_Egy kirándulás emlékére (1994)
Ahol az országút a legközelebb ért az erdőhöz, kiszálltunk. Az autó eltűnt a kanyarban, egyedül maradtunk. Esőre hajlott. Miközben bekötötted kendővel a fejed, fölléptem a vasúti töltésre. A hegység körvonalai alig látszottak az alacsony felhők alatt, a növényzet haragoszöldje párás kékségbe veszett. A sín csillogott a nedvességtől.
Vártam, míg fölérsz, majd vigyázva elindultunk a talpfákon; ha közé léptünk, zúzott kövek csikordultak a talpunk alatt. A talpfák sűrűn követték egymást, le kellett rövidíteni lépéseinket, ettől minduntalan kizökkentünk. Lassan elkülönültek az erdő szélén álló fák. A sínek visszakanyarodtak az országút felé, mi átvágtunk a vizenyős réten az erdőre forduló szekérútra. Belekapaszkodtál a vállamba, karod a vállamon. Arcodon a növények és az eső szaga. A szekérút egyenesen vezetett a ritkán álló, vékony cserfák között, közéjük néha fehér kérgű nyír vegyült. A dermedt törzsekről szivárgott lefelé a víz, a leveleken egy-egy vízcsepp koppant, az út beleveszett a visszhangtalan derengésbe.
Szemerkélni kezdett. Először csak elvétve, majd egyenletesen áradt a sustorgás a sűrűségből. A víz lassan folyni kezdett a szempilláinkról, a fülünkről a nyakunkba, vállunkra. Egymás nedves kezét fogtuk. Az útszélén, a fű között helyenként szemét vagy papírcafat. A talaj olykor jobbra vagy balra lejtett, teknők és vízmosások követtek sötéten. Egy idegen, valahonnan föntről, láthatná a távolban emelkedő hegyhátakat, bennünket, amint apró férgekként araszolunk feléjük. Egyenletes, egyforma hosszúságú lépések, egyenletes, meg-megszakadó lélegzetek.
A közelből kopácsolás zaja hallatszott. A fordulóban ritkult az erdő, s hirtelen és nagyon közel néhány férfi állt az oszlopokban fölhalmozott rönkök előtt. A szemerkélés elnyelte lépteinket és most hirtelen fölkapták fejüket, és elnémultak. Egyikük elővett egy doboz cigarettát és rágyújtottak. Odaköszöntünk. Egyenként válaszoltak, miközben tekintetük követte lépteinket. Merev nyakkal lépdeltünk el mellettük és még hosszú ideig éreztük a hátunkon a mozdulatlan munkások tekintetét., ahogy a fejüket lassan utánunk fordították. Csavarosnyakúak - gondoltam magamban és hangosan ki is mondtam. Nevettél és közben oldalvást rám is néztél kedvesen.
Az eső lassan alábbhagyott, északnyugat felől fény szüremlett a fák koronáján át. Hullámos erősen emelkedő hegyoldal, elkeskenyedő út következett. Lassan kivilágosodott. A fák megritkultak, az eső végleg elállt. A völgy alját magas fű és dudva nőtte be, két szélén az erdőhatár. Háttal az erdőnek csúcsos tetejű vadászház fehérlett. A völgyön keresztülvezető ösvény alig látszott, benőtte a gyom.
Kiderül – mondtad, és a távolba mutattál. Egészen messze a nagy távolságban már alacsonyan az utolsó hegygerinc körvonalán túl, csipkés felhőrajzolatok között már kéklett az ég. A völgy fölött azonban még szürke esőfelhők örvénylettek. Közelről látszott, hogy a vadászház milyen nagy. Faragott tetőszerkezete kinyúlt a régen meszelt falak fölé. Az üres emeleti ablakból kiröppent egy-egy madár. A bejárat előtti terasz kőlapjait fölverte a fű. Egy kicsi kutya jött elő és hang nélkül körülszaglászott, majd eltűnt a ház mögött. Az ösvény megkerülte a vadászházat és továbbhaladt a hegytető felé. Mire a nyeregre értünk végleg kiderült. A napfényben világossá vált a növényzet árnyalata. Visszanéztünk. Már csak apró fehér pont a vadászház. Leültünk egy keresztbe heverő száraz rönkre és nekiláttunk enni. A falatozás után tovább mentünk. Az út kanyarogva haladt tovább a gerincen, a nap betűzött a fák közé, szárítgatta a talajt. A sűrű aljnövényzetből nagy ritkán fölriadt egy madár. Visszatartottam az ágakat, nehogy az arcodba csapódjanak. Meg-megálltam, hogy bevárjalak. Egy alkalommal a zöldeskék szemedben láttam a leplezetlen vágyat. Torkunkban édes előérzettel letértünk az ösvényről, átvágtunk a bozótoson és egy ritkás tisztáson megálltunk. Te találtad a jobb helyet. Levetkőztünk és meleg állati indulat ragadott el bennünket.
A kanyargós út mellett a bükkfákat tölgy váltotta fel, átléptünk egy láthatatlan csapadékhatárt. A magasban szétterülő koronák minden fényt felfogtak, eltűnt az aljnövényzet, a madárhangok visszhangoztak élesen a csöndben. Az erdő kivilágosodott, előttünk volt a hegytető. Átkapaszkodtunk a földsáncon és néhány lépés után ott álltunk a csúcsot borító rét szélén. A napfényben fürdő fű között, réti pipitér, gyalogszeder bújt meg.
- Látod ezt? - kérdezted, és kezedben vastag levelű növény tartottál. Kettétörted az öblös levelet, a sárgás-fehéres nedve kifolyt.
- Tej - mondtam - Nem tudom a nevét, de állítólag fájdalomcsillapító nyernek a nedv kivonatából.
Átvágtunk a fából ácsolt kilátóhoz, útközben pacsirták röppentek föl. A magasles alatt régi tábortűz nyoma feketéllett. A kilátóból remek volt a panoráma. A kékségben izzott felettünk a nap, csupán a déli látóhatárt övezte némi felhőmaradék. Az erdőségben néhol fehér sziklák bukkantak elő. Nézelődtünk még egy kis ideig, közben álladat a korlát permére hajtottad, talán éppen arra a helyre, ahová a fegyver csövét támasztják a lövés előtt.
A nap már túljutott delelőjén és mi továbbindultunk. Sehol nem vezetett út innen, úgyhogy találomra indultunk el északi irányba, a fák mohos törzsét vizsgálgatva. A sűrűségben olykor ösvényszerű, alig fölismerhető járatok; inkább ösztönösen, semmint tudatosan követtük őket. Egy alkalommal fölpillantva, közvetlenül egy őz előtt találtuk magunkat. Az állat gyorsan magához tért, s mint az eleresztett rugó, szökkenve eltűnt a bozótban.
- Milyen keskeny csípője van - mondtad.
Az egyik irtáson fölkapaszkodtunk és a túloldalon elhagyott kőbányát találtunk Távolabb lehetett látni a kígyózó országutat is. A közelben az erdőből motorfűrészek hangja hallatszott. Hirtelen minden felélénkült és zajos lett. A völgyben leereszkedtünk és a kavicsbánya kivezető útján mentünk tovább, hogy elérjük az országutat. Széles hosszúkás völgyben kanyargott az út. Feltöredezett burkolatán apró kavicsok, és ha ritkán elhajtott mellettünk egy-egy személykocsi, sokáig szállt a por körülöttünk. Hiába integettünk, nem álltak meg. Ketten voltunk, ennyi hely különben is ritkán akadt. Az üléseken többnyire felhalmozott kosarak, demizsonok, vagy testes asszonyságok ültek.
Ballagtunk előre a kerékpárnyomon, csak a fülünket hegyezve. A turistaház tizenöt kilométer még innen, öreg este lesz mire odaérünk. Közben megéheztünk és a hátizsákból kivéve néhány szendvicset ettünk. Autó nagyon ritkán jött, de mi kitartóan vártunk. A hosszú várakozás után kénytelenek voltunk gyalogolni, mert a nap már eltűnt a fák koronája mögött. A völgyekben már félhomály uralkodott. Igyekeznünk kellett, ha nem akarjuk, hogy az erdőben éjszakázzunk. Előttem mentél, csak a körvonalaidat láttam a félhomályban. Minden lépésed előtt megemelkedtél egy kicsit, lábad előre-lendült, miközben a másik sarkad is megemelkedett kissé, majd átvette az előbbi láb lendületét és az is előrelendült. Mintha egymással versenyeznének játékosan a lábak.
Teherautó morgott a hátunk mögött. Hamarosan fölvillantak a fényszórók, árnyékunk hosszan ráfeküdt az országútra. Integettünk. Mikor mellénk ért és megállt, a motorzajban alig értettük a szavakat. Fölkapaszkodtunk a magasan lévő ülésekbe. Benzinszag, csörömpölés, halványan megvilágított hiányos műszerfal. A sofőr a késői órát szidta, meg a hibás gyújtást. Elővett egy papírlapot.
- A nevük?
Megmondtuk.
- Beírom magukat a menetlevélbe, nem akarok kellemetlenséget - mondta. - Ott egy kabát, ha fázik - mondta neked.
- Nem fázunk - válaszoltuk - Mert mentünk és beszélgettünk.
- Azt elhiszem - mondta nevetve és a kormányra csapott. Mindnyájan nevettünk, aztán csak a fényszóró által megvilágított területet néztük. Kanyarok, néha előző személygépkocsik, majd a kis település pislákoló fényei. Oda igyekeztünk. Közben elálmosodtál és a vállamra hajtottad a fejed.
Mikor elértük az elágazást, a távolban az épület halvány fényeit láttuk. A teherkocsi megállt és mi lekászálódtunk róla. Búcsút intettünk a sofőrnek, aki kacsintva visszaintett. Még hallottunk, az indulásnál a gyújtásra vonatkozóan egy cifra káromkodást. Aztán lassan megszűnt a dübörgés és a por is és az éjszaka megnyugtató csöndje vett körül minket.
A sötétben a fény mutatta az irányt. Eleinte botladozva mentünk, mind-untalan letérve az ösvényről. Aztán a hosszú fasor - jegenyék lehettek - egyenest a turistaházhoz vitt minket. A bejárat előtt egy halvány lámpa fényénél bogarak rajzottak. A nagy faburkolatú teremben majdnem minden asztalnál ültek, vacsorára vártak, ettek, beszélgettek. Az egyik kecskelábú sarokasztalnál még találtunk helyet és jólesően kinyújtottuk a lábunkat. Jött a pincér és mi rendeltünk némi melegételt két korsó sörrel.
A vacsora után megkerestem a gondnokot a szállás ügyében. A bejelentőlapokkal tértem vissza hozzád. Elővettük a személyi igazolványunkat és összehajolva kitöltöttük a rovatokat. Nevetve mondtad, hogy a cipőd felső széle feltörte a lábad, mutattad a bokádon a helyet. A cipő ott hevert a földön és a lábfejed vékonynak és gyöngének látszott. Nevetve dörzsölted és én csodálkozva állapítottam meg, hogy mindig tudtál nevetni, akkor is, amikor fáradt voltál. Egészen más voltál, mint én. Körbenéztünk. A szomszéd asztalnál egy férfi cigarettázott, erős szívásokkal szívta a füstöt, mellette a nő süteményt eszegetett. A másik asztalnál kamaszok csavargatták a rádiót, a pincér rájuk is szólt, hogy állítsák halkabbra.
Fizettünk, majd a gondnok átkísért minket a hátsó épületbe, a szállásra. Adatainkat gondosan beírta egy könyvbe, a bejelentőket elzárta. Egy nyolcszemélyes, emeletes ágyas szobát kaptunk, ahol csak mi ketten aludtunk. Összetoltunk két ágyat, hogy egymás mellett lehessünk. Egyedül voltunk, a negyven wattos égő halványan világította meg a szobát, középen az asztal, néhány szék. Kedves és barátságos volt, hogy ott álltunk egymással szemben - szabadok voltunk. Átöleltelek, friss illat áradt a ruhádból és értelem nélküli, gyöngéd szavakat váltottunk. Elrendeztük a dolgainkat, és ahogy a lefekvéshez készültünk, néha rám villant a tekinteted. Leoltottuk a villanyt, hajlongtunk a félhomályban, ahogy a pokrócot kerestük. Az ágy a vártnál is rosszabb volt a közepe mélyen lesüllyedt, a mélyedés miatt sehogy sem maradtunk meg egymás mellett, végül rád feküdtem. Kezed rásimult a derekamra, néhány kereső szó, majd egyszerű mozdulatok. Feküdtünk azon a kényelmetlen ágyon, s egy idő múlva megszólaltál:
- Akarod, hogy a feleséged legyek?
Egyes szám második személy! A kérdés elhangzott, és én - bár nem számítottam rá, annyira természetes volt - mintha egy íróasztal lámpájának reflektorfényébe néznék, beismertem:
- Igen.
Behunytad a szemed, mintha már el is felejtettük volna. Kisvártatva még akartam valamit mondani, de már elfordultál. Talán csak az örömömet akartam elmondani.
Kint egészen világos volt. Az ablak előtt álló fák árnyéka kirajzolódott a szoba padlóján. Néha szél kerekedett, enyhén mozogtak az árnyékok. Odamentem az ablakhoz és néztem ki a zizegő éjszakába. A feleségem vagy. Mikor visszafeküdtem melléd, már az oldaladra fordulva aludtál.
vége
Ahol az országút a legközelebb ért az erdőhöz, kiszálltunk. Az autó eltűnt a kanyarban, egyedül maradtunk. Esőre hajlott. Miközben bekötötted kendővel a fejed, fölléptem a vasúti töltésre. A hegység körvonalai alig látszottak az alacsony felhők alatt, a növényzet haragoszöldje párás kékségbe veszett. A sín csillogott a nedvességtől.
Vártam, míg fölérsz, majd vigyázva elindultunk a talpfákon; ha közé léptünk, zúzott kövek csikordultak a talpunk alatt. A talpfák sűrűn követték egymást, le kellett rövidíteni lépéseinket, ettől minduntalan kizökkentünk. Lassan elkülönültek az erdő szélén álló fák. A sínek visszakanyarodtak az országút felé, mi átvágtunk a vizenyős réten az erdőre forduló szekérútra. Belekapaszkodtál a vállamba, karod a vállamon. Arcodon a növények és az eső szaga. A szekérút egyenesen vezetett a ritkán álló, vékony cserfák között, közéjük néha fehér kérgű nyír vegyült. A dermedt törzsekről szivárgott lefelé a víz, a leveleken egy-egy vízcsepp koppant, az út beleveszett a visszhangtalan derengésbe.
Szemerkélni kezdett. Először csak elvétve, majd egyenletesen áradt a sustorgás a sűrűségből. A víz lassan folyni kezdett a szempilláinkról, a fülünkről a nyakunkba, vállunkra. Egymás nedves kezét fogtuk. Az útszélén, a fű között helyenként szemét vagy papírcafat. A talaj olykor jobbra vagy balra lejtett, teknők és vízmosások követtek sötéten. Egy idegen, valahonnan föntről, láthatná a távolban emelkedő hegyhátakat, bennünket, amint apró férgekként araszolunk feléjük. Egyenletes, egyforma hosszúságú lépések, egyenletes, meg-megszakadó lélegzetek.
A közelből kopácsolás zaja hallatszott. A fordulóban ritkult az erdő, s hirtelen és nagyon közel néhány férfi állt az oszlopokban fölhalmozott rönkök előtt. A szemerkélés elnyelte lépteinket és most hirtelen fölkapták fejüket, és elnémultak. Egyikük elővett egy doboz cigarettát és rágyújtottak. Odaköszöntünk. Egyenként válaszoltak, miközben tekintetük követte lépteinket. Merev nyakkal lépdeltünk el mellettük és még hosszú ideig éreztük a hátunkon a mozdulatlan munkások tekintetét., ahogy a fejüket lassan utánunk fordították. Csavarosnyakúak - gondoltam magamban és hangosan ki is mondtam. Nevettél és közben oldalvást rám is néztél kedvesen.
Az eső lassan alábbhagyott, északnyugat felől fény szüremlett a fák koronáján át. Hullámos erősen emelkedő hegyoldal, elkeskenyedő út következett. Lassan kivilágosodott. A fák megritkultak, az eső végleg elállt. A völgy alját magas fű és dudva nőtte be, két szélén az erdőhatár. Háttal az erdőnek csúcsos tetejű vadászház fehérlett. A völgyön keresztülvezető ösvény alig látszott, benőtte a gyom.
Kiderül – mondtad, és a távolba mutattál. Egészen messze a nagy távolságban már alacsonyan az utolsó hegygerinc körvonalán túl, csipkés felhőrajzolatok között már kéklett az ég. A völgy fölött azonban még szürke esőfelhők örvénylettek. Közelről látszott, hogy a vadászház milyen nagy. Faragott tetőszerkezete kinyúlt a régen meszelt falak fölé. Az üres emeleti ablakból kiröppent egy-egy madár. A bejárat előtti terasz kőlapjait fölverte a fű. Egy kicsi kutya jött elő és hang nélkül körülszaglászott, majd eltűnt a ház mögött. Az ösvény megkerülte a vadászházat és továbbhaladt a hegytető felé. Mire a nyeregre értünk végleg kiderült. A napfényben világossá vált a növényzet árnyalata. Visszanéztünk. Már csak apró fehér pont a vadászház. Leültünk egy keresztbe heverő száraz rönkre és nekiláttunk enni. A falatozás után tovább mentünk. Az út kanyarogva haladt tovább a gerincen, a nap betűzött a fák közé, szárítgatta a talajt. A sűrű aljnövényzetből nagy ritkán fölriadt egy madár. Visszatartottam az ágakat, nehogy az arcodba csapódjanak. Meg-megálltam, hogy bevárjalak. Egy alkalommal a zöldeskék szemedben láttam a leplezetlen vágyat. Torkunkban édes előérzettel letértünk az ösvényről, átvágtunk a bozótoson és egy ritkás tisztáson megálltunk. Te találtad a jobb helyet. Levetkőztünk és meleg állati indulat ragadott el bennünket.
A kanyargós út mellett a bükkfákat tölgy váltotta fel, átléptünk egy láthatatlan csapadékhatárt. A magasban szétterülő koronák minden fényt felfogtak, eltűnt az aljnövényzet, a madárhangok visszhangoztak élesen a csöndben. Az erdő kivilágosodott, előttünk volt a hegytető. Átkapaszkodtunk a földsáncon és néhány lépés után ott álltunk a csúcsot borító rét szélén. A napfényben fürdő fű között, réti pipitér, gyalogszeder bújt meg.
- Látod ezt? - kérdezted, és kezedben vastag levelű növény tartottál. Kettétörted az öblös levelet, a sárgás-fehéres nedve kifolyt.
- Tej - mondtam - Nem tudom a nevét, de állítólag fájdalomcsillapító nyernek a nedv kivonatából.
Átvágtunk a fából ácsolt kilátóhoz, útközben pacsirták röppentek föl. A magasles alatt régi tábortűz nyoma feketéllett. A kilátóból remek volt a panoráma. A kékségben izzott felettünk a nap, csupán a déli látóhatárt övezte némi felhőmaradék. Az erdőségben néhol fehér sziklák bukkantak elő. Nézelődtünk még egy kis ideig, közben álladat a korlát permére hajtottad, talán éppen arra a helyre, ahová a fegyver csövét támasztják a lövés előtt.
A nap már túljutott delelőjén és mi továbbindultunk. Sehol nem vezetett út innen, úgyhogy találomra indultunk el északi irányba, a fák mohos törzsét vizsgálgatva. A sűrűségben olykor ösvényszerű, alig fölismerhető járatok; inkább ösztönösen, semmint tudatosan követtük őket. Egy alkalommal fölpillantva, közvetlenül egy őz előtt találtuk magunkat. Az állat gyorsan magához tért, s mint az eleresztett rugó, szökkenve eltűnt a bozótban.
- Milyen keskeny csípője van - mondtad.
Az egyik irtáson fölkapaszkodtunk és a túloldalon elhagyott kőbányát találtunk Távolabb lehetett látni a kígyózó országutat is. A közelben az erdőből motorfűrészek hangja hallatszott. Hirtelen minden felélénkült és zajos lett. A völgyben leereszkedtünk és a kavicsbánya kivezető útján mentünk tovább, hogy elérjük az országutat. Széles hosszúkás völgyben kanyargott az út. Feltöredezett burkolatán apró kavicsok, és ha ritkán elhajtott mellettünk egy-egy személykocsi, sokáig szállt a por körülöttünk. Hiába integettünk, nem álltak meg. Ketten voltunk, ennyi hely különben is ritkán akadt. Az üléseken többnyire felhalmozott kosarak, demizsonok, vagy testes asszonyságok ültek.
Ballagtunk előre a kerékpárnyomon, csak a fülünket hegyezve. A turistaház tizenöt kilométer még innen, öreg este lesz mire odaérünk. Közben megéheztünk és a hátizsákból kivéve néhány szendvicset ettünk. Autó nagyon ritkán jött, de mi kitartóan vártunk. A hosszú várakozás után kénytelenek voltunk gyalogolni, mert a nap már eltűnt a fák koronája mögött. A völgyekben már félhomály uralkodott. Igyekeznünk kellett, ha nem akarjuk, hogy az erdőben éjszakázzunk. Előttem mentél, csak a körvonalaidat láttam a félhomályban. Minden lépésed előtt megemelkedtél egy kicsit, lábad előre-lendült, miközben a másik sarkad is megemelkedett kissé, majd átvette az előbbi láb lendületét és az is előrelendült. Mintha egymással versenyeznének játékosan a lábak.
Teherautó morgott a hátunk mögött. Hamarosan fölvillantak a fényszórók, árnyékunk hosszan ráfeküdt az országútra. Integettünk. Mikor mellénk ért és megállt, a motorzajban alig értettük a szavakat. Fölkapaszkodtunk a magasan lévő ülésekbe. Benzinszag, csörömpölés, halványan megvilágított hiányos műszerfal. A sofőr a késői órát szidta, meg a hibás gyújtást. Elővett egy papírlapot.
- A nevük?
Megmondtuk.
- Beírom magukat a menetlevélbe, nem akarok kellemetlenséget - mondta. - Ott egy kabát, ha fázik - mondta neked.
- Nem fázunk - válaszoltuk - Mert mentünk és beszélgettünk.
- Azt elhiszem - mondta nevetve és a kormányra csapott. Mindnyájan nevettünk, aztán csak a fényszóró által megvilágított területet néztük. Kanyarok, néha előző személygépkocsik, majd a kis település pislákoló fényei. Oda igyekeztünk. Közben elálmosodtál és a vállamra hajtottad a fejed.
Mikor elértük az elágazást, a távolban az épület halvány fényeit láttuk. A teherkocsi megállt és mi lekászálódtunk róla. Búcsút intettünk a sofőrnek, aki kacsintva visszaintett. Még hallottunk, az indulásnál a gyújtásra vonatkozóan egy cifra káromkodást. Aztán lassan megszűnt a dübörgés és a por is és az éjszaka megnyugtató csöndje vett körül minket.
A sötétben a fény mutatta az irányt. Eleinte botladozva mentünk, mind-untalan letérve az ösvényről. Aztán a hosszú fasor - jegenyék lehettek - egyenest a turistaházhoz vitt minket. A bejárat előtt egy halvány lámpa fényénél bogarak rajzottak. A nagy faburkolatú teremben majdnem minden asztalnál ültek, vacsorára vártak, ettek, beszélgettek. Az egyik kecskelábú sarokasztalnál még találtunk helyet és jólesően kinyújtottuk a lábunkat. Jött a pincér és mi rendeltünk némi melegételt két korsó sörrel.
A vacsora után megkerestem a gondnokot a szállás ügyében. A bejelentőlapokkal tértem vissza hozzád. Elővettük a személyi igazolványunkat és összehajolva kitöltöttük a rovatokat. Nevetve mondtad, hogy a cipőd felső széle feltörte a lábad, mutattad a bokádon a helyet. A cipő ott hevert a földön és a lábfejed vékonynak és gyöngének látszott. Nevetve dörzsölted és én csodálkozva állapítottam meg, hogy mindig tudtál nevetni, akkor is, amikor fáradt voltál. Egészen más voltál, mint én. Körbenéztünk. A szomszéd asztalnál egy férfi cigarettázott, erős szívásokkal szívta a füstöt, mellette a nő süteményt eszegetett. A másik asztalnál kamaszok csavargatták a rádiót, a pincér rájuk is szólt, hogy állítsák halkabbra.
Fizettünk, majd a gondnok átkísért minket a hátsó épületbe, a szállásra. Adatainkat gondosan beírta egy könyvbe, a bejelentőket elzárta. Egy nyolcszemélyes, emeletes ágyas szobát kaptunk, ahol csak mi ketten aludtunk. Összetoltunk két ágyat, hogy egymás mellett lehessünk. Egyedül voltunk, a negyven wattos égő halványan világította meg a szobát, középen az asztal, néhány szék. Kedves és barátságos volt, hogy ott álltunk egymással szemben - szabadok voltunk. Átöleltelek, friss illat áradt a ruhádból és értelem nélküli, gyöngéd szavakat váltottunk. Elrendeztük a dolgainkat, és ahogy a lefekvéshez készültünk, néha rám villant a tekinteted. Leoltottuk a villanyt, hajlongtunk a félhomályban, ahogy a pokrócot kerestük. Az ágy a vártnál is rosszabb volt a közepe mélyen lesüllyedt, a mélyedés miatt sehogy sem maradtunk meg egymás mellett, végül rád feküdtem. Kezed rásimult a derekamra, néhány kereső szó, majd egyszerű mozdulatok. Feküdtünk azon a kényelmetlen ágyon, s egy idő múlva megszólaltál:
- Akarod, hogy a feleséged legyek?
Egyes szám második személy! A kérdés elhangzott, és én - bár nem számítottam rá, annyira természetes volt - mintha egy íróasztal lámpájának reflektorfényébe néznék, beismertem:
- Igen.
Behunytad a szemed, mintha már el is felejtettük volna. Kisvártatva még akartam valamit mondani, de már elfordultál. Talán csak az örömömet akartam elmondani.
Kint egészen világos volt. Az ablak előtt álló fák árnyéka kirajzolódott a szoba padlóján. Néha szél kerekedett, enyhén mozogtak az árnyékok. Odamentem az ablakhoz és néztem ki a zizegő éjszakába. A feleségem vagy. Mikor visszafeküdtem melléd, már az oldaladra fordulva aludtál.
vége