Hazafelé a vonaton kevesen vannak és a hátsó vagon utolsó ülésén - a fejemet a párás ablaknak döntve - egyedül lehetek a gondolataimmal. A vonat zaját szinte nem is hallom, lábamat kinyújtva továbbra is az ablakon keresztül nézelődöm, igaz semmit sem látok, mert a lehelettől bepárásodott. Kézfejemmel ugyan egy pici félkörívet rajzolok, hogy kilássak, de felesleges, mert csapongva szálló emlékeim kötnek le. Egy régi kép van bennem: Sokan voltunk ott, de csak Őt és magamat láttam. Ott ültem a pad egyik végén, Ő a másik felén ült. Többen beszélgettek, nevetgélnek ott a pad túlsó felén, érzem határozottan nyugtalan vagyok emiatt. Kortyolok a sörömből és azon töprengek, hogy milyen szívesen ülnék ott a pad másik végén.
Egyszerre csak azt veszem észre, hogy odaült mellém. Milyen megnyugtató érzés, a belső feszültségem egyszerre feloldódott, tovaszállt. Sokat beszélgettünk itt a pad végén és nem érdekelt a ricsaj, a füst, az üvegcsörömpölés.
0 Comments
Leave a Reply. |
AuthorSzéll Károly Archives
August 2023
Categories |