Húzódunk szépen vissza – gondolom. Bizony húzódunk ám vissza. Mindnyájan csak így vagyunk, mert így igaz. Húzódunk vissza a háttérbe – integetünk, keszkenőt lobogtatunk, vagy csókot dobunk - mint az induló vonat után – de mindnyájan fakulunk, zsugorodunk, szürkülünk, távolodunk. Tűnik-múlik életünk, egyre veszítünk, elveszítjük anyánkat, apánkat, ifjúságunkat, hajunkat, fogunkat, barátainkat, szeretőinket, formánkat, eszünket, életünket.
0 Comments
Miért nézem olyan idegenül ezt a világot, mint gyerekkoromban moziban a művészfilmet, amelyre véletlenül mentem csak be és amiből egy mukkot sem értettem, csak a képsorok vibrálása ragasztott oda a támlás székhez.
Egy időre elborít a szenvedés, aztán majd lassan, lopakodva visszahúzódik, mint a tenger, amikor elérkezik az apály, és én ott maradok elsimulva laposan, de békésen és puhán, mint a homokos tengerpart.
Olyan érzés, mintha saját bensőnben bolyonganék életjelek után kutatva, de nem találok más csak a holt ürességet. Naponta bemérem a bennem lévő csend minőségét, s megállapítom, hogy ez bizony a hiány melankolikus csöndje
|
AuthorSzéll Károly Archives
August 2023
Categories |