Kudarc és siker (2002)
__
1. Fred
- Fred vagyok – mondtam.
A telefonkagylóban egy hang megköszörülte a torkát. Megismertem a hangot.
- Nicsak, helló Brigitta – folytattam – Hogy vagy?... Nem, Greg nincs idehaza. Csöngess ide egy kicsit később. Oké. Szia.
Pedig Greg ott ült az asztal túloldalán és mutogatott: Siker? - kérdezte a mozdulata. Bólintottam, míg letettem a telefont.
- Újabban pikáns versekkel üldöz – mondta.
Nem láttam értelmét, hogy ne járjak kedvébe.
- Tényleg? Pikáns versekkel? Hogyan?
- Neked sohasem küldtek pajzán verseket?
- Hát, nemigen.
- Szörnyű, mit mondjak. A „büszke dárdámat” emlegeti, meg a maga „borostyánkelyhét”.
- Na és miket mond azokban a versekben a „büszke dárdádról”?
- Mindenfélét. Azt, hogy nem tud betelni vele. Nem bírom én ezt a maszlagot. Iszonyú, na. Mi szükségem van az ilyenre?
- Undorító – jegyeztem meg lelkesen – És mi a szándékod Greg?
- Hát ez az, mondjam meg neki, hogy ne írjon nekem disznó verseket? Mondjam, hogy elég ebből? Ráadásul az ágyban is fura dolgokat művel.
- Miért nem lépteted le?
Greg arcátlanul megjátszott tisztelettel nézett rám:
- Te például… Azt tennéd?
- Isten ments! Én kérném, hogy műveljen velem fura dolgokat az ágyban. Én kérném, hogy írjon obszcén verseket. Sőt én írnék neki.
- Tényleg?
- Hát. Öregem, teljesen ki vagyok bukva. Nyomorgok, érted. Jó ideje senki sem akar lefeküdni velem. Nem tudom miért? Évi sem akar már velem kefélni.
- Az a kis nagyfülű? Miért nem?
- Honnan a fenéből tudjam? Azt mondja, nem akar, és hogy nem tudja miért nem, csak azt, hogy nem és nem.
Greg szemlátomást felvidult.
- Hát ez fura – dőlt hátra a székén – Velem ez éppen ellenkezőleg van. Engem mindig a lányok akarnak inkább jobban, mint én őket.
- Na ja, de te magas vagy és buknak a lányok a csinos pofádra – mondtam lehangoltan.
- Csakhogy most Brigittáról van szó – szegte hátra formás nyakát Greg.
- Aha.
- Brigittáról meg az igényeiről. Bizony ki nem bírnék még egy olyan éjszakát, mint múltkor. Ilyen falánk nőt még nem láttam. Ráadásul múltkor eldicsekedett vele, hogy mennyi hapsija volt, meg hogy mennyivel feküdt le.
- Hát velem nem – jelentettem ki, eltökélve, hogy rátapintok a lényegre ebben a szívszaggató eszmecserében.
És csakugyan. Greg felkapta a fejét, rám nézett, és azt mondta:
- Szerintem semmi akadálya, Fred. Ha mondom. Sima ügy. Mondta már a múltkor is, hogy tetszel neki. Vele aztán kifuthatod a formád. De ki ám.
*
Csakugyan? Nem is úgy néz ki. A lányt, akit Greg átpasszolna Brigittának hívják. Tizenkilenc éves, hosszú szőke haja van, vendégmarasztaló alakja, szép kék szeme és széles határozott szája. Csinos, na. Nem beszélve arról, hogy történetesen fülig szerelmes vagyok belé. Három nyomós okom van, hogy belemenjek a Greg által felajánlott tranzakcióba.
Először. Valóban kedvelem. Greg szokványos nőivel ellentétben (csupa megjátszós szirén, az arcuk csupa krém, a seggük fokhagymagerezd) ez a Brigitta legalább úgy hat az emberre, mint egy valódi emberi lény. Ha beszélt vele az ember, azzal az érzéssel távozik, hogy lám, mi ketten egy bolygóról vagyunk. Greg többi nője méla undorral vagy szándékolt közönnyel nyugtázza a jövésem-menésem a lakásban. Brigittától bezzeg mindig kapok egy sziát, egy viszlátot meg ilyesmit. Emberszámba vesz. Igaz csak háromszor találkoztam vele. Kétszer én nyitottam ajtót mikor csöngetett, egyszer meg egyik reggel éppen öltözködött, miután Greg eltűzött a munkába. (Nem, a mellét nem láttam, sajnos) És minden alkalommal barátságosan elbeszélgettünk.
Másodszor. Az a helyzet, hogy érdeklődéssel gyűjtöm Gregtől az intim részleteket. A realisztikus részletekre utazom. Sóváran kíváncsi vagyok Greg vágyaira, kudarcaira, elfojtott érzéseire, felsüléseire. Ez boldoggá tesz, mert nekem sohasem voltak komoly sikereim a nőknél.
Harmadszor. Tavaly július 25-én este tizenegy óra óta senkit sem tudtam az ágyamba csalni és akkor sem ment könnyen. Exbarátnőm volt az illető. Berúgtunk mind a ketten és akkor tettem az ajánlatom. Annyira meglepődött ezen, hogy azt mondta: - Na jó.
És ennek már hat hónapja.
Mi történt veletek lányok, ilyen hirtelen? Vagyis hát: velem mi történt?
Kinézetemmel soha nem törődtem valami sokat. Greg bezzeg másra sem bír gondolni, mint a külalakjára. Átlagos fickó vagyok. Rőtes hajamtól eltekintve – a suliban egy ideig Kesének is hívtak – nincs rajtam semmi rendkívüli. Iskolázott középszintű pasas vagyok, az a fajta, aki mellett elmennek az utcán, anélkül, hogy ránéznének. Nem néznek rám. Na és kit érdekel? A magam nemtörődöm módján mindig is úgy hittem, nem nézek ki rosszul. Nem hinném, hogy pocsék vagyok, na. Ez idáig átlagos számú kapcsolatom volt, és átlagos mennyiségű zavarra, szorongásra volt okom.
És most minden megváltozott. Miért? Hogyan? Szóba állnak velem most is, randevúzgatunk, együtt eszünk-iszunk, ölelkezünk, csókolózunk. De kefélni? Ó azt nem. Ők aztán nem. Minek képzelik magukat, úgy mégis? És ettől az eszem is megállna, ha valaha is vonzónak tartottam volna magam. Akkor miért feküdtek le velem régebben? Valamikor kedvesebbek voltak a lányok, sármom volt, jó természetem volt, szerencsés voltam. Úgy látszik, elvesztettem mindent, ami kedves volt bennem valaha. Nevetni próbálok még most is a dolgon, és talán azért pengetek ilyen húrokat. Pedig pocsék a helyzet. Újra felhívtam minden exbarátnőmet meg nőismerősömet, akinek a telefonszáma megvan és még nem ment férjhez. De semmi. Olyanokra is rátelefonálok, akik jószerével nem is emlékeznek rám. Egy sem állt kötélnek. Az utcán különös előszeretettel szólítok le jelentéktelen, és csúnyuska lányokat. Próbálom megfűzni őket, de hiába. Semmi. Három visszautasítás, ha zsinórban jön, végképp elveszi az ember önbizalmát.
Megmondaná valaki, mi megy itt végbe? Mi a dolog trükkje? Megmondaná valaki, hogy hányas a kabát?
A leheletem, azt hiszem rendben – legalábbis nem romlott lényegesen. Az arcommal sem történt semmi különösebb az utóbbi időkben. Az a hűtlen hajam se hullik gyorsabban, mint eddig. Nem vagyok még nagyon elhasznált sem, huszonhét leszek. Huszonnégy óránként megfürdök. Gondosan kiöltözöm a ritkán esedékes randevúimra. Híztam valamennyit, igaz, de csak azért, mert újabban sokat iszom. Te talán nem innál? Azt hiszem, becsavarodok szép lassan. Érzem, meg fogok buggyanni.
Gregnek nem szabad rájönnie. Nem gyanítja az igazságot, pedig nehezen tudom a pofám tartani. Úgy tudja, van valakim. Pedig kocsmákban, presszókban üldögélek, mintha a nőmnél lennék. Későn vetődöm haza, és hazugságokkal etetetem Greget. Nem szabad megtudnia, hogy éjjelente ébren ülök az ágyamba, s mint valami rossz szellem, dühödten gyűlölködök.
*
- Rá fog-e állni Brigitta? – kérdeztem Gregtől – Egyáltalán, hogyan üssük nyélbe? Mikor is jön?
- Minden percben itt lehet már. Kész vagy?
Greg az ablaknál állt mikor ezt mondta, kulcsát forgatta ujjai között. Nem tudom képes leszek-e hányinger nélkül leírni öltözetét: a sárga inget fekete mintákkal, a valamiféle egészen furcsa szabású dzsekit, a bő kék színű nadrágját. Persze hozzá, undorítóan jóképű volt, okosnak, kifinomultnak látszott, mint mindig.
- Hogy oldjuk meg?
Greg tett egy könnyed mozdulatot, mint akinek felesleges ilyen kérdést feltenni, mert már előre kigondolta.
- Azt mondtad egyszerű lesz – mondtam, s magam is elcsodálkoztam a hangomban bujkáló nyers panasztól.
- Az is lesz Fred. Gondoljuk meg, hogy lenne a legjobb.
Néhány perc múlva meg is egyeztünk egy, meglehetősen vázlatos tervben. Greg jócskán gorombább lesz a lányhoz, meg is ríkatja, ha lehet, és aztán elviharzik, s akkor lépek én a színre – miután már magam jelenlétére felhívom a figyelmét oly módon, hogy én nyitok ajtót, mikor megérkezik.
- Menni fog, gondolod? – kérdeztem.
- Hát persze. Mi sem egyszerűbb. Brigitta mostanában már amúgy minden szíre-szóra elsírja magát.
- Miért sírja el magát? – kérdeztem. Ez egészen jól hangzik, gondoltam. Ha ő is ugyanúgy be van csavarodva, mint én, akkor el tudom képzelni, hogy készségesen belemegy mindenbe.
- Nem is tudom – felelt Greg – Mindig úgy zavarba hoz, hogy nem merem megkérdezni. Gondolom, meg van húzatva. Mint a legtöbb lány manapság. Egyébként okosan tennéd, ha leitatnád.
- Van borom, meg whiskym dögivel.
Enyhe undorral mért végig.
- Szó szerint elolvad, amikor részeg. Olyankor aztán bármire hajlandó.
- Becsszó?
- Becsszó. Tényleg.
- Nos, majd megpróbáljuk.
- Megpróbálod? Idehallgass, fogadok, hogy fantasztikusat fog produkálni. Fogadok, hogy…
Megszólalt a csengő.
- Rajta – mondta Greg.
Ajtót nyitottam. Fehér pulóver, farmer volt rajta, félénk szemébe szinte nem is mertem belenézni. Bekalauzoltam Greghez, majd bevetettem magam sötét szobámba. Elővettem a whiskyt, és nem mozdultam, amíg meg nem hallottam Greg erélyes lépteit.
- Na, indíts – súgta oda, ahogy elviharzott mellettem a folyosón és a bejárati ajtót becsapva, elment.
Azt reméltem, hogy mire benyitok Greg szobájába, Brigittát könnyek közt, hisztériában vagy - ez lenne a legjobb - eszméletlenül találom. De nem, ott állt higgadtan az ablaknál, vászontáskája a csüggedt vállán lógott. Milyen csinos, még így hátulról is, gondoltam.
- Elment? – kérdezte, hátra sem fordulva.
- Úgy néz ki, hogy el – mondtam.
Végre megfordult.
- Sajnálom – böktem ki, érezve, hogy zümmög a levegő – Sajnálom, hogy így ki vagy borulva.
- Nem tudom, mit csináljak – mondta hangsúlytalanul.
- Hiába, ő már csak ilyen.
- Mindig ilyen volt?
- Nem mindig. Gyere, menjünk be a szobámba. Valaha kedves volt. Nem iszunk egyet nálam? Amikor fiatalabb volt. Na, gyere, van egy kis piám. Greg többet változott, mint az emberek általában szoktak. Gyere csak. Nem tudom mitől változott meg? Menjünk, beszélgessünk. Mindenféléről, Gregről, rólam, rólad.
2. Greg
- Greg vagyok – mondtam bársonyos hangon a telefonba.
- Ó – mondta egy hang a telefonban – Én vagyok az, Brigitta.
- Nos?
-… Hát hogy vagy?
Körmeimet vizsgálgattam a fényben. Már egyszer Freddel letagadtattam magam, de ez a lány olyan, mint egy pióca.
- Greg?
- Itt vagyok.
- Miért vagy ilyen hozzám? Történt valami? Mi rosszat tettem?
- Muszáj nekem hallgatnom ezt a siránkozást?
Most jön, gondoltam, a szokásos tocsogó zokogás vagy a könnyek nyeldesése. Jobban fülemhez szorítottam a kagylót. És csakugyan: Halk szipogást hallottam.
- Találkoznunk kell – mondta a lány.
- Feltétlenül.
- Látnunk kell egymást.
- Kénytelenek leszünk.
- …Akkor hát… fölmehetnék hozzád?
- Gyere – tettem le a kagylót és hosszú ujjaim elidőztek a telefonon.
Elgondolkoztam, hogyan töltsem el az időm Brigittával? Hogyan hasznosítsam ezt a rám szakadó estét, a szabad óráknak ezt a hirtelen jött terhét. Mire jó ez nekem? Még egy éjszaka az ő suta imádatával? Miért engedjük meg nekik, hogy újra és újra ilyen megpróbáltatásnak vessenek alá bennünket? Miért vagyunk olyan gyengédek hozzájuk? Miért? Nos, részemről be van fejezve, belőlem, kis szuka, nem kapsz többet.
Végül aztán persze elég könnyen oldódott meg a dolog. Mikor megjöttem a munkából, az a marha Fred ott volt a konyhában. Hálás tekintettel nézett rám, amikor azt mondtam, maradjon és beszélgessünk.
- Évi nem akar velem kefélni – jelentette ki.
Megkérdeztem, mert valóban érdekelt, mit gondol, mi lehet az oka?
- Nem tudom. Sőt ő sem tudja.
Nekiszegeztem a mutatóujjam.
- Melyik az az Évi?
- Az a kicsi. Az a fülbevalós.
- Aha - Fred minden nője kicsike, a fülük meg éppen azok közé a dolgok közé tartozik, amikre gondolni sem szeretek: - Nem aludt itt múltkor valamelyik éjszaka?
- De igen
- És?
- Nem tudtam rávenni semmire.
Milyen különös, gondoltam. Ez az Évi szemlátomást olyan lány, akit bármire rá lehet venni. Mert hiszen mi más lenne benne a pláne? Udvariasságból azonban csak ennyit mondtam:
- Érdekes… Velem ez éppen fordítva szokott lenni.
Fred erre szabadjára engedte a maga szexuális bizonytalanságát, nyíltan kiteregette intim gondolatait. Ez rémisztő. Ráadásul szóba hozta Brigittát is. Enyhe hidegrázás vonult végig izmos hátamon. Végül egy ötlet fogant meg bennem. Áttestálom ennek a marhának Brigittát.
Fred kevésbé válogatós hajlamai következtében megegyeztünk egy perc alatt. És majd ma éjjel, mikor Fred derekasan nyöszörög Brigitta combjai közt, én meg majd a markomba kuncogok, arra gondolva, amit nem mondtam el neki: a lány májízű csókjaira, hajlataiból áradó fura illatokra, az altesti csapadékokra, a szétkent kozmetikumfoltokra és a nemi szőrzet pokoli rendjeire, amelyek ott maradnak utána a lepedőn.
Mivé is lettetek lányok? Hova tűnt a régi eleganciátok, finomságotok? Az utóbbi időben leginkább az idegességük zavar. Mikor jöhettek rá, hogy kötelező egyfolytában idegesnek lenni? Ki mondta nekik? A magam részéről a folytonos hisztériás kéztördelést sem látom kevésbé visszataszítónak, mint a szemölcsös bütyköket vagy a piszkos körmöket. A heves ideges gesztikulálást alig viselem jobban, mint a görbe lábszárakat. Számomra a rossz fogak vagy a nyáladzó száj sem ellenszenvesebb, mint a neurotikus rágcsálás. És milyen rémes dolgokat tudnak mondani. Egyfolytában meg akarják érteni az embert, egyfolytában társak akarnak lenni. Mi pedig vesszük a lapot, válaszolunk. Csak tudnám, miért, hiszen a nők bájaik ellenére sem valami érdekesek.
Majd elfelejtettem, beszélt-e nektek Fred a szexuális gondjairól? Nyilván. Fred bezzeg odáig van az olyan hölgyekért, amelyekről már az előbb kifejtettem a nézeteimet. Ami engem megörvendeztet, az a csönd és a finomság, a formás női idomok lágy topográfiája, az alsónemű fehér ösvényei, a harmatos pihe néma titkai.
Elképzelhetitek ezek után, micsoda hitetlenkedéssel fedeztem fel Brigitta valódi színeit. Nyomban el is bolondítottam Fredet, vállalja át ezt az ideges kis tyúkot. Elismerem, unalmas módja az elbocsátásnak, de viszonylag fájdalommentes, no meg gyűlölöm a jeleneteket.
Egyik haverom belvárosi buliján ismerkedtem meg óvatlanul Brigittával. Belefáradva a többiek vulgáris fecsegésébe, kész voltam rá, hogy időm egy részét egy fiatal, tisztelettudó és – javára legyen mondva – eléggé csinos lánynak szenteljem, aki hajlandó volt újratölteni a poharamat, s értelmes érdeklődést tanúsított munkám és nézeteim iránt. Ott állt tehát Brigitta, figyelt rám, s a foga is ápolt volt.
A lidércnyomás csak akkor kezdődött, amikor eljöttünk és nyájasan kijelentette, hogy nincs hova mennie, mert lekéste az utolsó vonatot. Ennek a trükknek be nem dőlök többé, az egyszer biztos. Kezes bárány voltam. Mindig ilyen vagyok. Nem akarom megbántani az érzéseiket.
Ami aztán az elkövetkező hetekben történt szinte minden éjjel, arról elég híven beszámoltam már. Még súlyosabban fenyegeti közérzetemet a lány úgynevezett jelleme. Húszéves sincsen még, és minden beszélgetésünk során új meg új fejezetet tár fel boldogtalan múltjából – viszonzatlan szenvedély, egy visszautasított közeledés, örömtelen kapcsolatok sora. Nem csoda, hogy már az első alkalommal tisztességesen kiábrándultam belőle. De hát vajszívű vagyok és kiuzsoráznak. Úgy kell nekem.
Szóval ott állt Fred mellettem, szemében a mohóság.
- Mikor jön? - kérdezte.
- Itt lehet bármelyik percben.
- Pompás.
- Hmm. Fred – hallgattam el homlokráncolva – készen vagy?
Higgyétek el, ha mondom: Freden sötétzöld bársonynadrág volt, narancssárga ing, világos zakó. De csakugyan! Fred ízlése, és nemcsak a ruházkodásban, mindig is harmatgyönge volt. Van például egy műbőr derékszíja, akkora csattal, mint egy tűzhelyrostély. Baromi ronda. Ráadásul Fred híján van néhány centinek, kénytelen magas talpú cipőben járni. (Fred cirka százhetven centi, én meg ugye száznyolcvanöt) A ruháinak színét találomra válogatja össze. A legvadabb primer színeket keveri a pasztellszínekkel, és erősen kedveli a járulékos bóvlit (nadrágtartó, sál, nyakláncok), s mindet egyszerre hordja, mint egy cirkuszi artista. Szemrebbenés nélkül választ fekete cipőt, világos nyári nadrághoz. Pólója fölé V nyakú pulóvert húz, oda se neki.
- Hogyan üssük nyélbe Greg?
- Egyszerű – mondtam – Veszekedést rendezek. Brigitta hisztizni fog. Én elmegyek, és akkor jössz te, Fred a whiskyddel, meg a részvéteddel. Sima ügy, nem?
- Micsoda? Azt mondod, itassam le?
- Az ötlet nem rossz… már ha biztosra akarsz menni. Piád az van bőven, gondolom.
- Naná. Dögivel.
- Javasolnám a fehér bort vagy a whiskyt, azt szereti. Már csak természetes mohóságában is betegre fogja inni magát.
Megszólat a csengő.
- Hát akkor rajta – mondta Fred és elindult, hogy ajtót nyisson.
Hallottam, hogy Brigitta köszön a tétova Frednek. Én a sarkamon hintázva álltam az ablaknál.
- Helló – mondta a lány, amikor belépett a szobámba.
Brigitta szépsége, láttam romokban: kusza sárga hajzat, vastag ajkak, riadt szemek.
- Nos, mi legyen? – kérdeztem tőle. Gyorsan el akartam intézni az ügyet.
- Nekem mindegy. Legyen, amit te akarsz.
- Jaj, istenem – nyögtem fel – látod, ezt utálom benned. Hogy lehet valaki ekkora nulla?
- Bocsáss meg, elmehetnénk vacsorázni valahová, vagy megnézhetnénk azt a filmet, amit múltkor akartál. Vagy csináljunk valami mást…. menjünk el kuglizni.
Elfordítottam megbotránkozott tekintetemet. – Hát ez óriási. Kuglizni!
- Jaj, hát sajnálom. Itthon is maradhatunk. Ha fáradt vagy, összeütök neked egy kis vacsorát.
- El vagyok bűvölve! Éppen erre van szükségem. Micsoda ötletek, ez borzasztó!
Még mondtam egy-két cifrát neki, aztán tettetett felháborodással kirohantam a szobából. Mikor a bejárati ajtóhoz értem, Fred szuszogva előjött odújából.
- Menjél be hozzá Fred – mondtam neki halkan – Egészen meg van zavarodva, nehogy valami hülyeséget csináljon.
Miért ne nevessünk egy jót a jámbor Freden? – gondoltam. Felvidulva elmentem egyik barátomhoz bulizni. Éjjel kettő volt már mikor hazaértem.
A lakásban sötét volt és csend. Elsétáltam Fred lidérces hippilak-részéhez. Óvatosan lenyomtam a kilincset. Vajon Brigitta ott lesz-e?
Tulajdonképpen nem is Brigitta jelenléte lepett meg igazán Fred nagy, ízléstelen dupla ágyában, hanem ahogy szemérmetlenül kilógott a feneke a paplan alól. Elpárolgott iránta minden jelképes megbánásom, minden ösztönös sajnálatom, e kitárulkozás nyomán. Fred persze öntudatlan plebejus kéjjel horkolt, fel nem ébredt volna semmiért. Brigitta pedig a neszezésre felült, rám nézett, majd zokogni kezdett. Gyorsan sarkon fordulva kijöttem és a konyhába mentem. Elrémisztett az üres italos üvegek látványa. Hát, rendesen ittak ezek.
3. Fred
Greg a mostohabátyám. Bizony. Kilencéves koromban ment anyám férjhez Greg apjához. Apám meghalt, mikor hatéves voltam, s attól kezdve három éven át egyedül anyám gondoskodott rólam. Házassági hirdetés során ismerkedett össze a mostohaapámmal. Mikor odaköltöztünk és a kis fekete kocsi rákanyarodott a házhoz vezető bejárati útra, hűvös volt és az eső szitált. Az ősz lehelte körül a kertet, a fákat. A bejárati ajtónál állt a leendő apám és rögtön megláttam mellette, azt a magas vékony fiút: a mostohabátyámat. Gergelyként mutatták be, de mindig Gregnek szólította mindenki. Négy évvel volt idősebb nálam és az első években folyamatosan ugratott, mindig froclizott, mindig hülyére vett, sőt néha megvert. Én gyakran könnyek közt rohantam be a szobámba és magamra zártam az ajtót, nem voltam hajlandó kimenni. Az első években gyakran volt vörös a képem a sok sírástól és a szégyentől. Később persze azért megkedveltem és sokat játszottunk együtt. Néha azonban, mikor visszagondolok hajdani önmagamra, egy kicsi bizonytalan fiúcskát látok, aki valahogy kisebb léptékű, mint a környezete. Pihés, vöröses kis arca, állandóan csillog a sírástól. Nyeszlett kis csavargó egy idegen világban és hát a mostohabátyám sem sokat segített akkoriban a beilleszkedésben.
Hát a gyermekkor így telt el. Mégis, amikor felnőttként mindketten a városban találtunk munkát, közösen vettünk egy lakást, persze mostohaapám pénzügyi támogatásával. Nem mondom, hogy azonos lenne a felfogásunk a világ dolgairól, de azért kijövünk egymással és elviseljük a másik jelenlétét ebben a közös kégliben. Tulajdonképpen nem rossz itt lakni, leszámítva egy-két bosszantó dolgot.
Elmondom, hogy kezdődik egy napom.
Olcsó, nagy ébresztőórám, örökké 7-re állítva, a szoba távoli sarkában az ablakpárkányon áll, egy tányérba állítva, hogy jó hangosan szóljon. Amikor egyáltalán sikerül aludnom – s nem csak hánykolódok a piától émelyegve – nehéz öntudatlan álomba szoktam merülni. És mivel ha szólt a vekker és a kezem ügyébe esett, már nyomtam is le a kapcsolóját, hogy ismét álomba merüljek. Mivel ez gyakran esett meg, és későn ébredtem, rém bizonytalan lett a helyzetem a munkahelyemen. Ezért kénytelen voltam változtatni ébredési szokásomon. Így fel kell kelnem, hogy elhallgattassam azt a szörnyeteget. Eközben meg félig-meddig visszanyerem öntudatomat. Ezután a fürdőbe támolygok és próbálom az újabban egyre sűrűbb másnaposság fátylát lehántani a képemről. Miért is iszom annyit? Nem voltam én iszákos. Most meg legszívesebben ki se józanodnék soha. Gondolom, azért iszom, mert oda a tartásom.
A lakás, amelyben élünk, olyan perverzül tervezték, hogy a fürdőbe a mostohabátyám szobáján keresztül juthatok, közvetlenül az ágya mellett kell elmennem. Gyakran van úgy, hogy nem egyedül alszik. A múlt héten egyik reggel például Greg álmában is finnyás, barátságtalan, vékony arca mellett, nagy gesztenyebarna hajzuhatagot is észrevettem. Legszívesebben ordítanék fájdalmamban, és szétrúgnám a világot, ehelyett csak óvatosan a lány felé pillantok, hátha látok a paplan alól kikandikáló idomokat. Olykor, ha szerencsém van, szemrevételezhetem Greg barátnőinek mellét. (hónapok óta ennyi a nemi életem) Semmi pénzért nem ébreszteném fel Greget, noha piszkosul irigylem szabadságát, hogy csak tíz órára kell neki munkába mennie. Valami belvárosi flancos képtárban dolgozik. Alighanem rá szabták az ilyen piperkőc munkakört. Rendbe hoztam magam a fürdőben, aztán húzok is el, melózni. A munkahelyem viszonylag közel van a lakáshoz, de én viszolygok ettől a mindennapi negyedórás sétától is. Hideg terek peremén megyek el, a levegőben a szemeteskukákból kiáramló hulladék szaga, nagy a nyüzsgés és a forgalom az utcákon. Szeretni próbálom ezt a változó világot, de számomra mintha nem kenne benne hely. Mindig rossz érzés tör rám ilyenkor, amikor a járdán megpróbálok bezsúfolódni a többiek közé. Folyton azt várom, hogy tiltakozni fognak, elállják az utamat, kirekesztenek. Ez lenne az elidegenedés? Ugye nem? Tartozni akarok valahová.
Szóval, munkába járok reggelente. Igen. A legtöbben így teszünk. Letudva iskoláimat egy ideig tengtem-lengtem, aztán elszegődtem ehhez a céghez. Megörültem, amikor megkaptam ezt a munkát, visszaadni azóta sem akartam. Nem is igen értettem, hogy miért engem vettek fel? Azzal sem vagyok egészen tisztában, hogy mi is a dolgom, de hát a többiek sem tudják. Régebben zavart a dolog, de már nem. Az biztos, hogy eladunk dolgokat, meg veszünk is. Tételekről beszélgetünk kuncsaftokkal a telefonban, hogy aztán számítógépen lebonyolítsuk a tranzakciót. Hát kábé ennyi. Értitek, nem?
Mostanában azonban a munkahelyi légkör nem olyan, mint régebben. Ami biztos, hogy átszervezés előtt állunk és emiatt mindenki izgul egy kicsikét. Nem csoda, hogy idegesek vagyunk mindnyájan. Nem rossz ez az iroda, de mostanság mégis nyomott a hangulat. Ki lesz vajon az, akit elbocsátanak? Kilencen vagyunk az osztályon, és mind a kilencen azt hiszzük, hogy őt fogják kirúgni. Ráadásul kábé egy hónapja mindenkinek külön cellát alakítottak ki, nehogy egymással trécseljünk, csak a munkára koncentráljunk. A cellásítás lehangoló eredménnyel járt, legalábbis számomra. El vagyunk szinte zárva egymástól. Olyan az iroda, mint egy kaptár, tele szövevényes labirintussal. Egyetlen jónak mondható hely van, az iroda közepén egy nagy asztal mellett, ahol az adminisztrátorlányok dolgoznak. Most éppen ezen a területen vágok keresztül, közben egy foghíjas mosolyt kaptam az egyik csúnyácska adminisztrátortól. (Ideiglenes munkaerő, mostanában komolyan fontolom, ne kérjek-e randevút tőle)
A cellámba érve elégtétellel nyugtázom, hogy csak néhány elintéznivalóm akadt. Komótosan rágyújtok, lebonyolítok néhány kisebb üzletet, aztán elégedetten hátradőlök. Néha azért jó a cella, mert ha lazsálsz, hát azt sem látják.
Mellesleg nem sikerült a tegnapi estém sem. Brigitta nem állt kötélnek, hagyta ugyan, hogy csókolgassam, meg letapizzam, sőt még együtt is aludtunk. De azt nem. Pedig itattam rendesen, kezdeményeztem, de nem állt kötélnek. Azt mondta, nem akarja. Ne kérdezzétek miért?
Mindegy is, francba vele! Arra gondolok, hogy a dákóm, egy nap szépen visszahúzódik a testembe, vagy elpottyantom valahol, vagy köddé válik – miért is maradna a helyén? Szabadulni akar. És ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki?
4. Greg
Nos és az én napom – hogyan kezdődik az én napom?
Kellemetlenül, rossz hangulatban. Lakás, amiben a mostohafivéremmel lakunk – Alfréd a rendes neve, de szereti, ha Frednek szólítom – furcsa mód lett megtervezve. A beosztásának köszönhetően azzal kezdődik a napom, hogy pillantást kell vetnem Fredre, amint a fürdőbe oson. A cég, ahol dolgozik, megköveteli, hogy legkésőbb nyolcra ott legyen, és Fred, ez a derék tökfej már kora reggel a fürdőbe caplat. Evégből keresztül kell mennie a szobámon, és ormótlan léptei rendre fölriasztanak legszebb álmomból, amire végképp nincs szükségem. Nekem sok alvásra van igényem. Nos, akárhogy is, felnyitom szép pillámat, és meglesem Fred álszent, színpadias osonását, miközben kukkolni szokta a barátnőim szép testrészeit. Olyan kínos ez. Hogyan magyarázzam el neki? Azt hiszem csak azért nem szólok neki, mert voltaképp elszórakoztat esetlensége, mikor olyan ügyesnek és diszkrétnek képzeli magát. Mindenesetre mozdulatlanul várom, amíg meg nem hallom, hogy távozik a lakásból. Ilyenkor egy keveset még alszom, vagy visszaidézem az elmúlt éjszaka kalandjait. A belvárosi barátaimnál szoktam gyakran bulizni, pompás fickók – ha megismernétek, ti is kedvelnétek őket. Csak elit bárokba járunk, a kocsmákat ki nem állhatjuk. Szeretünk költekezni, élni az életet. Késő éjszakáig murizunk, mindig történik valami frankó dolog. Néha reggel persze egy kicsit gyöngélkedem, de ez nem másnaposság, szó nincs róla. Sosem vagyok másnapos: a másnaposság a szakadtak nyavalyája.
Ruganyos, friss mozdulattal kipattanok patyolat ágyamból, és selyemköntösömet magamra terítve a konyhába megyek, hogy frissen facsart narancslevet igyak. Az asztalon látom Fred poharát, benne az olcsó kávé maradékát, meg a puffasztó szénhidrátok után a morzsákat. Micsoda élet ez?
Ráérősen a fürdőbe sétálok, ahol kényelmesen rendbe szedem magam, majd könnyed nemtörődömséggel felöltözöm, amely csak a természettől fogva stílusos embereknek adatik meg. A tükör előtt tisztelgek sikkes magamnak, majd elindulok a munkahelyemre, amely a belváros egyik elegáns utcájában vár. Ügyesen elkerülöm a csúcsforgalmat, a fékeveszetten hömpölygő hordákat, hála a késői munkakezdésnek. A munkám, gondolhatjátok, valóban remek, kötetlen munkaidő, ragyogó kilátások. Egy exkluzív műkereskedésben dolgozom, ahol gazdag emberek számára árulunk festményeket, vázákat, porcelántárgyakat, antik bútorokat. A munka könnyű és jól fizet, bár abban az értelemben, ahogy az ember pénzre váltja a napjait, alig is lehet „munkának” nevezni ezt. Igazából ilyen munkakör klappol az egyéniségemhez és ezt Fred is elismeri.
Apropó, Fred. Erről jut eszembe! Azt mondta tegnap, mikor rákérdeztem, hogy végül is nem sok öröme telt Brigittába. Elbűvölő, nem? Először magam is mókásnak találtam, de utána meglehetősen képtelennek, hiszen együtt feküdtek az ágyban. De Fred köti az ebet a karóhoz, azt mondja, hasztalan próbálkozott, a lány nem hagyta. Furcsa, hiszen a kis Frednek azért voltak sikerei holmi, kondor hajzatú boltoslányocskák, meg efféle foglalkozású butuska lányoknál. Szerintem Fred azt hiszi, csak nem meri kimondani, hogy az én életem bizonyos értelemben afféle kárörvendő paródiája az ő, napról napra megújuló rettegéseinek, amelyekbe mostanság egyre mélyebbre süllyed. Ez a szomorú alak semmit sem tett ez ellen, egyszerűen hagyta, hogy ilyenné legyen. Szavamra, kezdem azt hinni, hogy a mostohaöcsém kezd becsavarodni. Ugye ő már említette azt, hogy kilencéves korában került hozzánk? Félénk visszahúzódó gyerek volt, már akkor is. Emlékszem, egy szép őszi napon érkezet a leendő mostohaanyámmal együtt, egy kopott kocsin, a nagy kertes házunkba. Apámmal a verandán vártuk őket, amely körül mesés örökzöldek, és bíbor virágok voltak, háttérben sárgás, szűrt fények. Idilli környezet, élő festmény. Ekkor fordult be az úton a kocsi, amelyből kiszállt egy nő és egy, a sírástól piros képű kölyök. Ő volt Fred. Tulajdonképpen az érkezése vetett véget a felhőtlen gyermekkoromnak. Ez az idegen, maszatos és beijedt fiú belépett az én tiszta, formált, barátságos és biztonságos gyermekkoromba.
5. Fred
Nem, nem és nem. Nem akarja egy nő sem, hogy vele legyek. Már abban se vagyok biztos, hogy én akarom-e? Hamarosan próbálkozni se fogok többé. Körül vagyok kerítve, körös-körül lecsapódnak a sorompók, már kitörni sem fogok tudni.
És egyre-másra történnek velem a rossz dolgok. Múltkor vettem egy szép csíkos zakót, de leöntöttem egyik reggel lekvárral, úgy, hogy a foltot a tisztítóban sem tudták eltüntetni. Kénytelen voltam a szekrényem legeldugottabb részébe tenni. Munkahelyemen a fizetésnapon nem találták a borítékomat, valahova elkallódott. Másnap kaptam meg a pénzt, de egy napig kínzott a gondolat, hogy talán én vagyok az, akit kirúgnak, és ezért már a fizetésemet sem kapom meg időben.
Munkába menet mindennap megveszem az újságomat a sarki bódéban. A nagydarab újságos egyszerűen levegőnek néz, hiába köszönök hangosan. Mindenkihez van egy kedves szava, sokakat keresztnevén szólít, másoknak mosolyogva adja oda az újságot. Nekem nem köszön, nekem mogorván, átható tekintettel tolja oda a pulton a visszajáró pénzt. Úgy néz rám, mintha gennyes kelések lennének az arcomon. Köszönöm, hogy újságot kérhetek, hogy kiszolgál, köszönöm, hogy elfogadja a pénzem, hogy visszaadja az aprót! Az utcán néha hátrafordulok, és rendre azt látom, hogy barátságtalan tekintetek kísérnek. Múltkor már odáig jutottam, hogy amikor egy kávéautomatából kivettem a kávémat, hangosan megköszöntem. A mögöttem állók eléggé furcsán néztek rám.
De ha beérek végre a munkahelyemre, sokkal, de sokkal jobban érzem magam, megszűnik a város fojtogató kezének szorítása.
Munka után beülök presszókba és kocsmákba, és sóvárogva nézem a párocskákat, ahogy nevetgélnek. Nem szeretem a párokat, személyes sértésnek tekintem őket a magányom miatt. Az ilyen pillanatokban gyakran azt érzem, hogy csúnyaságom úgy lóg rajtam, mint valami olcsó, nehéz ruhadarab. Az utóbbi időben ezekről a dolgokról gondolkozok gyakran hazafelé menet, a nedves fasorokban, a jól ismert vizes utcák szomorú árnyaiban.
Múltkor is megálltam a lakásunk bejárata előtt. Esett az eső, zord idő volt. A lépcsőház ajtaja csupa üveg, nyikorog-hajlik, ha erősen fúj a szél. Tükörképemet néztem az üvegtáblán. Az esőcseppek gyászos patakocskákban gyűlve csorogtak végig arcomon. A forgalom neszét hallgattam, mikor lassan a vizes üvegfelülethez nyomtam a fejem. Torzult arcom bármikor benyomhatja az üveget – gondoltam, és úgy éreztem bármelyik pillanatban meghallhatom az üvegcsörömpölést. Álltam ott széttárt kezekkel az üvegnek nyomott arccal és keserű érzéseimmel viaskodtam. Álltam és nem mozdultam, arcomon már meleg sós cseppek is folytak. Bújni, elbújni lett volna a legjobb, de nem tudtam megmozdulni. Vajon így kezd megbuggyanni az ember?
*
Hanem idehallgassatok. Nem tudom mi lesz, de úgy érzem, mintha javulna a helyzet. Újabban azt mondogatom magamnak, hogy mostanában azért nincs sikerem a nőknél, mert szinte nem is találkozom eggyel sem. Hogyan is kerülhetnék a közelükbe? Sehogy. Greg hisztis barátnőin, meg a pincérlányokon kívül nincs is senki, akivel szót válthatnék. Magam vagyok. Csoda-e, ha így állunk?
Hajdani barátnők? Mind kinőttek, mind elfelejtettek. Esetlen vágyaimmal, reszketeg viselkedésemmel felszámoltam én minden csökevényes érzelmet annak a néhány nőnek a szívében is, akiknél esélyem is lett volna. Na, de figyeljetek! Egy lélegzetelállító új nő van az irodában. Ideiglenesen van itt, és ha azt mondom, hogy lélegzetelállító, akkor csakugyan az. A legszebb rajta – vagyis hát legszebb dolgai egyike – az a szép formás telt keble, hogy ezzel kezdjem. A feneke is frankó, a lába karcsú, és az arca, az igazán szép. Első pillantásra érzéketlennek látszik a nagy vörösesbarna hajkorona alatt, de a szeme, az orra, a szája is szép. Aki hosszasan tanulmányozza az arcát (és én persze mi mást csinálnék), az sok lágy és kifejező vonásra bukkan.
A múlt héten történt. Asztalomnál ülve, a menetrendszerűen kétségbeejtő másnaposságommal viaskodtam, és zavaros undorító pletykába voltam bonyolódva az egyik munkatársammal, amikor az irodavezető odajött hozzánk és bemutatta az ideiglenes új munkaerőt:
- Ó… két legyet egy csapásra! Hadd mutassam be az új adminisztrátorunkat, Juditot.
És íme, Ő: szoros farmer, laza blúz, könnyed mozdulatok. Hogyan éreztessem vele, megértő rokonszenvemet, hogyan hozzam értésére, hogy pompás fickó vagyok, és igazi jóbarát lennék? Kissé lezseren előredőltem és rögtön megnyilatkoztam:
- Helló.
- Helló – viszonozta mosolyogva.
- Mennyi ideig lesz nálunk? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Hát úgy két hónapig.
- Oké – nyugtáztam, és elégedetten dőltem hátra a székemben. A bemutatkozásom nem volt rossz, éreztem. No meg van két hónapom, hogy változtassak, az egyre inkább nyomasztó helyzetemen. Szóval, így kezdődött.
Másnap reggel, délelőtt, a második kávém után előosontam az odúmból, mintha csak a számlakönyvet akarnám egybevetni a szállítási jegyzékkel. És lám nézzétek, Fred, a számítógépes ügynök könnyedén rátámaszkodik Judit asztalára, kék szeme erősen csillog, rőt haja homlokába hullik, s minden leereszkedés nélkül kéri meg az adminisztrátorok gyöngyét, hogy adja oda a számlakönyvet.
- Óóó, csakhogy én még nem tudom, hol a számlakönyv – mentegetőzött Judit.
- Gyere csak megmutatom – mondtam. És vagy hetven másodpercig álltunk összedugott fejjel az iratszekrény előtt, míg meg nem lett az a fránya számlakönyv. A levegő körülöttünk tele villamossággal. Ó, anyám!
*
Lesz-e hozzá merszem? Veszítenivalóm végtére semmi. Hogyan kellene hozzá közeledni? Talán meg kellene hívni munka után egy italra valami közeli presszóba? De hogyan is kezdjek bele? Milyen stílusban szólítsam le? Bölcselkedve, mint például: „Hadd vigyelek el egy helyre, ahol pénzünket alkoholra válthatjuk” Vagy egyszerűbben, enyhén irodalmiasan: „Társulnánk-e egy italra?” Elgondolkozva, szórakozottan, mintegy odavetve: „Ugorjunk le egy szeszre a lenti büfébe”. Kendőzetlen, plebejus modorban: „Meghívlak egy pofa sörre”.
Öt óra volt. Judit kézbe vette a táskáját. Tudtam, bármelyik percben fölállhat és elmehet. A nyolcadik napját töltötte nálunk, nyolcadik délutánt töltöttem tehát azzal, hogy sóvárogva lestem a félig nyitott ajtóm résén. A többiek már elmentek. Tiszta a levegő!
Judit éppen a zabostarisznya méretű táskájában kotorászott, amikor az asztalról lesett és kiszóródott minden szanaszét. Nincs az az úriember, aki oda ne ment volna segíteni, összeszedni a táskája tartalmát. És nincs az a férfi, aki meg ne dicsőült volna, amikor a lány fölnézett és mosolyogva azt mondja:
- Köszi! Aranyos vagy.
A bátorságom előretört, rögtön, tétovázás nélkül jöttek a szavak:
- Meghívlak egy pofa sörre – mondtam.
És jött, elfogadta a meghívást. Hihetetlen. Egy közeli népszerű sörözőbe mentünk. Végigjátszottam groteszk magánszámomat a pultnál, lábujjhegyre ágaskodtam, a többi vendég mögött, kezemben papírpénzt lobogtatva próbáltam felhívni a mogorva csapos figyelmét. Hasztalan. Közben Judithoz fordultam, ilyesféle szöveggel: - Csak egy perc – vagy: - Nem nézett ide!
Végre leülhettünk egy sötét zugban, előbb azonban gyorsan elmentem egy villámgyors pisálásra, hajamat is lenyaltam a vécé tükre előtt.
- Nos, minden rendben? – kérdezte.
- Hát persze – telepedtem le mellé az asztalhoz.
Nem érdekel ki mit mond, szerintem piszok jó formában voltam és szentség, hogy kellemes benyomást tettem rá. Csupa véletlenből a legjobb ruhámba (értsd: a legújabb) voltam, és éppen ama ritka napok egyikét fogtam ki, hogy az arcom nem volt lárvaszerű a másnaposság miatt, és a kezem sem reszketett annyira. Három cigit is meggyújtottam neki, és csodálattal adóztam magamnak a szinte rezzenéstelen lángot nézve. Még csak a hangom sem remegett, ahogy a stressz, a szégyenkezés vagy a vágyakozás idején szokott. És a társalgás? Hát, istenem, akadozott egy kicsit, akadozgatott, de figyelembe véve, milyen rég beszélgettem, szerintem azzal sem volt baj.
Istenem, milyen kellemes este volt. Teljesen újjászülettem és aznap este, mikor hazafelé mentem, nem meresztettem vadul a szemem minden szembejövő lányra. Maga az utca is lágyabbnak tűnt és árnyai is változatosabbak voltak, barátságos falevelek kergetőztek a szélben.
Aztán egy csúnya, vad gondolat szántott végig az álmodozásomon: „Nem fog ő sem kötélnek állni.”
Lehangoltan értem haza, Greg erősen ki volt rittyentve, látszott, hogy indulófélben, de szemlátomást kedvvel időzött, ahogy töltöttem egy kortyot magamnak.
- Hogysmint? – kérdeztem.
- Nálam minden oké, és neked hogy megy?
- Sehogy. És nem keféltem senkivel sem mostanában, ha erre vagy kíváncsi – mondtam neki ingerültséggel a hangomban.
- Próbálkoztál-e megint azzal a kis nagyfülűvel?
- Évivel? Próbálkoztam, de megint csak semmi.
- A dög. Miért nem akarja? Mit képzel magáról?
- Hiába, ilyenek ezek. Hová készülsz?
- A belvárosba vagyok hivatalos egy zsúrra.
- Nohát, jó mulatást!
- Köszi. Itthon maradsz?
-Igen.
Greg fogta a kabátját és elment. És én otthon maradtam. Tízig whiskyt iszogattam, utána elmentem a kádba, pancsoltam egy nagyot, miközben a forró vízben merevedésem lett. Nahát, talán életre kel a testem.
*
Másnap megint elhívtam Juditot. Megint eljött. Ez jó jel. Ahogy félszeg mosollyal, de azért magabiztosan odamentem az asztalához:
- A fenébe is, nem volt rossz a tegnapi sörözés. Megismételjük?
Óriásinak éreztem magam, messze a legszexisebb pillanatom az idén. De hát, ha tudnátok, mit bír inni ez a lány. Komoly erőfeszítésbe kerül, ha tartanai akarom vele a lépést. Szinte absztinensnek érzem magam mellette, noha egyfolytában tajt részeg vagyok mostanában. Megiszik vagy hat-hét sört meg két-három konyakot, és teljesen üzembiztos marad, szinte röppen ki a kocsmából, hogy le ne késse a vonatját (A városhoz közeli helyen lakik a szüleivel).
Sokat dumálunk ilyenkor. Egy bizonyos Péter nevű fickót többet emleget, mint szeretném, de soha nem jelen időben, mindig csak múlt időben, retrospektiv mellékmondatokban.
Én szigorúan ragaszkodom hozzá, hogy én fizessek mindent. Ki is számítottam, még kábé két hónapig kocsmáztathatom, míg teljesen le nem égek. Ő is addig lesz itt. Csak az a bajom, hogy betegesen félek a pénzügyi csődtől. Fütyülök rá, mondom, pedig félek.
De, mégis. Uram atyám, hogy én hogy rohadok ezért a nőért. Ezért nem érdekel most pillanatnyilag az anyagi helyzetem. Most mindent odaadnék érte. Van úgy, ha rám mosolyog, szinte felforr a vérem, érzem buzog. Néha, amikor a nehéz iratokat kicsi nyögéssel felemeli, rózsaszín nyelve egy picit a szájából kikandikál, csak ülök a székembe ragadva, és vicsorgok, kezeimet tördelve a gyönyörűségtől. Másrészt, Judit hihetetlenül szórakoztató, kimeríthetetlenül jóindulatú tud lenni. Ahogy jókedvre deríti az irodát és mosolyog mindenki. (persze engem ilyenkor majd szétvet a düh)
És az arca, a szeme, és a bolondos haja! Mi lenne, ha odanyúlnék és kezembe venném a kezét, ha átölelném, és hagyná, hogy megcsókoljam…nyelves módra persze. Mi lenne, ha mondjuk, megérinteném a mellét, főleg mikor hideg van – olyankor különösen átütközik a ruhán a mellbimbója. Igen, s aztán – miért is ne? – továbbvándorolnék feszes kis hasára és arra a cseles kis fenekére és jaj! Arra a - már ki sem merem mondani azt a szót – szóval arra a szemérmes kis pamacsra. Milyen lehet?
Nyugalom Fred! Mintha sok lenne a képzelődésből? Cselekedjél, rajta! Ne álmodozz! Hízelegjél, koldulj, zokogj, ravaszkodj, fenyegetőzzél, csalj, hazudj, de mindenképpen cselekedj!
A legutóbbi este is például együtt kocsmáztunk. Jóféle, érzelmes félhomály volt, olyan fokozatosasan és olyan jóságasan ereszkedett ránk, hogy egyikünknek sem jutott eszébe, hogy lámpát gyújtassunk. Három korsó volt már mindkettőnkben, ott ültünk a sarokasztalunknál, s valami könnyfakasztó fátyol borult mindkettőnkre. Harmatos szemmel pillantottam fel Juditra, aki csak beszélt, s talán arra gondolt, hogy olyan aztán végképp nincs, hogy én megkörnyékezzem. De mi van, ha nem lesz még egy ilyen esténk, ilyen meleg, meghitt, részeg, éjszakába nyúló esténk? Odakünn lassú eső mossa az autókat. Beszélni kezdtem. Ránéztem újra, azokra, az apró metszésű orrcimpákra, az ajkára és a mozgó szájára.
- Idehallgass, holnap a lakásomra megyünk – mondtam – és ott iszunk egyet. Majd megismerheted a bátyám, a mostohabátyám. Közösen lakjuk a lakást, Gregnek hívják. Majd meg fogod ismerni.
Judit valószínűleg bukna is rá. Azt hiszitek nem gondoltam erre is? Dehogynem. De majd beszélek Greg fejével. Eligazítom én azt. Nem fog marháskodni, ha megtudja, mennyit jelent nekem ez a lány. Igaz, rosszul jövünk ki mostanában, de volt idő, amikor szerettem.
Bizony volt idő, amikor szerettem Greget. Volt bizony. A magam módján szerettem – de hisz mindenki szerette. Micsoda pompás gyerek volt. Nem kellet ahhoz az én helyzetem lenni, hogy meglássák, micsoda gyerek volt. Az a fajta, akinek minden sikerül. Ő aztán sosem bukott le semmi kihágáson, pedig szeretett például lopni. Hanyag eleganciával, közönyösen ténfergett ki a boltból, pedig sportszatyra dagadozott a csokoládétól. Volt olyan, úgy lopott valódi bőr focilabdát, hogy a lasztit pattogtatva lépett ki az áruház ajtaján. Senkinek nem tűnt fel a jól fésült fiú. Volt olyan, hogy cigit lopott a trafikba, de a tulaj lefülelt mindkettőnket és ki akarta hívni a rendőrséget. Bezárt minket a kicsi raktárba. Sírtunk rendesen, panaszos hangon könyörögtünk és visszaadtuk azt a néhány pakli cigit a tulajnak, amit a mostohabátyám leemelt a polcról. A trafikos, miután kedvére kikáromkodta magát, futni hagyott bennünket. Én még mindig a könnyeimet nyeldestem, amikor Greg a feneketlen zsebéből, vigyorogva az orrom alá dugott két csomag, csillogó celofános Marlborót.
Hogy is lehetett ilyen magabiztos? Én miért nem voltam az? Loptam persze én is, ritkán, amatőr módra. Anyám bukszájából néhány forintot. (a felnőtt gazdagság tára)
Emlékszem, egyszer egy drága vázát levertem gyermekkoromban. Fölmenekültem az emeletre és elbújtam. Harsány hangok hallatszottak lentről, engem kerestek. Jönnek érted rossz fiú, megfognak. A szívem a torkomba dobogott, majd kiugrott. Greg talált rám. Vártam, mikor csődíti oda a többieket, de nem, csak hallgatott, aztán lekuporodott és bemászott mellém.
- Gyere le Fred – mondta – nincs gond.
Könnycsepp szántott végig az arcomon, megkönnyebbülésemben sírni kezdtem. Akkor még gyöngédség volt benne. Ezért érzelgősen gondolok a gyerekkoromra. Látlak Greg, amint elengedett biciklikormánnyal mentél végig az iskola előtt, mikor vége volt a tanításnak. A lányok mosolyogtak és integettek neked. Látlak a születésnapodon, amikor örömfátyolos szemmel, egy fújásra sikerült kioltanod mind a tizenhárom gyertya lángját, s a füstjük, mintha a tiszteletedre egy oszloppá gomolyodott össze. Látlak, amint mentél iskolába, a fejed fölvetve, félelem nélkül vágtál neki a kertkapun túli világnak.
Felnéztem rád, csuda gyerek voltál. Mi változtatott meg ennyire? Történt valami? Valami kiforgatott a lelkedből, a jó szívedből, és itt hagyott olyannak, amilyen most vagy: egy rakás megvetés, hiúság, egy rakás közhely. Ennyi vagy, ebbe merevedtél bele, s minden egyéb dolog előtt becsuktad az ajtót. Nézz végig magadon, te szemét, nézd meg a megjátszós ruháidat, azt az értéktelen, lógós munkádat, nézd meg a barátaidat, a szánalmas pipeckedéseidet, az örökös hazugságaidat. Egy szavát se higgyétek, Greg egy nagy hazug!
Ide hallgassatok, ha ráhajt Juditra, hát én kikészítem. Én kinyírom. Jaj, istenem, talán az lesz a legjobb, ha fizetek neki, hogy ne tegye meg, pénzt ajánlok neki. Szerintem el fogja fogadni, mert marhára le van égve. Vagy megfenyegetem, hogy meg fogom verni. Hiába magasabb, én vagyok az erősebb, biztos meg tudnám verni. Ide hallgassatok, ha megkeféli Juditot, én kikészítem, ez tuti.
6. Greg
Szólnom kell most már egy szót, erről a kis lotyóról, akit Fred hurcolgat haza mostanában a munkahelyéről. Judit? Juli?
Valami efféle közönséges névre hallgat. Titkárnő persze, nem egy elit környezetből származó nagyvilági nő. Ez látszik is rajta. A hanghordozása, a haja, az öltözete, mind ezt bizonyítja.
Mégis, el kell ismernem, hogy az összhatás nem rossz, hozzávéve butuska arcát, meg az aranyhal száját is. Szóval tűrhető. Nem is értem, hogy ez a nímand Fred, hogy tudta felcsípni. Meg kell hagyni, elszórakoztat a kicsike, stílusosan adja elő a közönségességét.
Vegyük példának okáért, amikor első ízben hozta fel a kéglibe Fred ezt a kis nőcskét. Éppen heverésztem az ágyamon, friss zuhany után, éppen félúton nappali ruhám levétele és esti öltözetem felvétele között – értsd: meztelenül. Egyszer csak a megszokott esti, részeg matatásra lettem figyelmes a lakásajtóban, és meghallottam Fred hangját, meg egy női hangot is. Az illendőség miatt felvettem a köntösömet, de azért jól látható volt izmos testem. Odaálltam az ajtómhoz. Fred jött elöl egy reklámszatyornyi olcsó szesszel, míg ez a Judit vagy Juli, fodros-bodros jelenségként mögötte.
- Ó, Greg – kapta le a szemét Fred a lengén öltözött testemről – Azt hittem nem vagy itthon.
- Nemsokára elmegyek. Mutass már be a hölgynek.
- Öö… Igen. Ez itt Judit. Judit, ez Greg. – majd hozzátette – Együtt dolgozunk.
- Elég lepra hely az – mondta ez a Judit és fesztelenül az ablakpárkányra könyökölt, míg őszinte tetszéssel nézett végig rajtam. Eközben én is megengedtem magamnak, hogy felbecsüljem a pólója tartalmát, meg szemrevételezzem azt a tenyérnyi napbarnított hasrészt, amely a top alsó része és a farmer felső széle között kilátszott.
- Jó ez a kégli, bérlitek vagy a tietek – kérdezte a lány azon a mesterkélt hangján.
Fredre néztem. Ruhája a szokásos harsány farsangi maskara. Mindazonáltal látszott, meg van elégedve magával. Alamuszin mosolygott, szemében perverz csillogás bujkált, amint kiment a konyhába, hogy poharakat hozzon az italhoz.
- Örülök, hogy tetszik. Saját tulajdon - mondtam, ismét a lány felé fordulva, és éreztem, ahogy visszanézett, vibrálással telt meg a szoba. Álltam a tekintetét, s valami dacos kis félmosoly billentette ki szimmetriájából a lány kerek száját, s rezgés futott végig a levegőben, a szemünk sugarán. Úgy éreztem, hogy mi sem lenne természetesebb, mint hogy a lány kibújjék pólójából, és az ágyra feküdjön mellém, s lágy simogatás közben felfedeznénk egymás testét. Ha Fred nem szerencsétlenkedik ott, ráadásul micsoda lármával a konyhába, a lány habozás nélkül meg is tette volna. Efelől szemernyi kétségem sem volt. És neki se, a kis cafkának.
- Kedves barátnőd van – mondtam Frednek, aki tálcán, pincérmozdulatokkal egyensúlyozva hozta a poharakat. Ittunk egyet, majd könnyedén felpattanva öltözködni kezdtem. Meghívásom volt egy elegáns buliba.
*
Magamfajták számára április a legvérpezsdítőbb hónap. Szekrényemből előkerülnek a könnyű tavaszi ruhák. Ilyenkor megörvendeztetem magam egy drága hajvágással. Hűtőszekrényemben többször találni pezsgőt, mint ahányszor nem. A szobám virágdíszben. Ha szép az idő előbb fejezem be a munkám, hogy kiélvezhessem a hosszabodó napok gyönyörét, mielőtt a perzselő nyári hónapok markukba nem kaparintják a várost. A gazdag barátaimmal sok bulit csapunk ilyenkor, elegáns lányokat vacsoráztatunk vagy piknikelni megyünk a szabadba.
Gondolom, így van ez rendjén, sűrűn kell élnie az embernek, amíg fiatal - bár belegondolok, már harmincegy vagyok, persze ez nem látszik rajtam. Ha beindul a szezon, alig alszom valamit, mégis, soha frissebb nem voltam.
Csak azt sajnálom, hogy idehaza, a lakásomon nem élhetek mozgalmasabb társas életet. Nyilván kitaláltátok, miért nem. Hát igen, Fred az oka. Persze lehet, hogy megnevettetné a társaságom, csetléseivel, botlásaival, de nem merem vállalni az esetleges kínos helyzeteket. Elküldhetném, még némi pénzt is adnék neki, hogy oldja meg az estéjét, de nehezen viselném, hogy ott ülne egy lerobbant kocsmába, boldogtalanul az óráját lesné, mikor jöhetne haza. Persze lehet, hogy más lenne a helyzet, ha elhozná Juditot?
Légy résen Fred, mert a végén még leütöm a kezedről! Merthogy ő, Fred nem üti nyélbe a dolgot, az tuti. Te jó isten, hát fogalma sincs ennek a fiúnak, hogy mi történik vele mostanában? Nem érzékeli, hogy milyen hatással van az emberekre? És nem is csak a külleme vonásaira gondolok, azokról nem tehet, hanem Fredben szörnyű, tartós és mélyreható változás megy végbe. Régebben még nem bántam a jelenlétét, mintha egy nagy barátságos kutyához térnék haza. Most meg, mint egy hüllő. Néma és visszataszító. És részeg. Örökké részeg, és azt hiszi, hogy nem látszik meg rajta. Nyolc körül szokott megjönni és járni is alig tud. A mosolya beteg, az arca zsibbadt és érzi az ember, hogy szinte egyfolytában gyűlölködik. Sistereg valami a fejében.
Hogy is utáltathatta meg ennyire magát? Hogyan tudta belehajszolni magát abba a tömény, fejfájdító gyűlöletbe, amitől ráncba ugrik a homloka. Kiráz a hideg, amikor némán jár-kel a lakásba és a csöndben csak az olcsó farmernadrágja két szárának súrlódó hangját lehet csak hallani. A múltkor is, mikor az egyik késő estig tartó buliból igyekeztem haza a tócsákat kerülgetve, s megláttam őt. A lépcsőházunk üvegezve van az utca felől, zörög a tokjában, ha fúj a szél. Az üvegnek dőlve láttam meg a mostohatestvéremet, zömök vértanúfigurája feszült neki az esővert üvegnek. Megtorpantam. Beálltam egy sötét kapualjba, onnan figyeltem. Fred lassan széttárta a karját. Sóvárgó gyermeknek látszott, aki arcát a rideg kirakatüvegnek nyomja. Ugyan mit láthat a sötét üvegen keresztül? Szemem lehunytam egy pillanatra, s elképzeltem, amint átbukik az üvegen. Mire felpillantottam, már eltűnt. Megborzongtam. Van-e vajon elég tartása, hogy a felszínen maradjon?
Sokszor gondolkoztam azon, miért hagyom, hogy így elburjánozzék az életemen? Miért nem csapom agyon, mint egy poloskát? Miért törődöm vele?
Hát azért, mert volt idő, amikor szerettem. Szerettem igen. Az esetlenkedéseit, a szerencsétlenkedéseit. Mindenki nevetett rajta.
Banális fiatalkora volt, mindentől félt, majrézott állandóan. Nem mert lopni sem a boltból, félt a lebukástól. Ugyan már! Mikor megérkezett hozzánk, szomorú kisírt szemmel némán közeledett a bejárati ajtóhoz. Hát, már akkor megsajnáltam és tulajdonképpen megszerettem. Látlak Fred, amikor iskolába mész, magadhoz szorítod azt a nagy táskát, mintha a tested valamilyen kinövése volna. Látlak, ahogy csetlesz-botlasz, tested meggörnyed a múlt terhétől. Arra számítottam, mikor megtudtam, hogy hozzánk költözik, hogy valami pimasz kis csibésszel lesz dolgom, de Fred a kezdettől, nyomorúságosan, nadrágba vizelősen nézte, hogyan tűnik el előle a gyermekkor szép lelkülete, kiváltságos időszaka. Emlékszem egyszer eltört egy nem túl értékes porcelánt. Apám úgy gondolta, hogy komoly arccal egy jelentéktelen büntetést sózunk rá, csakis a látszat kedvéért. Hanem erre mi történt: a kis pokolfajzat eltűnt. Módszeresen átkutattuk a házat, és a padláson egy régi heverő alatt bújt meg. Én voltam a felfedezője. Bemásztam mellé és meghallgattam a könnyek közt tett beismerését és megbánását. Majdnem elnevettem magam ezen a szánalmas jeleneten.
A serdülőkor is számomra persze úgy jött, mint egy friss és izgalmas jótétemény. Az egyik héten még fuvolázó szoprán volt a hangom, a másikon már zökkenő nélkül siklott át jelenlegei zengzetes basszusomba. A kisfiús bögyörőmből, máról holnapra büszke hímtag lett. Mozdulataim az egyik héten, még az egészséges gyermek természetes bájával voltak teljesek, a másikon már az atletikus felnőtt higgadt harmóniáját árasztották. S ennek szöges ellentéte volt Fred átlépése a felnőttkorba: vulkáni pattanások, oktávnyi hangbicsaklások, lidércnyomásos, korai magömléses éjszakák, gyötrelmes évek.
Mostohatestvérem egyik elképesztő tulajdonsága az, hogy tudatában van saját személyiségének lehangoló jegyeivel. Megszállottan foglalkoztatja a lélektan, eszeveszetten sóvárog együttérzés és szeretet után, eközben hajlamos arra, hogy elriasszon mindenkit a környezetéből. Mindig is érzelgős és kedélybeteg volt. Szegény Fred, mi lett veled? Mikor adtál túl a jó tulajdonságaidon? Vagy ellopta valaki? Ki lophatta el? Fred, ne hidd, hogy nem értem a gondjaidat, de hát túl kéne lépni rajta! Le kéne vetned ezt a stílust, mert ez nem kell senkinek. Ez a sajátságos pátoszod férfiatlan, lealacsonyító, szenvelgő és olcsó. Ezért nincs egy szál barátod sem, ezért nem tudsz nőket felszedni, ezért hullik a hajad, ezért vagy neurotikus, sőt kis híján bolond. Önsajnálatból vagy összegyúrva, ezért nem szeret téged senki.
Továbbá, zavaró benne:
1. A rendetlensége.
Mindennapos látvány, hogy a hosszan elüldögélő Fred a tiszta hamutartóba nyomja el a csikket. Hová szórja azt a sok hamut? A padlóra, a székre, az ölébe, a hajára, a fülébe?
2. A higiéniája.
Bár naponta szokott pepecselni a fürdőbe, mégis valamiféle ápolatlanság veszi körül a személyét. A kádat állandóan koszosan hagyja. Nekem kell tisztára súrolnom. Már unom. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a fiú bűzlik. Szagoljatok csak be a szobájába, ha kétlitek.
3. Az egyre súlyosbodó alkoholizmusa
Ami italt magam sem bánok a háznál, az egy kis pezsgő, könnyű finom száraz borok, finom likőrök. És mivel van tele a lakásom? Sörrel, undorító olcsó borral, leárazott kommersz pálinkával – no és vele, a szesztől bűzlő Freddel.
4. A tespedtsége
Nagyon lusta, ki nem állhatom a tespedő embereket. Örökké ezeket a készételeket hurcolja haza a boltból – én szinte mindig étteremben eszem – és azt hiszitek, eltakarítja a mocskos konzerveit meg az evőeszközeit. Képzelhetitek micsoda undorral nyugtázom Fred kaotikus szennyének eltakarítását.
Miért nem takarodik innen, miért piszkít bele a nyugalmas életembe?
7. Fred
Feltartóztathatatlanul közeleg a nyár, ami annyit tesz, hogy korán ébredek, mert az ágyamra tűző napfény felébreszt. Cigarettára gyújtok ilyenkor és elnézem, hogyan rendeződnek át a reggeli árnyak a háztetőkön. Elgondolkozok. Hát igen, úgy vélem, bírom még valameddig – lehet, hogy nem sokáig, de bírom még. Láttam múltkor, egy rongyos szakadt hajléktalant, ahogy feküdt a koszos nedves kabátján, a járdán. Azt gondoltam, hogy azért én ilyen mélyre nem tudok süllyedni, ez velem nem történhet meg. Úgy látszik, mégiscsak van az életemnek egy szilárd álapja, s az alá soha nem süllyedhetek. Következésképpen egyelőre nem kell azon tépelődnöm, ki fogja gondom viselni, ha szegény leszek, kopasz és hülye.
Ráadásul, érzem, hogy kezdek megint jobb formában lenni, és nemcsak azért, mert Judit szóba áll velem.
- Idehallgasson, maga lesz itt az irodában a helyettes, jó? – mondta nekem múltkor, a központból kiküldött tag – Néztük az elmúlt hónapok statisztikáit, maga bonyolította a legkiegyensúlyozottabb forgalmat. Maga lesz itt a kisfőnök, szomszédjában lévő öreg munkatársunkat egy kis végkielégítéssel, pedig elbocsátjuk. A maradék munkaerők fognak maga alá tartozni és központból azt várjuk el magától, hogy fellendítse ennek az irodának a forgalmát.
Ideges lettem. Ti nem lennétek azok? Itt ülök az irodában és ezt mondják nekem. Nem értem, hogy irányulhatott rám a figyelem. Nekem úgy tűnt, hogy nagyon lemaradtam a munkában a többiek mögött. Attól tartottam, hogy rövidesen lapátra tesznek, és erre íme. Vajon a többiek, mit csináltak egész nap?
- Nos, elvállalja? – kérdezte türelmetlenül a fazon, a központból.
Bizonytalanul, igent mondtam.
- Rendben! Be fogjuk iskolázni magát egy gyors vezetői tanfolyamra, a jövő héttől, pedig megemeljük a fizetését.
Megdobbant a szívem. Hát ez csakugyan frankó, nem kell aggódnom a kirúgástól, ráadásul az anyagi leégéstől sem kell annyira félnem. Tovább tudom kocsmáztatni Juditot is. Azt mondtam:
- Köszönöm, nagyon köszönöm. Megteszem, amire képes vagyok.
Szóval stabilabbnak éreztem magam. Hónapok óta először – először, amióta az összes nő összebeszélt, hogy velem aztán egyik sem kefél – érzem azt, hogy nem csúszok már lefelé, érzem megvetettem a lábam az utolsó létrafokon, fennakadtam az utolsó tüskebokron, nem zuhanok bele a végleges becsavarodás szurdokába.
Ráadásul úgy érzem, hogy talán Judit hajlandó lesz lefeküdni velem. Tudom, elhamarkodottnak hangzik, meglehet, megbánom még, hogy így kimondtam, mégis azt hiszem, hogy Judit hajlandó lesz.
Egészen a múlt hétig a szokásos tempóban fejlődtek a dolgok (értsd: alig fejlődtek valamit), továbbra is figyelmes voltam, meghívtam munka után iszogatni – amit néhány kivételtől eltekintve, elintéznivalói miatt – mindig elfogadott.
Szokás szerint munka után a kocsmában voltunk, és fél nyolcra menetrendszerűen szépen eláztunk mind a ketten. Beszélgettünk, én meg - talán a piától - a szokásos történeteim helyett a gyermekkorom nyomorúságáról kezdtem el mesélni: a szorongásaimról, a mostohabátyámról, a mindenféle kudarcaimról, és arról, hogy azt hittem jó természetű kisfiú vagyok.
- Teljesen be vagyok csavarodva – mondtam neki befejezve a mondandóm, visszasüppedve a kocsmaszékbe.
És akkor láss csodát, nedves elérzékenyült szemmel rám nézett, megsimogatta az arcom.
-Ne mondj ilyent. Ezt rossz hallgatni.
És azóta, csudálatosan kedves hozzám. Megváltozott, látom rajta. Az irodában olyan gyöngéd törődéssel, gonddal néz rám, hogy szinte fuldoklom a hálától. Annyira érzelgős lettem, hogy szinte már a lépteim is tocsognak.
Most kell lépnem, gondoltam. Mivel Judit két hét múlva elmegy (hű de hamar letelt a két hónap) lépnem kell. Most vagy soha. Megbeszéltem vele, hogy tartunk nálunk a lakásba egy búcsúbulit. Elfogadta a meghívást. Bizonyos értelembe, mondhatni, el van intézve.
Igen, de Greg influenzás – méghozzá elég tisztességesen, teszem hozzá némi kárörömmel. Egész mókás volt. Éppen a reggeli óvatos fürdőszoba megközelítéssel voltam elfoglalva, amikor a takaró alól fájdalmas nyöszörgést küldött felém. Kidugta borzas fejét a takaró alól és bágyadt arccal kérdezte:
- Fred, mi van velem? Nem kapok levegőt, az orrom eldugult, fáj a fejem.
Csináltam neki forró teát, meg reggelit. Általában valami aszalt szilvás, joghurtos, müzlis, kutyult pépet szokott reggelizni, de most mivel siettem, meg kellett elégednie egy kis vajas pirítóssal. Ezután kihívtam a háziorvosunkat, aztán elcaplattam a munkahelyemre.
- Ugye elboldogulsz azért valahogy? – mondtam neki indulófélben, egy pillanatra megállva az ajtónál: - Hanem, ha valamire szükséged van, eressz meg egy telefont. Ha valami receptet kell kiváltani, vagy mit tudom én – tettem hozzá.
Imádom, ha beteg. Ilyenkor lehullik arcáról a magabiztos pökhendiség és kiütközik gyönge, elesett, gyakorlatiatlan lénye. A ritka tollú, harcias dögkeselyűből ilyenkor jó természetű, békés verébbé vedlik. Ilyenkor kedves velem, emberi hangot tud megütni és érzem, ugyanolyan szeretetreméltó, mint gyerekkorában. Akárhogy is jókedvre hangol a betegsége.
Aznap Judit sietett haza, nem találkoztunk, úgyhogy már öt után hazaértem. Ahogy dzsekimet felakasztottam és a hajamat rendezgettem, Greg szánalmas hangja hallatszott bentről.
- Fred… te vagy az?
- Én hát. Ki lenne más?
- Gyere be – nyöszörögte.
Azt vártam, hogy az ágyán fog drámai pózban henteregni, vagy az utolsó, életmentő tablettákért nyúlkál majd, de nem. Hanyag tartásban üldögélt abban a flancos karosszékében, karja keresztbe fonva, rajta az az iszonyú színű háziköntös. Azonban így is látszott, hogy módfelett sajnálja magát.
- Helló – köszöntem rá – Hogy telt a napod?
- Rémesen. Mintha évek teltek volna el reggel óta. Olyan gyönge vagyok, hogy minden időtöltésre képtelennek érzem magam. Következésképp az idő nem is akar eltelni.
Mosolyogtam ezen a szemlátomást gondosan elpróbált panaszjeleneten. Greg kérő-kérdő hangsúllyal folytatta:
-Te Fred maradj ma este itthon velem. Vidíts fel egy kicsit! Töltsél magadnak és mesélj, milyen volt a napod? Lám máris jobban vagyok. Egyszóval?
Elmondtam hát neki a napom, szokásos stratégiám szerint mindent megalázóbbra, kilátástalanabbra festve (részben iróniából, részben vigasztalásképpen). Viszontagságaim, megpróbáltatásaim krónikájával múlattam a beteg herceg esti óráit. Aztán kártyáztunk (persze én nyertem – ötszáznegyvenet – de nem adta meg) utána meg csináltam egy kis vacsorát. Aztán tévéztünk és beszélgettünk.
- Ha meggyógyulsz Greg – mondtam a második üveg bort bontogatva – Tehetnél egy szívességet. Egyedül hagyhatnál a lakásban egy estére.
- És mi célból – kérdezte kissé nagyképűen, teáját szopogatva.
- Az a nagy helyzet, hogy felhoznám egy barátnőmet.
- Ó. Kicsodát? Azt a kis Julit?
- Nem Juli, te marha! Judit.
- Aha. Kedves darab, nem mondom. És eddig még… nem?
- Még nem. Hol is tudtunk volna? A szüleinél lakik egy közeli városkában.
- Aha, aha, értem. És mondd csak, adta-e valami jelét, hogy kedvére lenne, ha zárt térben fekvőalkalmatosság állna rendelkezésére? Meg kell mondjam, nem olyan lánynak néz ki, akit túl sokszor kéne operába vinni.
- Hogyhogy?
- Vele aztán nem sok bajod lesz. Szerintem fiatal kora óta űzi a mókát. Meglátszik az. Emlékszel, mikor először hoztad ide? Már akkor szaglott róla a szexualitás.
Megint visszavedlett csúnyává és önteltté. Egy kanál vízbe meg tudtam volna fojtani.
- Miket beszélsz Greg?
- Csak azt mondom, ne légy szamár. Az ilyen lányokkal soha nincs probléma. Igyekezz, nehogy másvalaki megelőzzön.
- Ugye, nem te leszel az? – szúrtam közbe gyorsan – Ígérd meg!
- Jaj, mit érzelegsz itt nekem…
- Ígérd meg!
- Jól van, na. És most beszéljünk másról.
8. Greg
Közeleg a nyár. Nagy ágyamban a napsugár ébreszt reggelente. Ezzel még rendben is volnánk, de egyik reggel iszonyú rosszul ébredtem. Azt hiszem, influenzás vagyok, ami piszok nagy igazságtalanság, hiszen egész télen szedtem a vitaminokat, és sikerült is távol tartanom a kis bacikat, amelyek oly kitartóan sanyargatták Fredet és többi ismerőseimet. És most nesze. Úgy érzem magam, mintha megnőtt volna a sűrűségem, nehéznek érzem magam, és mintha egy nagy láthatatlan kéz ragadott meg, és húzott vissza, nem tudtam kikelni az ágyból. Először arra gondoltam, hogy az éjszakai partik, meg a barátok bulijai bosszulta meg magát, de aztán rájöttem ez nem másnaposság, hanem bizony egy komoly influenza.
A gondviselés úgy akarta, hogy Fred éppen a szokásos reggeli fürdőszobai akciója közben volt, úgyhogy szóltam neki, doktort hívattam, meg elkészíttettem vele a reggelimet. A galériába már magam voltam kénytelen telefonálni: a főnök csak morgott, nem győzte hangsúlyozni, hogy számára ez milyen kellemetlen, hogy távol maradok, mert ezen a héten nagy aukció van kilátásban satöbbi, satöbbi… Úgy látszik, nélkülem már mozdulni sem tudnak.
Csak az a bajom, hogy rettenetesen unatkozom. Elolvastam minden használható újságot, ami a szobámba volt, még Fred szutykos polcáról is levettem néhányat. Az orvos által adott gyógyszer ugyan rövid álomba ringatott, de az egész napom a semmittevéssel telt. A pasziánszhoz egyszerűen nincs erőm. A telefont bámulom, de kárörvendőn némán néz vissza rám. A barátaim, a barátnőim sem hívnak. Úgy lehet, a betegség és az elszigeteltség okozta hamis alázat számlájára írható, tulajdonképpen örültem, amikor megjött Fred a munkájából. Hallom a kulcsnyikordulást, ahogy zajosan kihámozza magát a kiskabátjából és ledobja táskáját
- Ébren vagy Greg? – szólt be a sötét szobámba.
- Igen – feleltem neki.
- Hogy vagy? Jobban?
- Gyere be, mondtam neki. Beszélgessünk, mert egész nap egyedül voltam.
- Hogy telt a napod? - kérdi, ahogy fújtatva benyomul a szobába, beleül a fotelomba, kezében olcsó borosüveg és jó nagyot kortyolgat bele. Rápillantok. Először az a ritkás kese haja tűnik a szemembe, aztán az arca, a rikító inge, a farmernadrágja, amelyen a sliccnél takaros kerek húgyfolt. Lehangoló látvány.
- Egyhangúan – felelem neki.
- Hát az enyém… – mondja, és azzal belelendül. Mondja, csak egyre mondja a lidérces anekdotáit a sok kreténről, meg bugrisról, akik abban a rémes irodában dolgoznak. Igaz, meg kell hagyni, elég színesen festi le őket, eközben issza azt az ihatatlan borát.
Aztán kártyáztunk és megszabadítottam néhány forintjától (gyors, könnyed játékos vagyok) Később tévéztünk, beszélgettünk.
- Mondd csak – kérdeztem tőle – boldogulsz azzal a kis Julival?
- Nem Juli, hanem Judit, mondtam már!
- Legyen hát Judit – dünnyögtem.
- Az a helyzet, hogy nincs valami sok lehetőségem. Éppen ez ügyben akartalak megkérni valamire.
- Nocsak? – kaptam fel a fejem.
- Arra gondoltam, ha felgyógyulsz, egyedül hagyhatnál a lakásban egy éjszakára.
- Megoldható. Gondolom kedvére lesz neki, elég könnyű préda, szerintem.
- Te, Greg – mondta ekkor nagyon komolyan Fred – Egyet ígérj meg nekem.
- Éspedig?
- Ugye nem fogsz rászállni?
- Jaj, mit érzelegsz itt nekem. Nem kefélek alsóbb osztálybeliekkel. És most beszéljünk valami másról.
*
Egy hét múlva már a munkahelyemre mentem. Végül is gyanítom, a sivár unalom s nem holmi drámai gyógyulás vetett ki betegágyamból. No és az az arcátlan képtártulaj – aki miközben telemondta a telefont a jókívánságával, jobbulást kívánva – megengedhetetlen modorban sürgetett a gyógyulással, mintha arra is célozgatva, hogy megnyirbálja a fizetésem, ha azonnal nem jelentkezem. Továbbá Fred is nógatott nagy szelíden, épülnék már fel, ami abból az elbűvölően nevetséges okból sürgős neki, hogy elcsábíthassa azt a kis lotyót – s én feltételesen rá is álltam, hogy egyik estémet majd egyik belvárosi barátomnál töltöm.
9. Fred
Már csak huszonnégy óra és eljön hozzám Judit. Lássuk csak, mi a teendőm? Mit kell elintéznem? Míg ezen gondolkoztam, ezzel is elment egy kis idő. Már csak huszonhárom óra. Gyanítom, adok egy sanszot az őrületnek, ha holnap sem áll össze a dolog. Tulajdonképpen minden el van boronálva. Szorítsatok értem, jó?
Mostahafivérem újra jár-kel, ha kissé roggyantan is. Egy héttel ezelőtt, mikor munkába menet benéztem hozzá, még éppolyan önelégülten beteg volt, mint addig. Bágyadtan tiltakozott, ahogy széthúztam a függönyt és kiszellőztettem, és csak legyintett a nagy gonddal elkészített kávémra. És mi történt mikor délben hazaugrottam. Sápadtan, felöltözötten ott téblábolt a szobában. Hangot adtam meglepetésemnek, amitől megbántódott.
Erre megkérdeztem, jobban érzi-e magát. Azt felelte, hogy jobban, hogy nem lenne képes tovább tűrni betegsége unalmát. És hozzátett valami olyasmit, hogy a galériában „nem nélkülözhetik” már tovább, ezért másnap, ha törik, ha szakad, munkába áll. Olyan nyilvánvalóan pocsék bőrben volt, hogy feltételezem: a galéria tulajdonosa erősen nyaggatta már, hogy vegye fel a munkát.
Este bementem Greghez, és némi ideges tétovaság után megkérdeztem, áll-e még az egyezségünk.
- Miféle egyezség? – kérdezte.
Meg kellett ismételnem óhajomat, hogy másnap, ha meg tudja oldani, éjfélig ne kerüljön elő. Bele is egyezett újfent, némi értetlenkedő, de barátságos fejcsóválás közepette.
Rémes, hogy milyen ingatag lábakon áll, de most már nem hagyom. A célegyenesben vagyok. Minden el van gereblyézve.
Judittal is már – a múltkori megható kocsmajelenet után – könnyedén tudok társalogni. Egyik este pedig, marokra fogva a bátorságomat, ezzel rukkoltam elő a kocsmába:
- Greggel pedig elintézem, hogy ne legyen láb alatt, hadd legyünk egyedül a lakásban.
És akkor Judit, ahelyett, hogy szó nélkül faképnél hagyott volna, ahelyett hogy egy pofonnal letörölte volna képemről a torz vigyort, ahelyett hogy rám ripakodott volna: Mit intézel te el? Csak nem gondolod, hogy én felmegyek oda veled??!! – szóval mindezek helyett közelebb hajolt és ezt suttogta:
- Én meg megmondom anyáméknak, hogy ne várjanak, nem megyek aznap haza.
Képzelhetitek mennyire megrendültem. Talán igaza van Gregnek, lehet, hogy ez a lány tényleg akárkinek lefekszik. Vagy talán csakugyan jó vagyok nála? Mondjátok csak, létezhet ez?
Még huszonkét óra. Jelenleg a tisztálkodás kérdésén töröm a fejem. Nyilvánvaló, hogy egy maratoni fürdést kell rendeznem – talán legjobb lesz, ha ott is alszom a kádba. Holnap munka után ugyanis vitorlát bontunk az egyik közeli kocsmában, egy alapos mosdásra tehát akkor már nem lesz mód. Talán beviszek magammal egy kis törülközőt meg tisztálkodóeszközt, és ott abban a ronda munkahelyi mosdóban végzem el az utolsó simításokat. Ha erre gondolok, kiver a víz. Rettentő randa ám az a mosdó! A fülkéket elválasztó fal hitványabb, mint cowboykocsma lengőajtója: az ember hifi-ben élvezheti sorstársa nyögéseit. Szóval nem egy higiénikus helyiség.
A jó alapos fürdés után nyolcig zenét hallgattam a szobámban, majd elmentem mászkálni egyet az esti városban. Az izgalomtól nem bírtam otthon maradni. Sokáig mászkáltam a langy levegőben, s azon kaptam magam, hogy belépek egy sörözőbe. Gondoltam bekapok egy korsóval.
Talán most sikerem lesz? – töprengtem, mikor a csapos a második korsóval tette elém. Talán Judit meg én csakugyan szeretjük egymást? Vannak megosztani való érzéseink, hál’ istennek… Mennyi temérdek gyengédség lappang ebben a világban, mennyi jó szándék bolyong gazdátlanul a világban, hányan akarunk kedvesek lenni, és hányan akarunk magunknak némi kedvességet? Milyen nehéz ezt megtalálni. Miért kell ennek ilyen kegyetlenül nehéznek lenni? Ki irányítja az érzéseket, és ki kutyulja össze? – morfondíroztam ötödik korsó sörrel a kezemben.
Aztán a kilencedik sör után kibotorkáltam az éjszakába. Fél tizenkettő lehetett, amikor tántorogva hazatértem. Csukladozva beszédültem a szobámba, ráhúztam még a whiskys palackra, aztán elnyúltam az ágyon és ott feküdtem mosdatlanul, savanyú ízzel a számban, részegen, ziláltan, szeretetlenül, becsavarodva.
Dicséretes viselkedés nemde? Roppantul nagy élmény, elsőrangú előjáték a másnapi nagy eseményhez.
- Hát így fest egy valódi csömör - mondtam ki fennhangon, mikor reggel felébredtem, s a fejem, majd széthasadt.
Persze, hogy elaludtam, majd egy órát késtem, kávét sem tudtam inni. Mikor beosontam az irodába, szándékaim szerint észrevétlen, Judit küldött felém egy mosolyt. Várt rám egy üzenet az asztalon borítékban, azt hittem Judit írt valamit, de nem ő volt. A központból üzent az a főnökféle tag, aki karrieremet egyengette. Kérte, hogy hívjam fel a beiskolázással kapcsolatban. Hívtam többször is, de foglalt volt a vonal. Ezután belevetettem magam a munkába, mint aki így akar vezekelni a másnaposságért, meg a késésért.
Ebédszünetben követtem a második hibámat. Leugrottam egy közeli bisztróba, bedobtam egy matrózfröccsöt (sört rummal), mivel úgy hallottam, hogy az jó a másnapos gyomornak.
Két perc múlva vadul rókáztam a kocsma mosdójában, de ez sem hozta meg a várva várt megkönnyebbülést, sőt rosszabb volt a közérzetem, mint előtte.
Az irodába visszaérve, nehéz fejjel ültem az asztalom mellett négyig. Aztán Judit jött oda hozzám.
- Végeztél? Mehetünk?
Fölugrottam, aztán elmentünk egy étterembe. Sokat akartam enni, hogy gátat vessek a gyomromban zajló forradalomnak, de alig bírtam néhány falatot enni, sőt a csuklás is rám jött. Megittunk jó néhány italt is, már megint kezdtem elkábulni szesztől. Judit persze vidám volt és káprázatosan szép. Egyre növekvő ámulattal nyugtáztam, hogy Judit kitart mellettem, miközben rendeztem a számlákat, elszántan jön mellettem az utcán hazafelé, hajthatatlanul mellettem maradt. Beugrottunk még egy kocsmába is, már kezdtünk elázni, ezért javasoltam, hogy most már menjünk hozzám. Judit készségesen beleegyezett.
- Iszunk egy kortyot még? – kérdezem tőle, amikor bezártam a lakásunk bejárati ajtaját.
- A lakótársad most hol van?
- Ő a mostohafivérem. Nincs itthon.
- De bizony itthon van – szólalt meg Greg a szobájából – Gyertek be, kérlek, beszélgessünk egy kicsit.
A fenébe, ez mit keres itthon, dühöngtem magamban.
- Mi van veled?
- Jaj ne is mondd Fred, szörnyű napom volt. A betegségem újra levert a lábamról, kénytelen voltam itthon maradni, megint az influenzám.
- Mi van az influenzáddal???
- Hát újra megvan, piszok disznóság, nem igaz?
- Szerintem is az – jegyeztem meg éllel.
- Ne aggódj, nem fogok zavarni. Hagyjatok csak magamra és érezzétek jól egymást.
Lám csak, miket mondd azzal a finoman ívelt szájával.
- Azért elmondhatnátok, hogy mit csináltatok ma este – kérte elhaló hangon.
- Hát azzal kezdtük, hogy ittunk néhány sört, utána meg különféle rövid italokat – mondta neki Judit – Összeittunk mindenféle pompás italt. Aztán ettünk egy finom vacsorát, és aztán feljöttünk ide.
- Mi célból? – firtatta csillogó szemmel Greg.
Judit rám nézett, és aztán káprázatosan-bántóan utánozva Greg affektált hanghordozását, nagyképű modorosságát, ezt mondta:
- Hogy jól érezzük egymást.
Elnevettem magam, féktelenül, felszabadulva hahotáztam és úgy éreztem, elszáll belőlem végre minden irigység és szorongás.
Megszólalt a telefon. Én vettem fel. Bárcsak ne tettem volna. A központból hívott az a főnökféle pasas, hogy nem hívtam vissza telefonon abban a sürgős ügyben. Hiába próbáltam erőtlen ellentmondani, nem sikerült. A lényeg az, hogy sürgősen fel kell keresnem, esti óra ide vagy oda, mert még ma alá kell írnom a beiskolázásról a papírjaimat, hogy továbbíthassák holnap kora reggel.
Boldogtalanul vettem fel a kabátomat. Judit összeráncolt homlokkal figyelt.
- Várjatok meg, egy óra múlva jövök – mondtam nekik.
Ott álltam az utcán. Megeredt az eső. Intettem egy taxinak, s utáltam magam, utáltam a helyzetet, utáltam Greget, aki frissen és tisztán ott hever az ágyában, a szép Juditot, aki részegen és szabadon ott maradt vele.
10. Greg
Jaj, istenem, mi rosszat követtem el, hogy nem tudok kimászni ebből a makacs betegségből. Délután el kellett jönnöm a munkahelyemről, mert levert ismét a lábamról ez a betegség. A képtár tulajdonosa, láttam rajta, rosszallóan csóválta a fejét, amikor bejelentettem a távozásomat. Nem bírtam volna tovább dolgozni egy percet sem.
Otthon az ágyam mélyre rántott és buta zavaros álomba zuhantam. A bejárati ajtó nyikorgására, meg Fred harsány hangjára ébredtem fel. Női hangokat is hallottam. Hát persze! Ma kellett volna a mostohaöcsém kedvéért lelépni. Hát azt már nem. Nem fogok sehova se menni, csak azért, hogy ők kiélhessék szegényes vágyaikat.
- A mostohafivérem nincs itthon – újságolta Fred annak a kis nőnek.
A szobaajtóm nyitva volt, nem állhattam, hogy ne szóljak ki:
- De bizony itthon vagyok.
Láttam, ahogy benyomultak a szobámba. Fred lesújtó részeg pillantást vetett rám. Leültek és beszélgettünk. Láttam, hogy mindkettő alaposan elázott. A lány csak vihogott. Ekkor szólalt meg a telefon. Fred részegen odadülöngélt a telefonhoz, egyből elnémult, mikor beleszólt. Egyből alázatos lett a hangja. Valami főmufti kereste a munkahelyéről, fontos ügyben.
-El kell mennem, mindjárt jövök – dünnyögte hitetlenkedő fejcsóválással.
Ajtócsapódás.
És ti a helyembe vajon, mit csináltatok volna? Ott vagyok, ugye én, egy kimerítő hét után, betegen és akkor ez az elfogadható nő szinte rámtukmálja magát. Láttam már akkor is, amikor beléptek a szobámba, szinte izzott a vágytól a szeme, ahogy rámnézett.
Az ajtócsapódás után megkérdeztem, iszik-e valamit. Igent mondott. Elővettem a méregerős whiskymet, abból töltöttem neki. Ezt csak különleges alkalomra tartogattam, és ez az volt. Szó nélkül megitta és láttam, hogy teljesen berúgott. Ekkor az ágyamra fektettem és gyengéden vetkőztetni kezdtem. Ahogy a pólóját lehúztam, rugalmasan buktak elő formás mellei. Csókokkal árasztottam el hegyesedő bimbóit. Enyhe tiltakozás, de kezeit lefogtam és tovább űztem erotikus játékaimat, amit minden nő úgy csodált. Teljesen meztelen volt már, ernyedten, részeg hangon tiltakozott ugyan de végül is magamévá tettem. Ez után egy kis jelenetet rendezett, de végül is, sikerült lecsillapítanom, majd elküldenem, ezt a zokogó, síró némbert.
*
Fred nem sokkal később érkezett haza. Próbáltam alvást színlelni, de odajött az ágyamhoz és a cipőjével jó nagyot belerúgott. Az az igazság még én is zavarba jöttem, hiszen ez egyszer az erkölcs ütőkártyái, mind az ő tömzsi, rágott körmű ujjai közt vannak. Elhatároztam, jóindulattal fogom elviselni a jelenetet.
- Mi… Mikor ment el? – kérdezte elcsukló hangon.
- Úgy egy órája – mondtam precízen, eltökélve, hogy nem köntörfalazok tovább.
- Megdugtad, te szemét, mi? Kihasználtad, mi?
Nem volt értelme tagadni. A lepedőm olyan gyűrött, mint egy henteskötény, szobámban a fülledt erotika levegője. Próbáltam könnyedén előadni:
- Rám mászott az a kis szuka – mondtam férfiasan – Te is megpróbálhatnád egyszer.
- Te… Te, szemét! Köszönöm! Marhára köszönöm! – mondta elfojtott hangon és már viharzott is ki a szobámból, összeszorított ököllel.
*
Két hete már ennek. S vajon az idő, ez a gyöngéd orvos hozott-e gyógyírt Fred sebére? Nem hozott. Sőt mintha napról napra nagyobb méregbe lovagolná magát. Hát azt hiszem, és attól tartok, fogalmam sem volt arról az óriási érzelmi befektetésről, amivel Fred azt a lányt megpróbálta megfűzni. Nekem ez mindig könnyen ment, a lányok elég hamar kötélnek állnak, ha rólam van szó. Ezért nekem mindig, bizony erőfeszítésbe kerül, hogy belelássak más ember igényeinek és vágyainak a szövedékeibe. Volt ugyan egy pici lelkiismeret furdalásom, de nem bánok semmit, mert pontosan erre a kis erotikus svédtornára volt szükségem, hogy kilábalhassak abból a makacs betegségből. Most már megint pompásan érzem magam.
Fred? Hát istenem, majd talpra fog állni. A maga érzékeny, rezdülékeny lelkivilágában ez el fog tartani egy darabig, de ne aggódjatok, masszív gyerek az.
11. Fred
Köszönöm szépen! Köszönöm Judit. Köszönöm Greg. Hát így állunk. Ti aztán alaposan meghülyítettetek.
- Megkefélted, te szarházi?
Greg abban a gyűrött ágyban, úgy tett, mintha aludna. Belerúgtam az ágyba.
- Azt kérdeztem, hogy megdugtad, te szarházi?
Felült és higgadtan válaszolt.
- Hát... éppen... Tudod, hogy van ez. Ittunk egy keveset és játszadoztunk, Juli meg én.
- Még a nevét sem tudod, te szemét! Juditnak hívják.
- Jó, hát akkor legyen Judit.
- Van fogalmad mit tettél? Te állat! Köszönöm, te szemét!– és dühöngve kimentem a szobából.
Enyém a szégyen. Ebben a históriába – miközben a barátnőm és a mostohafivérem hitszegő módon járt el – enyém a szégyen, minden engem alacsonyít le. Hogy miért? Ha, mondjuk, összefutok véletlenül az utcán, vagy a kocsmában Judittal, ugyan melyikünk fog hebegni-habogni, melyikünk fog elfordulni, melyikünknek akad el a lélegzete szégyenében. Mikor Greg szobájából a szánalmas jelenet után kibotorkáltam melyikünk arca égett jobban a lelkiismeret furdalástól és a szégyentől. Az enyém! Én vagyok az örök vesztes. Nekem semmi sem sikerül. Egyáltalán minek élek, mit keresek itt?
Eltelt néhány hét és most már látom, hogy nekem is komolyan kell változtatnom a dolgaimon. Nyilvánvalóan rosszul kalkuláltam ki, hogyan lehet ép ésszel megélni ezen a bolygón. Hányan vannak, akik csúnyábbak és szegényebbek nálam, és szemlátomást nem bánják, elvannak szépen önutálat, önsajnálat nélkül, egyszóval a nélkül az érzelgősség nélkül, ami engem ilyen tehetetlen, reszketeg bolonddá tett. Jóságos sohasem sem voltam igazán, de mától kezdve, fiacskáim, gonosz leszek. Majd én megmutatom nektek.
*
A munkahelyemen belevetettem magam a munkába. Szó nélkül dolgozom egész nap. Munka után mindig beülök egy-két italra, de a szigorú tekintetem miatt még a pincérnők is félénken közelítenek. Az iroda üres Judit nélkül. Mondja is mindenki – csak én nem. Azt kellene tettetni, hogy nekem is kellemes emlékek vannak róla. Hát nem! Pedig az utolsó napot leszámítva tényleg kellemesek. Néha jó érzéssel gondolok ezekre a napokra. Meg arra gondolok, vajon mi lehet Judittal? Kivel lehet, vajon most kivel fekszik le? Egy éve már, hogy nővel voltam, ez a dolog eltűnt az életemből. Az hiszitek lesz ennél rosszabb? Nem lesz rosszabb, hál’ istennek. Annyira elszoktam már, hogy kapcsolatom legyen valakivel, hogy nem is érzem már a veszteséget. Olyan ez, mintha a holdról ugatná a kutya a földet, valószerűtlenül messze van, a hangját nem hallani. Álmodozom ugyan néha, de hát erről is le kell szoknom.
Újabban annyi pénzt keresek, hogy nem is tudok vele mit kezdeni. Annyit keresek, hogy már arra gondoltam, hogy elmegyek egy exkluzív kurvához, aki majd visszaadja a férfiasságomat, az önbecsülésem, a magabiztosságom. Csakhogy nekem a gépies szerelem nem kell, bár ki tudja, lehet, hogy az a jó. Még sosem próbáltam, lehet, hogy ez lenne a megoldás a bajaimra, ez lenne a vitamin?
Szóval dől a pénz hozzám, van egy fiókom, oda rakom bele a kisebb címleteket, amit a gatyáim zsebében találok. Már szinte tele a fiók. A bérszalagjaim szanaszét hagyom az asztalon, gondolom Greg is találkozott velük, mert a múlt szombaton kétségbeesett hangon kérdezte, tudnék-e neki kölcsönadni némi pénzt, mert buliba menne. Először majdnem elküldtem a búsba, de aztán gondoltam, miért ne élvezzem ki szorult helyzetét. Adtam neki, hanyagul odadobva a konyhaasztalra egy kisebb összeget.
Mostanában megengedhetem magam, hogy étterembe kajáljak, taxival menjek el bevásárolni. Új ruhákat is vettem, drága, finom és márkás holmikat, amelynek az árcímkéit, a drága mozijegyeket, no meg az éttermi borsos számlákat is szanaszét hagyom, lássa és irigykedjen Greg, milyen jól megy nekem mostanában.
De azért egyvalami mégis hiányzik.
Ezt leszámítva persze jól érzem magam, végül is megszabadultam attól búskomor, lélekölő önsajnálatomtól. Van pénzem, sok mindent megtehetek, optimista vagyok, ráadásul látom Greg vergődését. Azóta az éjszaka óta érzem, hogy míg ő egyre lejjebb csúszik, esik össze személyisége, én annál magabiztosabb vagyok. Lehet, hogy mindennek ez az oka?
Megváltozott a stílusom is – finoman bár, de radikálisan. Nem az a vállvonogatós, ironikus mostohafivér vagyok már. Nem az a meghunyászkodó kis polgára ennek a változó városnak, nem az a tétova fiatalember, aki fölött minden percben átcsaphatnak a hullámok. Nem bizony, higgadt vagyok már. Ritkán szólalok meg, határozott, talán hűvös is vagyok. Vendéglőkben, tétovázás nélkül rendelek, bőséges borravalóval spékelem meg a számlát, fejemet merev, büszke tartással hordom, messzire kalandozott tekintettel, szinte római arcéllel távozom a vendéglőből és sétálok az éjszakai városban, vagy utazom a buszon (bár mostanában egyre sűrűbben taxival).
Látom, hogy másnak is feltűnt a magabiztosságom. Lányok mosolyognak rám az utcán, a boltban, a vendéglőkben. Nem látom már bennük az elutasító tekinteteket, amikor még néhány hónapja is sóváran, szinte esdeklően kutattam, kerestem egy szempárt, boltban, buszon, kocsmákban, amibe bele lehetett kapaszkodni. Bizony, bizony jól látjátok, hogy emelkedőben van életpályám. Kiszabadultam, mostohabátyám személyiségének szorításából.
12. Greg
A július szörnyen forró, unalmas, semmint sok megjegyzést pazaroljak rá. Átforrósodott a világ. Három öreget láttam összeesni az utcán ebben a hónapban, pedig az öregek a téltől félnek. Az újságot is félve nyitom ki, tele rossz hírekkel. Megkoptak a kedélyek, szakadt lett a világ. Ha fenn akarok maradni, bizony gonoszabbá kell válni.
Kezd elegem lenni a galériából. Tűrhetetlenül terhes, hogy a tulaj bőszebb munkára próbál serkenteni, amikor is így is eléggé elfáradok, ebbe a bágyadt időben.
Kezdem unni a belvárosi bulikat is, már nem köt le a dekadens életérzés, amely átlengi ezeket a bulikat. Ráadásul rengeteg pénzembe is kerül, és ez főleg azóta gond, hogy a galériában az a szörnyeteg tulajdonos megkurtította fizetésemet. Változnak az idők.
Unom már a lakásban eluralkodó állapotokat is, s hogy Fred még mindig duzzog. Begubózott egyfajta reménytelen paranoiába, Juli nevezetű lehetetlen kis lotyója miatt.
A lakásban szanaszét minden, Fred szinte csavargóvá vedlett, mocsok mindenütt. Erős gyomor szükségeltetik elmenni Fred szobája mellett, üres sörösüvegek, olcsó étel szaga mindenütt, lehetetlen zene szól a lemezjátszójából. Múltkor förtelmes káposztaszag terjengett az egész lakásban. Mi ez, szegénykonyha?
Olykor már azt érzem, hogy betolakodó vagyok, és csak erős jellemem következtében tudom megállni, hogy ne süllyedjek le Fred, egész lakást uraló világába.
Unom ezt az egész világot, unok mindent. Nem is tudom, talán felmondok a galériában, fütyülök mindenre. Csakhogy nekem kell a pénz, még ha oly kevés is lett.
*
Tegnap egy szomorú és visszafordíthatatlan folyamat indult meg bennem. Kilenckor keltem. Sütött a nap. Ittam egy csésze teát, ettem egy pirítóst. Aztán elindultam a munkahelyemre, s mint máskor, buszra szálltam. Úgy volt minden, mint máskor, félig üres kocsi, a kapaszkodók vadul lengtek, az utasok bambán ültek egymással szemben. Aztán, mielőtt leszálltam volna, egyszer csak, bumm! Elsötétült minden egy pillanatra, a szemem előtt vibrálás, görcsösen kapaszkodtam a fogantyúba, nagy nehezen, némi segítséggel leszálltam. A megállóban egy padra ültem, hogy rendezzem magam. A szívem majdnem ki akart ugrani a mellkasomból, hideg veríték csorgott rajtam a nagy melegben, testem rázkódott. Mi van velem?
Tíz perc után, mikor némiképp megnyugodtam, átláttam, hogy mint a kezdőnek, aki leesett a kerékpárról, azonnal meg kell ismételnem a gyakorlatot, nehogy valami rossz emléket, fóbiát ébresszen a kudarc.
Vettem egy jegyet és fölszálltam a következő buszra. Mereven estem ki a következő megállónál, testemben újraéledt a pokoli ritmus, szívdobogás, remegés, verejték.
A munka után kénytelen voltam gyalogosan hazamenni. Hullafáradtam ledőltem az, és este felé merészkedtem csak ki a szobámból.
Fred – egy alamuszi hüllő ábrázatával – ült a konyhaasztalnál, abban az ízléstelen új ingében. Valamit morogtam köszönésképpen, mostanában soha nem tudjuk, hogy üdvözöljük egymást. Jó estét? Helló? Vagy egyszerűen csak, szia?
Kivel is tudnám megbeszélni a dolgot, ami velem történt? Barátaim a belvárosból, nemigen érdeklődnek újabban utánam. A galériában mondjam el annak szívtelen főnöknek, úgysem értené.
Frednek mondjam el azok után, ami történt? Nem tudom? Istenem, ha az ember így megvizsgálja az életét tartó köteleket, rádöbben, milyen ijesztően vékonyak. Új tényező, a rettegés lépett be az életembe. Mi történt velem? Miért nem távozik ez az érzés tőlem, miért nem akaszkodik másra? Minden megváltozott, egy vastag védőburok lehámlott az életemről. Mindent másképp látok, mint eddig. Semmit sem tudok már magától értetődőnek venni: millió eshetőségre esik szét a legegyszerűbb gondolat vagy cselekvés. Itt állok védtelen. Egy vagyok immár közületek. Csak tudnám, kitől kaptam el ezt a kórt?
Sajnos tudom. Tőle, Fredtől kaptam el. Ki hitte volna?
*
Tegnap reggel, úton a buszmegálló felé, magabiztosan lépkedtem. Vadonatúj, pipec bőrcipőmben róttam a távolságot. Kirobbanó formában voltam, frissen voltam nyiratkozva, a lányok biztató mosollyal tekintettek rám. Elegánsan a busz lépcsőjére léptem, vigyázva, hogy a drága cipőm, még véletlenül se koszolódjék el beszálltam a buszba. Kényelmesen kerestem egy ülőhelyet, majd finoman széthajtogatva az újságomat olvasgatni kezdtem, a gazdasági problémákról szóló vezércikket
Ismerős a stílus ugye? Elhittétek, ugye?
Pedig hazudtam. Félek, most már a stílusomon is változtatni kell.
Igen hazudtam. Kicsi híján a nadrágomba vizelek ha, akár megpillantok egy buszt. Bocsássatok meg, hazudtam! Most elmondom a titkomat.
A munkám például – hogy enyhén fogalmazzak – kurva rossz és mindig is az volt. Állandó unalom és megalázás. Az igazság az, hogy a raktárban nekem kell a képkereteket, meg a bútorokat letisztítanom, portalanítanom. Söpröm a galériát, és én viszem a postát. Úgy bánnak velem, mint egy cseléddel, még csak nem is kedvel a tulaj. Fizetésem alig éri az országos minimumot, ráadásul még ebből is lefaragtak. Kisebb fizetésű embert még hírből sem ismerek. Az ebédem legtöbbször egy szikkadt szendvics, vagy egy Mars szelet (értitek, egy Mars szelet!!??). Étterembe emberemlékezet óta nem jártam. Minden pénzem elegáns, megjátszós holmikra, meg a belvárosi gazdag „barátaim” társaságában költöttem el, lássák, és sem vagyok csóró. Emiatt persze állandó gondjaim vannak. Folytonosan aggaszt a pénzgond, szinte már mindent eladtam. Március óta nem vettem ruhát, már erősen használt a ruhakészletem, nyüvöm, ami a szekrényben van. Egyszerűen nem tudok kijönni a fizetésemből. Nem tudok megélni a fizetésemből. Óráról órára növekszik a hiteltúllépésem a bankszámlámon, gyűlnek a kamatlemaradásaim. Semmit sem tehetek anélkül, hogy a pénz gúnyosan ott ne vigyorogna a hátam mögött
Gondolom, még mindig azt hiszitek, hogy a nemi életem olyan gazdag és változatos volt, mint amilyen sivár és örömtelen Fredé. Azt gondoljátok talán én voltam a menő az ágyban. Hát nem! Harmadannyi barátnőm sem volt, mint amennyit környezetem szemében feltüntettem. Gátlásos, félszeg vagyok, csak egy kicsit fellengzős stílussal próbáltam mind ezt elfedni. Ez egy darabig ment is a felületes kapcsolatoknál.
Noha állítólag jóképű vagyok (ebben nem hazudtam, meg a magasságom is változatlanul száznyolcvanöt), mégis tele vagyok szorongással, ami az utóbbi időben vészesen előtört.
És Fred? Mi történt vele? Nem, ki ne mondjátok! Csak azt ne mondjátok nekem, hogy sikeres lesz. Csak azt ne mondjátok!
Amit Fredről írtam az is igaz. Igaz, hajlottam arra, hogy játékosan kedvezőtlen megvilágításba fessem le mostohafivérem portréját, de úgy gondolom, hogy az én közreműködésem nélkül is kiütközik a tehetetlensége, az a szomorú bájtalansága. Alacsony termete, hitvány haja, sárgás fogazata, észveszejtő ruházata, az mind igaz. Tulajdonképpen az van ráírva, hogy SZAKADT, így, nagybetűvel. Pipogya, érzelgős, faragatlan, viselkedni nem tud.
Mégis boldogul. Az utóbbi időkben tele van pénzzel, hogy honnan szerzi, nem tudom? Tulajdonképpen gond nélkül van, ha azt leszámítjuk, hogy az utóbbi időben nincsenek női. Ennek ellenére, mégis boldogul. Ezt el kell ismernem, még ha egy kicsit furcsa is így kimondanom az igazságot. De nem hazudhatok tovább, bár nem tudom, hogy hallgattok-e még rám, elhiszitek-e, amit mondok.
Lehet, hogy most már Frednek jobban hisztek?
13. Fred
A munkahelyemen javában tombol a racionalizálás, már két embert elküldtek. A munkájuk nagy részét szétosztották közöttünk. Sokan még most is félnek, látom a szemükben. Én higgadt vagyok, elmozdíthatatlannak érzem magam, főként, hogy már több mint egy hónapja járok esténként iskolába. A munka után marad annyi időm, hogy néhány sört legurítsak, mondjuk hármat, mielőtt elindulok az esti iskolába. Csak ül az ember egy koszos előadóteremben, s hallgatja, mit mesél egy kifacsart vénember a pozitív gondolkozásról. Tizenegynéhányan vagyunk, mindnyájan nagyon magányosak és nagyon barátságosak vagyunk, néhányszor páran az előadások után elmegyünk kocsmázni is, és semmitmondó dolgokról dumcsizunk. Két jelentéktelen lány is velünk szokott tartani, majd megkörnyékezem őket, amint visszanyerem valahogy a tartásom.
Egyébként örülök, hogy csak későn vetődök haza, örülök, hogy nem kell Greggel társalogni, vagy hallgatni a nyavalygását. Nincs kedvem, se türelmem hozzá.
Képzeljétek csak. Mit gondoltok, kivel futottam össze a minap? Az egyik étteremben ebédeltem, mint ahogy mostanában egyre sűrűbben, amikor megláttam egy ismerős figurát, ismerős tartásban állt ott a pultnál. Judit volt az.
Jaj istenem, hova bújjak? De Judit felkapta a fejét, meglátott, mosolygott, és intett hogy rögtön jön. Villámgyors szemlét tartottam magam fölött: hajam viszonylag rendben, az ingem nem áll rosszul, reggel borotválkoztam és nem fingottam legalább tíz perce. Ittam egy hosszú kortyot a sörömből és rágyújtottam.
- Lám, lám Fred, régen láttalak.
- Hát igen.
- És hogy vagy? – kérdezte Judit.
- Hogy lehetnék? És te?
- Miért nem csörögsz rám sosem?
Mert egy szemét cafka vagy, azért – gondoltam – kizárólag azért.
- Hogy miért nem hívlak föl, Hát… azután az őrült éjszaka után…
- Elég őrült éjszaka volt, az biztos – vágott közbe Judit.
- Hát, bizony elég őrült éjszaka volt – hagytam rá.
- Nekem mondod? Az a lakótársad… hát az egy fasz!
Hihetetlenül ízetlen megjegyzés, gondoltam, de mondani csak ennyit mondtam, és azt is szelíden:
- Fasz? Hogy érted?
- Hát az egy bunkó szemét!
- Na nézd. Csakugyan?
- Szemét alak. Mikor elmentél leitatott és meg akart dugni, erőszakoskodott, de én nem hagytam. Ráadásul olyan marhaságokat mondott: „Tárd fel mesés kincseidet királynőm” meg olyat, hogy „Méltatna-e hölgyem arra, hogy föllibbentse titkai fátylát” Hát tiszta röhejes volt! A pólómat azonban lehúzta, én ellenkeztem, erre adott néhány pofont. Ráadásul, ahogy láttam – mert ő már meztelenül feküdt az ágyon – a farka sem állt fel. Talán homokos a lakótársad?
Milyen érdekes? - gondoltam, mennyire megnyugtató. Ugyanakkor valahogy távolinak éreztem magam, sőt mintha védeni akarnám Greget. Családi ügy, végtére.
- A lakótársam, mondtam már, az a mostohabátyám, és nem hiszem, hogy homokos lenne.
Új cigarettára gyújtottam. Megint azt az életadó hűvösséget éreztem, ami annyit segített rajtam az utóbbi időkben. Kimondtam, de már csak amolyan utógondolatként:
- Lefeküdtél volna vele? Már ugye, ha felállt volna neki rendesen?
Judit elgondolkozott és lassan kortyolt egyet az italából.
- Nem, nem hiszem. Veled akartam lenni azon az este, azt hiszem, veled lefeküdtem volna.
- Miért nem maradtál akkor, a fene enné meg!! – csaptam az asztalra – Miért nem vártál meg?
- Mert a mostohabátyád kidobott, miután erőszakoskodott velem.
- Szóval így esett.
- Utána kétszer is kerestelek telefonon, de mindkétszer ő vette fel. Megüzentem vele, hogy hívjál fel. Nem hívtál fel.
- Nem adta át az üzenetet.
- Nem?
- Nem bizony. De most már megkaptam. Köszi.
*
Nohát, ezt is megtudtam végre. Tudok végre egy csomó dolgot, amit nem tudtam eddig. Jézusom. Azért ijesztő egy kicsit, nem?
Most már soha többé nem félek Gregtől, soha többé nem engedem, hogy éreztesse velem a fölényét. Idegen számomra, furcsa és szánni való. Ő az, akit le kell írni, akit félre kell állítani.
Azon az estén, amikor Judittal ismét találkoztam, amikor mindenre világosság derült, összetalálkoztam Greggel a folyosón. Abból a röhejes képtárból érkezett meg éppen elgyötört tekintettel. Én pedig indulóban voltam éppen az iskolába, könyvekkel a hónom alatt.
- Szia – mondtuk egyszerre.
Nyomorultnak láttam, ahogy kikászálódott a nagykabátjából. Ez aztán csakugyan lefelé megy a lejtőn, gondoltam, már a ruhája sem olyan extra, mint rég.
- Hát, hogy s mint? – kérdeztem új kesztyűmet húzkodva.
- Jól – mondta elhaló hangon.
- Pompás. És mi újság a galériában?
- Minden rendben.
- Akkor jó – mondtam, és azzal rácsaptam a bejárati ajtót, s kuncogva mentem le a lépcsőn. Maga alatt van a fiú, látszik boldogtalan.
Jól bevacsoráztam egy olasz étteremben, a tanfolyam előtt. Most már annyi van ebből a pénznek nevezett fura holmiból, hogy többé-kevésbé azt tehetem, ami nekem tetszik. Elitnek érzem magam. Már nem az a szakadt fazon vagyok, akit az elején megismertetek. Valamiféle elégtételt érzek a sorstól.
14. Greg
Mi történt velem? Nem találom sehol a helyem, összevissza bolyongok néha az utcán. Nemrég történt. A lakás fojtogató szorításából kimenekültem az éjszakába. Egyszer csak az utca feketének, kihaltnak és hidegnek tűnt. Hang semmi, csak a távoli autók nesze. Hol is vagyok?
Valami építkezési terület, fejem fölött magas építődaruk derengő körvonalai. Távolabb az út mentén, sötétben megbújó házsor. Merre is van hazafelé? Visszafordultam és elindultam amerről jöttem.
Akkor láttam meg őket. Két férfi állt a járda szélén. Elbizonytalanodtam egy pillanatra, átmenjek a túloldalra? Továbbmentem, de érezhetően lelassítottam. Az egyik férfi megmozdult. Megálltam. Sovány, koszlott, zsíros hajú férfiak voltak. Elszorult a torkom, talán el tudnék szaladni előlük, gondoltam. Senki nem mozdult. Körös-körül halotti csönd.
- Mit akarnak? – szóltam rájuk az árnyékból.
- Pénzt – szólalt meg higgadtan az egyik.
- Hát, nekem is az kéne! El vagyok adósodva. Idehallgassanak! – kiáltottam – Van kettőezer nálam, meg egy kis apró… maguknak adom. Nincs nálam több.
- Kettőezer? Csak? – kérdezte az egyik és előrelépett, közel hajolva hozzám.
Elgyöngült a lábam. Ekkor a hátam mögött is megmozdult egy árnyék. Hárman vettek körbe. Forró nedvesség öntötte el a nadrágomat.
Alig tíz centire az arcomtól, durva, fogatlan ábrázat meredt rám és elröhögte magát.
- Hé! - mondta – Ez itt összehugyozta magát! Érzem a szagát. Összepisálta magát.
A másik kettő közelebb nyomult.
- Ne üssenek meg, kérem – mondtam könnyek között – Odaadom, ami pénzem van… Csak ne üssenek!
- Most meg sír. Nézd már, a kis hugyos! Hahahaha! Összeszarta magát! Hahahaha!
Ahogy ott álltam és zsebeimben kotorásztam, még a rémületem és a megaláztatásom ködén át is láttam, hogy a durván röhögnek, közben a térdüket csapkodják.
A fogatlan elvette a pénzt, közben megint elröhögte magát:
- Tűnj el, te kis hugyos! Takarodj haza, gatyát cserélni!
Botladozva futásnak eredtem. Üvöltöztek utánam, míg el nem halt a hangjuk.
Hajnali kettő. Ingujjban álltam a konyhaasztalnál és Fred whiskyjéből húztam nagyokat. Már italra sem telik. Még mindig remegtem. A nadrágom lavórban, beáztatva. Megfürödtem, erősen dörzsöltem magam, mintha le tudnám mosni a szégyenemet.
Aztán odaálltam az üres ablakhoz. Sötét nedves háztetők, pislákoló fények. Visszatükröződött az arcom a sötét üvegen. Hasonlít rám, gondoltam, pontosabban hasonlít arra, aki voltam.
- Nem értél ám még feneket – mondtam a szellemképemnek - Eshetsz még sokkal mélyebbre is.
*
Képtelen vagyok már dolgozni, mindig is pocsék volt a munkám, de amilyen a légkör most, az teljes képtelenség. Állandóan leugatnak, ha kések, ha egy kicsit megpihenek, már szólnak. A múlt héten leejtettem egy régi porcelán teáscsészét, a szemét tulaj kifizette az árát. Nem is tudom, hogy fogok kijönni ebben a hónapba.
Tudjátok, mit ettem tegnap ebédre? Egy vacak csokis nápolyit. Már Fred fizeti az összes számlát, és úgy látszik nem bánja.
Így állunk hát. Az a sok dirib-darab, ami én voltam egykor, megkeveredett, szétszóródott. Soha már össze nem szedem.
Felmondtam a munkahelyemen. Fölmondtam nekik, és kész.
Hát nem. Ki lettem rúgva. Behívtak az irodába és közölték: továbbiakban nem tartanak igényt a munkámra. Adtak némi pénzt kárpótlásként.
Elkerülhetetlen volt, mint ahogy minden elkerülhetetlen volt, ami történt velem. Újabban ismét beszélgetünk Freddel, most sokkal nyugodtabb, türelmes velem, meghallgat. Régebben szerettem, ha megbámulnak, ma már nem. Szeretnék egy kicsit Fredre hasonlítani, akiben – noha kellemetlen jelenség – van valami, ami személyiséggé avatja. Látszik rajta, hogy erre az életre termett.
Nem csinálok már semmit, egész nap az ágyon heverészek. Nem merek már az utcára sem kimenni, félek, elsodor. Az erőszak örök rettenetében élek. A múlt héten egy fiatal srác hirtelen odalépett hozzám az utcán. Arrébb szökkentem, védekezőleg kapva magam elé a kezem. A fiatalember meglepődött, és értetlenül bámult rám: csak meg akarta tudakolni egy utca nevét.
Álmodni sem álmodok már, kiürültem. Elegem van! Haza akarok menni. Haza, abba a nagy meleg vidéki házba, ahol felnőttem, ahol gondtalanul telt a gyermekkorom, ahol megvédtek a szüleim minden rossztól. Olyanok között akarok lenni, akik szeretnek. Védtelen vagyok azokkal szemben, akik gyűlölnek, akik nem szeretnek. Elegem van mindenből. Úgy látszik becsavarodtam.
15. Fred
Szegény Greg, szegény ördög. Lám, milyen gyorsan változik számára a világ. Gyorsabban, mint gondolná. Megtelefonáltam anyámnak, meg mostohaapámnak, hogy karácsonyra hazaviszem Greget, aki rettentő labilis lett. Az öregek szótlanul hallgatták, amit a telefonba mondtam, de éreztem, hogy örülnek neki, hogy öreg napjaikra legalább az egyik fiúk otthon marad.
Karácsony előtti nagy zsúfoltságban utaztunk haza. A vasút legfőbb problémája, maga az utas. Az utas, akivel csak örökké csak gond van. Az utas, aki csak arra utazik, hogy megőrjítse a vasutast munkájában. Szombat volt, az állomás zsúfolt és takarítatlan, a koszos vécé felől átható húgyszag terjengett. A hangulatot csak fokozta, hogy egyetlen pénztárablak volt csak nyitva, előtte hosszú sor. Óriási! Csak tudnám, miért reklámozza a vasút magát, amikor úgyis csak az veszi igénybe, akinek nagyon muszáj. Hosszú sorállás után, jegyeinket megvéve végre beszállhattunk a fülkénkbe. Greg szótlanul bámult ki a párás ablakon, arcán könnycsepp gurult végig. Nem szóltam, biztos az emlékeivel van. Elnéztem ezt a fénylő messiásarcot. Ki is volt hát? Tudom én. Jó ember volt, rendes ember. Tulajdonképpen sajnálom. Sajnálom, hogy így alakult az élete, hogy rommá lett. Egy kicsit zavar, úgy érzem én is bűnös vagyok a leépülésében.
Megérkeztünk. Anyám fogadott minket a konyhába, apám a szobába tévézett, de jöttünkre ő is kijött. Ismét együtt a család. A karácsony nyugodtam telt el, úgy láttam, hogy Gregnek jó lesz otthon. Némiképp megnyugodott, élénkebb lett.
Néhány nappal az ünnep után a visszautazáshoz készülődtem. Greg kikísért az állomásra.
- Most mihez kezdesz? - kérdeztem
- Ó, van itt mit tenni. Majd segítek a ház körül.
Megkínáltam, drága cigarettámból, félénken elfogadta. Vonatfütty harsant a távolból.
- Akkor… hát, viszlát Greg!
- Viszlát Fred.
- Mikor jössz vissza? – kérdeztem, mikor elindult haza.
Visszanézett a válla fölött, felém fordult egy félmosollyal.
- Nem megyek vissza – mondta.
*
Az étkezőkocsiban ültem, nyargalt a vonat, át a nyújtózkodó árnyékokkal szabdalt földeken. Hanyatt dőlök a kényelmes ülésen. A pincér italt hoz. Miközben kitölti, azon gondolkodok, hogy jövő héten mikor tartsak bulit a kégliben.
Képzeljétek újabban, vendégségeket rendezek. Mit szóltok hozzá, Fred vendégségeket rendez. Most már vannak, akit meghívhatok. Fiúk az esti iskolából, van már egy-két lány is, akit felhívhatok telefonon, sőt meg is kefélhetem őket. Példának okáért, múltkor megdugtam Juditot is. Nem mondom, hogy rossz lett volna, de nem volt benne semmi különös.
Most, hogy enyém lett a teljes lakás, még inkább pezsgőbb lesz az élet nálam, ráadásul most már temérdek pénzem van, nem okoz gondot a vendéglátás.
Nyílegyenes, gyors, ezüst síneken nyargal a mozdony. Cigarettázom, közben néztem a tájat. Közeledtünk a városhoz. Ittam egy kortyot és mosolyogtam. Most már sínen vagyok, tudom.
16.
Greg
A vonat éles füttyel gördült ki az állomásról, fedélzetén Freddel. Visszafordultam és egy bágyadt intést a vonat után küldtem. Isten veled Fred, boldogulj a városban, ahogy tudsz! Meg fogod állni a helyed, tudom. Ez már a szakadtak világa, az eliteknek leáldozott. Gyorsan változik a világ. A városban, a vicsorgó buszok között, a járdákon szinte teljes népfajok, egész kultúrák gyülekeznek, oszladoznak. Ferdeszemű ázsiaiak, bozóthajú afrikaiak, menekült közel-keletiek, földrésznyi vendégmunkás. Sokszor elmélkedtem már azon, vajon csakugyan az én fajtámból való-e ez a temérdek ember. Hála istennek elmenekültem innen, nem kell nekem ez a forgatag, nem kell a felforgatott szemeteskukás utca, nem kell a bűzös csavargókkal tarkított járda. Nem hiányzik, a szállni is lusta, kövér, szertelen galambok piszka.
Végre csönd van körülöttem, végre nyugalom van. Lassan sétálok hazafelé. Fázom. Ez a régi rongy átengedi a hideget (És milyen pocsékul néz ki). Összehúzom a testemet, de ez is csak arra emlékeztet, mennyire védtelen vagyok. Miért is történt mindez velem, nem értem? Egy ideje állandóan ezt kérdezgetem. Miért? Mondja meg már valaki? Persze tudom, más dolgok is távozásra várakoznak az életemben, várnak csak, ki akarják szimatolni, mikor fájna legjobban az elvesztésük.
A házunk mögött lévő kis tóhoz értem. Mennyit fürödtünk itt Freddel. Most néma és sötét, a partján álló fák halkan susognak. A tó túlsó partján fut a vasúti töltés. Valami közeleg. Megállok és nézem, ahogy elszáguld egy kék vonat. Azon kapom magam, hogy gyermeteg módon integetek. Olyan nevetségesnek tűnik. Miért is integetek? Már emlékszem, eszembe jutott. Nagyanyám mondta még nagyon rég, szavai a fülembe csengnek: ha vonatot látsz, integess, mert lehet, hogy meglát egy kedves bácsi vagy néni, és visszainteget.
Vége
1. Fred
- Fred vagyok – mondtam.
A telefonkagylóban egy hang megköszörülte a torkát. Megismertem a hangot.
- Nicsak, helló Brigitta – folytattam – Hogy vagy?... Nem, Greg nincs idehaza. Csöngess ide egy kicsit később. Oké. Szia.
Pedig Greg ott ült az asztal túloldalán és mutogatott: Siker? - kérdezte a mozdulata. Bólintottam, míg letettem a telefont.
- Újabban pikáns versekkel üldöz – mondta.
Nem láttam értelmét, hogy ne járjak kedvébe.
- Tényleg? Pikáns versekkel? Hogyan?
- Neked sohasem küldtek pajzán verseket?
- Hát, nemigen.
- Szörnyű, mit mondjak. A „büszke dárdámat” emlegeti, meg a maga „borostyánkelyhét”.
- Na és miket mond azokban a versekben a „büszke dárdádról”?
- Mindenfélét. Azt, hogy nem tud betelni vele. Nem bírom én ezt a maszlagot. Iszonyú, na. Mi szükségem van az ilyenre?
- Undorító – jegyeztem meg lelkesen – És mi a szándékod Greg?
- Hát ez az, mondjam meg neki, hogy ne írjon nekem disznó verseket? Mondjam, hogy elég ebből? Ráadásul az ágyban is fura dolgokat művel.
- Miért nem lépteted le?
Greg arcátlanul megjátszott tisztelettel nézett rám:
- Te például… Azt tennéd?
- Isten ments! Én kérném, hogy műveljen velem fura dolgokat az ágyban. Én kérném, hogy írjon obszcén verseket. Sőt én írnék neki.
- Tényleg?
- Hát. Öregem, teljesen ki vagyok bukva. Nyomorgok, érted. Jó ideje senki sem akar lefeküdni velem. Nem tudom miért? Évi sem akar már velem kefélni.
- Az a kis nagyfülű? Miért nem?
- Honnan a fenéből tudjam? Azt mondja, nem akar, és hogy nem tudja miért nem, csak azt, hogy nem és nem.
Greg szemlátomást felvidult.
- Hát ez fura – dőlt hátra a székén – Velem ez éppen ellenkezőleg van. Engem mindig a lányok akarnak inkább jobban, mint én őket.
- Na ja, de te magas vagy és buknak a lányok a csinos pofádra – mondtam lehangoltan.
- Csakhogy most Brigittáról van szó – szegte hátra formás nyakát Greg.
- Aha.
- Brigittáról meg az igényeiről. Bizony ki nem bírnék még egy olyan éjszakát, mint múltkor. Ilyen falánk nőt még nem láttam. Ráadásul múltkor eldicsekedett vele, hogy mennyi hapsija volt, meg hogy mennyivel feküdt le.
- Hát velem nem – jelentettem ki, eltökélve, hogy rátapintok a lényegre ebben a szívszaggató eszmecserében.
És csakugyan. Greg felkapta a fejét, rám nézett, és azt mondta:
- Szerintem semmi akadálya, Fred. Ha mondom. Sima ügy. Mondta már a múltkor is, hogy tetszel neki. Vele aztán kifuthatod a formád. De ki ám.
*
Csakugyan? Nem is úgy néz ki. A lányt, akit Greg átpasszolna Brigittának hívják. Tizenkilenc éves, hosszú szőke haja van, vendégmarasztaló alakja, szép kék szeme és széles határozott szája. Csinos, na. Nem beszélve arról, hogy történetesen fülig szerelmes vagyok belé. Három nyomós okom van, hogy belemenjek a Greg által felajánlott tranzakcióba.
Először. Valóban kedvelem. Greg szokványos nőivel ellentétben (csupa megjátszós szirén, az arcuk csupa krém, a seggük fokhagymagerezd) ez a Brigitta legalább úgy hat az emberre, mint egy valódi emberi lény. Ha beszélt vele az ember, azzal az érzéssel távozik, hogy lám, mi ketten egy bolygóról vagyunk. Greg többi nője méla undorral vagy szándékolt közönnyel nyugtázza a jövésem-menésem a lakásban. Brigittától bezzeg mindig kapok egy sziát, egy viszlátot meg ilyesmit. Emberszámba vesz. Igaz csak háromszor találkoztam vele. Kétszer én nyitottam ajtót mikor csöngetett, egyszer meg egyik reggel éppen öltözködött, miután Greg eltűzött a munkába. (Nem, a mellét nem láttam, sajnos) És minden alkalommal barátságosan elbeszélgettünk.
Másodszor. Az a helyzet, hogy érdeklődéssel gyűjtöm Gregtől az intim részleteket. A realisztikus részletekre utazom. Sóváran kíváncsi vagyok Greg vágyaira, kudarcaira, elfojtott érzéseire, felsüléseire. Ez boldoggá tesz, mert nekem sohasem voltak komoly sikereim a nőknél.
Harmadszor. Tavaly július 25-én este tizenegy óra óta senkit sem tudtam az ágyamba csalni és akkor sem ment könnyen. Exbarátnőm volt az illető. Berúgtunk mind a ketten és akkor tettem az ajánlatom. Annyira meglepődött ezen, hogy azt mondta: - Na jó.
És ennek már hat hónapja.
Mi történt veletek lányok, ilyen hirtelen? Vagyis hát: velem mi történt?
Kinézetemmel soha nem törődtem valami sokat. Greg bezzeg másra sem bír gondolni, mint a külalakjára. Átlagos fickó vagyok. Rőtes hajamtól eltekintve – a suliban egy ideig Kesének is hívtak – nincs rajtam semmi rendkívüli. Iskolázott középszintű pasas vagyok, az a fajta, aki mellett elmennek az utcán, anélkül, hogy ránéznének. Nem néznek rám. Na és kit érdekel? A magam nemtörődöm módján mindig is úgy hittem, nem nézek ki rosszul. Nem hinném, hogy pocsék vagyok, na. Ez idáig átlagos számú kapcsolatom volt, és átlagos mennyiségű zavarra, szorongásra volt okom.
És most minden megváltozott. Miért? Hogyan? Szóba állnak velem most is, randevúzgatunk, együtt eszünk-iszunk, ölelkezünk, csókolózunk. De kefélni? Ó azt nem. Ők aztán nem. Minek képzelik magukat, úgy mégis? És ettől az eszem is megállna, ha valaha is vonzónak tartottam volna magam. Akkor miért feküdtek le velem régebben? Valamikor kedvesebbek voltak a lányok, sármom volt, jó természetem volt, szerencsés voltam. Úgy látszik, elvesztettem mindent, ami kedves volt bennem valaha. Nevetni próbálok még most is a dolgon, és talán azért pengetek ilyen húrokat. Pedig pocsék a helyzet. Újra felhívtam minden exbarátnőmet meg nőismerősömet, akinek a telefonszáma megvan és még nem ment férjhez. De semmi. Olyanokra is rátelefonálok, akik jószerével nem is emlékeznek rám. Egy sem állt kötélnek. Az utcán különös előszeretettel szólítok le jelentéktelen, és csúnyuska lányokat. Próbálom megfűzni őket, de hiába. Semmi. Három visszautasítás, ha zsinórban jön, végképp elveszi az ember önbizalmát.
Megmondaná valaki, mi megy itt végbe? Mi a dolog trükkje? Megmondaná valaki, hogy hányas a kabát?
A leheletem, azt hiszem rendben – legalábbis nem romlott lényegesen. Az arcommal sem történt semmi különösebb az utóbbi időkben. Az a hűtlen hajam se hullik gyorsabban, mint eddig. Nem vagyok még nagyon elhasznált sem, huszonhét leszek. Huszonnégy óránként megfürdök. Gondosan kiöltözöm a ritkán esedékes randevúimra. Híztam valamennyit, igaz, de csak azért, mert újabban sokat iszom. Te talán nem innál? Azt hiszem, becsavarodok szép lassan. Érzem, meg fogok buggyanni.
Gregnek nem szabad rájönnie. Nem gyanítja az igazságot, pedig nehezen tudom a pofám tartani. Úgy tudja, van valakim. Pedig kocsmákban, presszókban üldögélek, mintha a nőmnél lennék. Későn vetődöm haza, és hazugságokkal etetetem Greget. Nem szabad megtudnia, hogy éjjelente ébren ülök az ágyamba, s mint valami rossz szellem, dühödten gyűlölködök.
*
- Rá fog-e állni Brigitta? – kérdeztem Gregtől – Egyáltalán, hogyan üssük nyélbe? Mikor is jön?
- Minden percben itt lehet már. Kész vagy?
Greg az ablaknál állt mikor ezt mondta, kulcsát forgatta ujjai között. Nem tudom képes leszek-e hányinger nélkül leírni öltözetét: a sárga inget fekete mintákkal, a valamiféle egészen furcsa szabású dzsekit, a bő kék színű nadrágját. Persze hozzá, undorítóan jóképű volt, okosnak, kifinomultnak látszott, mint mindig.
- Hogy oldjuk meg?
Greg tett egy könnyed mozdulatot, mint akinek felesleges ilyen kérdést feltenni, mert már előre kigondolta.
- Azt mondtad egyszerű lesz – mondtam, s magam is elcsodálkoztam a hangomban bujkáló nyers panasztól.
- Az is lesz Fred. Gondoljuk meg, hogy lenne a legjobb.
Néhány perc múlva meg is egyeztünk egy, meglehetősen vázlatos tervben. Greg jócskán gorombább lesz a lányhoz, meg is ríkatja, ha lehet, és aztán elviharzik, s akkor lépek én a színre – miután már magam jelenlétére felhívom a figyelmét oly módon, hogy én nyitok ajtót, mikor megérkezik.
- Menni fog, gondolod? – kérdeztem.
- Hát persze. Mi sem egyszerűbb. Brigitta mostanában már amúgy minden szíre-szóra elsírja magát.
- Miért sírja el magát? – kérdeztem. Ez egészen jól hangzik, gondoltam. Ha ő is ugyanúgy be van csavarodva, mint én, akkor el tudom képzelni, hogy készségesen belemegy mindenbe.
- Nem is tudom – felelt Greg – Mindig úgy zavarba hoz, hogy nem merem megkérdezni. Gondolom, meg van húzatva. Mint a legtöbb lány manapság. Egyébként okosan tennéd, ha leitatnád.
- Van borom, meg whiskym dögivel.
Enyhe undorral mért végig.
- Szó szerint elolvad, amikor részeg. Olyankor aztán bármire hajlandó.
- Becsszó?
- Becsszó. Tényleg.
- Nos, majd megpróbáljuk.
- Megpróbálod? Idehallgass, fogadok, hogy fantasztikusat fog produkálni. Fogadok, hogy…
Megszólalt a csengő.
- Rajta – mondta Greg.
Ajtót nyitottam. Fehér pulóver, farmer volt rajta, félénk szemébe szinte nem is mertem belenézni. Bekalauzoltam Greghez, majd bevetettem magam sötét szobámba. Elővettem a whiskyt, és nem mozdultam, amíg meg nem hallottam Greg erélyes lépteit.
- Na, indíts – súgta oda, ahogy elviharzott mellettem a folyosón és a bejárati ajtót becsapva, elment.
Azt reméltem, hogy mire benyitok Greg szobájába, Brigittát könnyek közt, hisztériában vagy - ez lenne a legjobb - eszméletlenül találom. De nem, ott állt higgadtan az ablaknál, vászontáskája a csüggedt vállán lógott. Milyen csinos, még így hátulról is, gondoltam.
- Elment? – kérdezte, hátra sem fordulva.
- Úgy néz ki, hogy el – mondtam.
Végre megfordult.
- Sajnálom – böktem ki, érezve, hogy zümmög a levegő – Sajnálom, hogy így ki vagy borulva.
- Nem tudom, mit csináljak – mondta hangsúlytalanul.
- Hiába, ő már csak ilyen.
- Mindig ilyen volt?
- Nem mindig. Gyere, menjünk be a szobámba. Valaha kedves volt. Nem iszunk egyet nálam? Amikor fiatalabb volt. Na, gyere, van egy kis piám. Greg többet változott, mint az emberek általában szoktak. Gyere csak. Nem tudom mitől változott meg? Menjünk, beszélgessünk. Mindenféléről, Gregről, rólam, rólad.
2. Greg
- Greg vagyok – mondtam bársonyos hangon a telefonba.
- Ó – mondta egy hang a telefonban – Én vagyok az, Brigitta.
- Nos?
-… Hát hogy vagy?
Körmeimet vizsgálgattam a fényben. Már egyszer Freddel letagadtattam magam, de ez a lány olyan, mint egy pióca.
- Greg?
- Itt vagyok.
- Miért vagy ilyen hozzám? Történt valami? Mi rosszat tettem?
- Muszáj nekem hallgatnom ezt a siránkozást?
Most jön, gondoltam, a szokásos tocsogó zokogás vagy a könnyek nyeldesése. Jobban fülemhez szorítottam a kagylót. És csakugyan: Halk szipogást hallottam.
- Találkoznunk kell – mondta a lány.
- Feltétlenül.
- Látnunk kell egymást.
- Kénytelenek leszünk.
- …Akkor hát… fölmehetnék hozzád?
- Gyere – tettem le a kagylót és hosszú ujjaim elidőztek a telefonon.
Elgondolkoztam, hogyan töltsem el az időm Brigittával? Hogyan hasznosítsam ezt a rám szakadó estét, a szabad óráknak ezt a hirtelen jött terhét. Mire jó ez nekem? Még egy éjszaka az ő suta imádatával? Miért engedjük meg nekik, hogy újra és újra ilyen megpróbáltatásnak vessenek alá bennünket? Miért vagyunk olyan gyengédek hozzájuk? Miért? Nos, részemről be van fejezve, belőlem, kis szuka, nem kapsz többet.
Végül aztán persze elég könnyen oldódott meg a dolog. Mikor megjöttem a munkából, az a marha Fred ott volt a konyhában. Hálás tekintettel nézett rám, amikor azt mondtam, maradjon és beszélgessünk.
- Évi nem akar velem kefélni – jelentette ki.
Megkérdeztem, mert valóban érdekelt, mit gondol, mi lehet az oka?
- Nem tudom. Sőt ő sem tudja.
Nekiszegeztem a mutatóujjam.
- Melyik az az Évi?
- Az a kicsi. Az a fülbevalós.
- Aha - Fred minden nője kicsike, a fülük meg éppen azok közé a dolgok közé tartozik, amikre gondolni sem szeretek: - Nem aludt itt múltkor valamelyik éjszaka?
- De igen
- És?
- Nem tudtam rávenni semmire.
Milyen különös, gondoltam. Ez az Évi szemlátomást olyan lány, akit bármire rá lehet venni. Mert hiszen mi más lenne benne a pláne? Udvariasságból azonban csak ennyit mondtam:
- Érdekes… Velem ez éppen fordítva szokott lenni.
Fred erre szabadjára engedte a maga szexuális bizonytalanságát, nyíltan kiteregette intim gondolatait. Ez rémisztő. Ráadásul szóba hozta Brigittát is. Enyhe hidegrázás vonult végig izmos hátamon. Végül egy ötlet fogant meg bennem. Áttestálom ennek a marhának Brigittát.
Fred kevésbé válogatós hajlamai következtében megegyeztünk egy perc alatt. És majd ma éjjel, mikor Fred derekasan nyöszörög Brigitta combjai közt, én meg majd a markomba kuncogok, arra gondolva, amit nem mondtam el neki: a lány májízű csókjaira, hajlataiból áradó fura illatokra, az altesti csapadékokra, a szétkent kozmetikumfoltokra és a nemi szőrzet pokoli rendjeire, amelyek ott maradnak utána a lepedőn.
Mivé is lettetek lányok? Hova tűnt a régi eleganciátok, finomságotok? Az utóbbi időben leginkább az idegességük zavar. Mikor jöhettek rá, hogy kötelező egyfolytában idegesnek lenni? Ki mondta nekik? A magam részéről a folytonos hisztériás kéztördelést sem látom kevésbé visszataszítónak, mint a szemölcsös bütyköket vagy a piszkos körmöket. A heves ideges gesztikulálást alig viselem jobban, mint a görbe lábszárakat. Számomra a rossz fogak vagy a nyáladzó száj sem ellenszenvesebb, mint a neurotikus rágcsálás. És milyen rémes dolgokat tudnak mondani. Egyfolytában meg akarják érteni az embert, egyfolytában társak akarnak lenni. Mi pedig vesszük a lapot, válaszolunk. Csak tudnám, miért, hiszen a nők bájaik ellenére sem valami érdekesek.
Majd elfelejtettem, beszélt-e nektek Fred a szexuális gondjairól? Nyilván. Fred bezzeg odáig van az olyan hölgyekért, amelyekről már az előbb kifejtettem a nézeteimet. Ami engem megörvendeztet, az a csönd és a finomság, a formás női idomok lágy topográfiája, az alsónemű fehér ösvényei, a harmatos pihe néma titkai.
Elképzelhetitek ezek után, micsoda hitetlenkedéssel fedeztem fel Brigitta valódi színeit. Nyomban el is bolondítottam Fredet, vállalja át ezt az ideges kis tyúkot. Elismerem, unalmas módja az elbocsátásnak, de viszonylag fájdalommentes, no meg gyűlölöm a jeleneteket.
Egyik haverom belvárosi buliján ismerkedtem meg óvatlanul Brigittával. Belefáradva a többiek vulgáris fecsegésébe, kész voltam rá, hogy időm egy részét egy fiatal, tisztelettudó és – javára legyen mondva – eléggé csinos lánynak szenteljem, aki hajlandó volt újratölteni a poharamat, s értelmes érdeklődést tanúsított munkám és nézeteim iránt. Ott állt tehát Brigitta, figyelt rám, s a foga is ápolt volt.
A lidércnyomás csak akkor kezdődött, amikor eljöttünk és nyájasan kijelentette, hogy nincs hova mennie, mert lekéste az utolsó vonatot. Ennek a trükknek be nem dőlök többé, az egyszer biztos. Kezes bárány voltam. Mindig ilyen vagyok. Nem akarom megbántani az érzéseiket.
Ami aztán az elkövetkező hetekben történt szinte minden éjjel, arról elég híven beszámoltam már. Még súlyosabban fenyegeti közérzetemet a lány úgynevezett jelleme. Húszéves sincsen még, és minden beszélgetésünk során új meg új fejezetet tár fel boldogtalan múltjából – viszonzatlan szenvedély, egy visszautasított közeledés, örömtelen kapcsolatok sora. Nem csoda, hogy már az első alkalommal tisztességesen kiábrándultam belőle. De hát vajszívű vagyok és kiuzsoráznak. Úgy kell nekem.
Szóval ott állt Fred mellettem, szemében a mohóság.
- Mikor jön? - kérdezte.
- Itt lehet bármelyik percben.
- Pompás.
- Hmm. Fred – hallgattam el homlokráncolva – készen vagy?
Higgyétek el, ha mondom: Freden sötétzöld bársonynadrág volt, narancssárga ing, világos zakó. De csakugyan! Fred ízlése, és nemcsak a ruházkodásban, mindig is harmatgyönge volt. Van például egy műbőr derékszíja, akkora csattal, mint egy tűzhelyrostély. Baromi ronda. Ráadásul Fred híján van néhány centinek, kénytelen magas talpú cipőben járni. (Fred cirka százhetven centi, én meg ugye száznyolcvanöt) A ruháinak színét találomra válogatja össze. A legvadabb primer színeket keveri a pasztellszínekkel, és erősen kedveli a járulékos bóvlit (nadrágtartó, sál, nyakláncok), s mindet egyszerre hordja, mint egy cirkuszi artista. Szemrebbenés nélkül választ fekete cipőt, világos nyári nadrághoz. Pólója fölé V nyakú pulóvert húz, oda se neki.
- Hogyan üssük nyélbe Greg?
- Egyszerű – mondtam – Veszekedést rendezek. Brigitta hisztizni fog. Én elmegyek, és akkor jössz te, Fred a whiskyddel, meg a részvéteddel. Sima ügy, nem?
- Micsoda? Azt mondod, itassam le?
- Az ötlet nem rossz… már ha biztosra akarsz menni. Piád az van bőven, gondolom.
- Naná. Dögivel.
- Javasolnám a fehér bort vagy a whiskyt, azt szereti. Már csak természetes mohóságában is betegre fogja inni magát.
Megszólat a csengő.
- Hát akkor rajta – mondta Fred és elindult, hogy ajtót nyisson.
Hallottam, hogy Brigitta köszön a tétova Frednek. Én a sarkamon hintázva álltam az ablaknál.
- Helló – mondta a lány, amikor belépett a szobámba.
Brigitta szépsége, láttam romokban: kusza sárga hajzat, vastag ajkak, riadt szemek.
- Nos, mi legyen? – kérdeztem tőle. Gyorsan el akartam intézni az ügyet.
- Nekem mindegy. Legyen, amit te akarsz.
- Jaj, istenem – nyögtem fel – látod, ezt utálom benned. Hogy lehet valaki ekkora nulla?
- Bocsáss meg, elmehetnénk vacsorázni valahová, vagy megnézhetnénk azt a filmet, amit múltkor akartál. Vagy csináljunk valami mást…. menjünk el kuglizni.
Elfordítottam megbotránkozott tekintetemet. – Hát ez óriási. Kuglizni!
- Jaj, hát sajnálom. Itthon is maradhatunk. Ha fáradt vagy, összeütök neked egy kis vacsorát.
- El vagyok bűvölve! Éppen erre van szükségem. Micsoda ötletek, ez borzasztó!
Még mondtam egy-két cifrát neki, aztán tettetett felháborodással kirohantam a szobából. Mikor a bejárati ajtóhoz értem, Fred szuszogva előjött odújából.
- Menjél be hozzá Fred – mondtam neki halkan – Egészen meg van zavarodva, nehogy valami hülyeséget csináljon.
Miért ne nevessünk egy jót a jámbor Freden? – gondoltam. Felvidulva elmentem egyik barátomhoz bulizni. Éjjel kettő volt már mikor hazaértem.
A lakásban sötét volt és csend. Elsétáltam Fred lidérces hippilak-részéhez. Óvatosan lenyomtam a kilincset. Vajon Brigitta ott lesz-e?
Tulajdonképpen nem is Brigitta jelenléte lepett meg igazán Fred nagy, ízléstelen dupla ágyában, hanem ahogy szemérmetlenül kilógott a feneke a paplan alól. Elpárolgott iránta minden jelképes megbánásom, minden ösztönös sajnálatom, e kitárulkozás nyomán. Fred persze öntudatlan plebejus kéjjel horkolt, fel nem ébredt volna semmiért. Brigitta pedig a neszezésre felült, rám nézett, majd zokogni kezdett. Gyorsan sarkon fordulva kijöttem és a konyhába mentem. Elrémisztett az üres italos üvegek látványa. Hát, rendesen ittak ezek.
3. Fred
Greg a mostohabátyám. Bizony. Kilencéves koromban ment anyám férjhez Greg apjához. Apám meghalt, mikor hatéves voltam, s attól kezdve három éven át egyedül anyám gondoskodott rólam. Házassági hirdetés során ismerkedett össze a mostohaapámmal. Mikor odaköltöztünk és a kis fekete kocsi rákanyarodott a házhoz vezető bejárati útra, hűvös volt és az eső szitált. Az ősz lehelte körül a kertet, a fákat. A bejárati ajtónál állt a leendő apám és rögtön megláttam mellette, azt a magas vékony fiút: a mostohabátyámat. Gergelyként mutatták be, de mindig Gregnek szólította mindenki. Négy évvel volt idősebb nálam és az első években folyamatosan ugratott, mindig froclizott, mindig hülyére vett, sőt néha megvert. Én gyakran könnyek közt rohantam be a szobámba és magamra zártam az ajtót, nem voltam hajlandó kimenni. Az első években gyakran volt vörös a képem a sok sírástól és a szégyentől. Később persze azért megkedveltem és sokat játszottunk együtt. Néha azonban, mikor visszagondolok hajdani önmagamra, egy kicsi bizonytalan fiúcskát látok, aki valahogy kisebb léptékű, mint a környezete. Pihés, vöröses kis arca, állandóan csillog a sírástól. Nyeszlett kis csavargó egy idegen világban és hát a mostohabátyám sem sokat segített akkoriban a beilleszkedésben.
Hát a gyermekkor így telt el. Mégis, amikor felnőttként mindketten a városban találtunk munkát, közösen vettünk egy lakást, persze mostohaapám pénzügyi támogatásával. Nem mondom, hogy azonos lenne a felfogásunk a világ dolgairól, de azért kijövünk egymással és elviseljük a másik jelenlétét ebben a közös kégliben. Tulajdonképpen nem rossz itt lakni, leszámítva egy-két bosszantó dolgot.
Elmondom, hogy kezdődik egy napom.
Olcsó, nagy ébresztőórám, örökké 7-re állítva, a szoba távoli sarkában az ablakpárkányon áll, egy tányérba állítva, hogy jó hangosan szóljon. Amikor egyáltalán sikerül aludnom – s nem csak hánykolódok a piától émelyegve – nehéz öntudatlan álomba szoktam merülni. És mivel ha szólt a vekker és a kezem ügyébe esett, már nyomtam is le a kapcsolóját, hogy ismét álomba merüljek. Mivel ez gyakran esett meg, és későn ébredtem, rém bizonytalan lett a helyzetem a munkahelyemen. Ezért kénytelen voltam változtatni ébredési szokásomon. Így fel kell kelnem, hogy elhallgattassam azt a szörnyeteget. Eközben meg félig-meddig visszanyerem öntudatomat. Ezután a fürdőbe támolygok és próbálom az újabban egyre sűrűbb másnaposság fátylát lehántani a képemről. Miért is iszom annyit? Nem voltam én iszákos. Most meg legszívesebben ki se józanodnék soha. Gondolom, azért iszom, mert oda a tartásom.
A lakás, amelyben élünk, olyan perverzül tervezték, hogy a fürdőbe a mostohabátyám szobáján keresztül juthatok, közvetlenül az ágya mellett kell elmennem. Gyakran van úgy, hogy nem egyedül alszik. A múlt héten egyik reggel például Greg álmában is finnyás, barátságtalan, vékony arca mellett, nagy gesztenyebarna hajzuhatagot is észrevettem. Legszívesebben ordítanék fájdalmamban, és szétrúgnám a világot, ehelyett csak óvatosan a lány felé pillantok, hátha látok a paplan alól kikandikáló idomokat. Olykor, ha szerencsém van, szemrevételezhetem Greg barátnőinek mellét. (hónapok óta ennyi a nemi életem) Semmi pénzért nem ébreszteném fel Greget, noha piszkosul irigylem szabadságát, hogy csak tíz órára kell neki munkába mennie. Valami belvárosi flancos képtárban dolgozik. Alighanem rá szabták az ilyen piperkőc munkakört. Rendbe hoztam magam a fürdőben, aztán húzok is el, melózni. A munkahelyem viszonylag közel van a lakáshoz, de én viszolygok ettől a mindennapi negyedórás sétától is. Hideg terek peremén megyek el, a levegőben a szemeteskukákból kiáramló hulladék szaga, nagy a nyüzsgés és a forgalom az utcákon. Szeretni próbálom ezt a változó világot, de számomra mintha nem kenne benne hely. Mindig rossz érzés tör rám ilyenkor, amikor a járdán megpróbálok bezsúfolódni a többiek közé. Folyton azt várom, hogy tiltakozni fognak, elállják az utamat, kirekesztenek. Ez lenne az elidegenedés? Ugye nem? Tartozni akarok valahová.
Szóval, munkába járok reggelente. Igen. A legtöbben így teszünk. Letudva iskoláimat egy ideig tengtem-lengtem, aztán elszegődtem ehhez a céghez. Megörültem, amikor megkaptam ezt a munkát, visszaadni azóta sem akartam. Nem is igen értettem, hogy miért engem vettek fel? Azzal sem vagyok egészen tisztában, hogy mi is a dolgom, de hát a többiek sem tudják. Régebben zavart a dolog, de már nem. Az biztos, hogy eladunk dolgokat, meg veszünk is. Tételekről beszélgetünk kuncsaftokkal a telefonban, hogy aztán számítógépen lebonyolítsuk a tranzakciót. Hát kábé ennyi. Értitek, nem?
Mostanában azonban a munkahelyi légkör nem olyan, mint régebben. Ami biztos, hogy átszervezés előtt állunk és emiatt mindenki izgul egy kicsikét. Nem csoda, hogy idegesek vagyunk mindnyájan. Nem rossz ez az iroda, de mostanság mégis nyomott a hangulat. Ki lesz vajon az, akit elbocsátanak? Kilencen vagyunk az osztályon, és mind a kilencen azt hiszzük, hogy őt fogják kirúgni. Ráadásul kábé egy hónapja mindenkinek külön cellát alakítottak ki, nehogy egymással trécseljünk, csak a munkára koncentráljunk. A cellásítás lehangoló eredménnyel járt, legalábbis számomra. El vagyunk szinte zárva egymástól. Olyan az iroda, mint egy kaptár, tele szövevényes labirintussal. Egyetlen jónak mondható hely van, az iroda közepén egy nagy asztal mellett, ahol az adminisztrátorlányok dolgoznak. Most éppen ezen a területen vágok keresztül, közben egy foghíjas mosolyt kaptam az egyik csúnyácska adminisztrátortól. (Ideiglenes munkaerő, mostanában komolyan fontolom, ne kérjek-e randevút tőle)
A cellámba érve elégtétellel nyugtázom, hogy csak néhány elintéznivalóm akadt. Komótosan rágyújtok, lebonyolítok néhány kisebb üzletet, aztán elégedetten hátradőlök. Néha azért jó a cella, mert ha lazsálsz, hát azt sem látják.
Mellesleg nem sikerült a tegnapi estém sem. Brigitta nem állt kötélnek, hagyta ugyan, hogy csókolgassam, meg letapizzam, sőt még együtt is aludtunk. De azt nem. Pedig itattam rendesen, kezdeményeztem, de nem állt kötélnek. Azt mondta, nem akarja. Ne kérdezzétek miért?
Mindegy is, francba vele! Arra gondolok, hogy a dákóm, egy nap szépen visszahúzódik a testembe, vagy elpottyantom valahol, vagy köddé válik – miért is maradna a helyén? Szabadulni akar. És ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki?
4. Greg
Nos és az én napom – hogyan kezdődik az én napom?
Kellemetlenül, rossz hangulatban. Lakás, amiben a mostohafivéremmel lakunk – Alfréd a rendes neve, de szereti, ha Frednek szólítom – furcsa mód lett megtervezve. A beosztásának köszönhetően azzal kezdődik a napom, hogy pillantást kell vetnem Fredre, amint a fürdőbe oson. A cég, ahol dolgozik, megköveteli, hogy legkésőbb nyolcra ott legyen, és Fred, ez a derék tökfej már kora reggel a fürdőbe caplat. Evégből keresztül kell mennie a szobámon, és ormótlan léptei rendre fölriasztanak legszebb álmomból, amire végképp nincs szükségem. Nekem sok alvásra van igényem. Nos, akárhogy is, felnyitom szép pillámat, és meglesem Fred álszent, színpadias osonását, miközben kukkolni szokta a barátnőim szép testrészeit. Olyan kínos ez. Hogyan magyarázzam el neki? Azt hiszem csak azért nem szólok neki, mert voltaképp elszórakoztat esetlensége, mikor olyan ügyesnek és diszkrétnek képzeli magát. Mindenesetre mozdulatlanul várom, amíg meg nem hallom, hogy távozik a lakásból. Ilyenkor egy keveset még alszom, vagy visszaidézem az elmúlt éjszaka kalandjait. A belvárosi barátaimnál szoktam gyakran bulizni, pompás fickók – ha megismernétek, ti is kedvelnétek őket. Csak elit bárokba járunk, a kocsmákat ki nem állhatjuk. Szeretünk költekezni, élni az életet. Késő éjszakáig murizunk, mindig történik valami frankó dolog. Néha reggel persze egy kicsit gyöngélkedem, de ez nem másnaposság, szó nincs róla. Sosem vagyok másnapos: a másnaposság a szakadtak nyavalyája.
Ruganyos, friss mozdulattal kipattanok patyolat ágyamból, és selyemköntösömet magamra terítve a konyhába megyek, hogy frissen facsart narancslevet igyak. Az asztalon látom Fred poharát, benne az olcsó kávé maradékát, meg a puffasztó szénhidrátok után a morzsákat. Micsoda élet ez?
Ráérősen a fürdőbe sétálok, ahol kényelmesen rendbe szedem magam, majd könnyed nemtörődömséggel felöltözöm, amely csak a természettől fogva stílusos embereknek adatik meg. A tükör előtt tisztelgek sikkes magamnak, majd elindulok a munkahelyemre, amely a belváros egyik elegáns utcájában vár. Ügyesen elkerülöm a csúcsforgalmat, a fékeveszetten hömpölygő hordákat, hála a késői munkakezdésnek. A munkám, gondolhatjátok, valóban remek, kötetlen munkaidő, ragyogó kilátások. Egy exkluzív műkereskedésben dolgozom, ahol gazdag emberek számára árulunk festményeket, vázákat, porcelántárgyakat, antik bútorokat. A munka könnyű és jól fizet, bár abban az értelemben, ahogy az ember pénzre váltja a napjait, alig is lehet „munkának” nevezni ezt. Igazából ilyen munkakör klappol az egyéniségemhez és ezt Fred is elismeri.
Apropó, Fred. Erről jut eszembe! Azt mondta tegnap, mikor rákérdeztem, hogy végül is nem sok öröme telt Brigittába. Elbűvölő, nem? Először magam is mókásnak találtam, de utána meglehetősen képtelennek, hiszen együtt feküdtek az ágyban. De Fred köti az ebet a karóhoz, azt mondja, hasztalan próbálkozott, a lány nem hagyta. Furcsa, hiszen a kis Frednek azért voltak sikerei holmi, kondor hajzatú boltoslányocskák, meg efféle foglalkozású butuska lányoknál. Szerintem Fred azt hiszi, csak nem meri kimondani, hogy az én életem bizonyos értelemben afféle kárörvendő paródiája az ő, napról napra megújuló rettegéseinek, amelyekbe mostanság egyre mélyebbre süllyed. Ez a szomorú alak semmit sem tett ez ellen, egyszerűen hagyta, hogy ilyenné legyen. Szavamra, kezdem azt hinni, hogy a mostohaöcsém kezd becsavarodni. Ugye ő már említette azt, hogy kilencéves korában került hozzánk? Félénk visszahúzódó gyerek volt, már akkor is. Emlékszem, egy szép őszi napon érkezet a leendő mostohaanyámmal együtt, egy kopott kocsin, a nagy kertes házunkba. Apámmal a verandán vártuk őket, amely körül mesés örökzöldek, és bíbor virágok voltak, háttérben sárgás, szűrt fények. Idilli környezet, élő festmény. Ekkor fordult be az úton a kocsi, amelyből kiszállt egy nő és egy, a sírástól piros képű kölyök. Ő volt Fred. Tulajdonképpen az érkezése vetett véget a felhőtlen gyermekkoromnak. Ez az idegen, maszatos és beijedt fiú belépett az én tiszta, formált, barátságos és biztonságos gyermekkoromba.
5. Fred
Nem, nem és nem. Nem akarja egy nő sem, hogy vele legyek. Már abban se vagyok biztos, hogy én akarom-e? Hamarosan próbálkozni se fogok többé. Körül vagyok kerítve, körös-körül lecsapódnak a sorompók, már kitörni sem fogok tudni.
És egyre-másra történnek velem a rossz dolgok. Múltkor vettem egy szép csíkos zakót, de leöntöttem egyik reggel lekvárral, úgy, hogy a foltot a tisztítóban sem tudták eltüntetni. Kénytelen voltam a szekrényem legeldugottabb részébe tenni. Munkahelyemen a fizetésnapon nem találták a borítékomat, valahova elkallódott. Másnap kaptam meg a pénzt, de egy napig kínzott a gondolat, hogy talán én vagyok az, akit kirúgnak, és ezért már a fizetésemet sem kapom meg időben.
Munkába menet mindennap megveszem az újságomat a sarki bódéban. A nagydarab újságos egyszerűen levegőnek néz, hiába köszönök hangosan. Mindenkihez van egy kedves szava, sokakat keresztnevén szólít, másoknak mosolyogva adja oda az újságot. Nekem nem köszön, nekem mogorván, átható tekintettel tolja oda a pulton a visszajáró pénzt. Úgy néz rám, mintha gennyes kelések lennének az arcomon. Köszönöm, hogy újságot kérhetek, hogy kiszolgál, köszönöm, hogy elfogadja a pénzem, hogy visszaadja az aprót! Az utcán néha hátrafordulok, és rendre azt látom, hogy barátságtalan tekintetek kísérnek. Múltkor már odáig jutottam, hogy amikor egy kávéautomatából kivettem a kávémat, hangosan megköszöntem. A mögöttem állók eléggé furcsán néztek rám.
De ha beérek végre a munkahelyemre, sokkal, de sokkal jobban érzem magam, megszűnik a város fojtogató kezének szorítása.
Munka után beülök presszókba és kocsmákba, és sóvárogva nézem a párocskákat, ahogy nevetgélnek. Nem szeretem a párokat, személyes sértésnek tekintem őket a magányom miatt. Az ilyen pillanatokban gyakran azt érzem, hogy csúnyaságom úgy lóg rajtam, mint valami olcsó, nehéz ruhadarab. Az utóbbi időben ezekről a dolgokról gondolkozok gyakran hazafelé menet, a nedves fasorokban, a jól ismert vizes utcák szomorú árnyaiban.
Múltkor is megálltam a lakásunk bejárata előtt. Esett az eső, zord idő volt. A lépcsőház ajtaja csupa üveg, nyikorog-hajlik, ha erősen fúj a szél. Tükörképemet néztem az üvegtáblán. Az esőcseppek gyászos patakocskákban gyűlve csorogtak végig arcomon. A forgalom neszét hallgattam, mikor lassan a vizes üvegfelülethez nyomtam a fejem. Torzult arcom bármikor benyomhatja az üveget – gondoltam, és úgy éreztem bármelyik pillanatban meghallhatom az üvegcsörömpölést. Álltam ott széttárt kezekkel az üvegnek nyomott arccal és keserű érzéseimmel viaskodtam. Álltam és nem mozdultam, arcomon már meleg sós cseppek is folytak. Bújni, elbújni lett volna a legjobb, de nem tudtam megmozdulni. Vajon így kezd megbuggyanni az ember?
*
Hanem idehallgassatok. Nem tudom mi lesz, de úgy érzem, mintha javulna a helyzet. Újabban azt mondogatom magamnak, hogy mostanában azért nincs sikerem a nőknél, mert szinte nem is találkozom eggyel sem. Hogyan is kerülhetnék a közelükbe? Sehogy. Greg hisztis barátnőin, meg a pincérlányokon kívül nincs is senki, akivel szót válthatnék. Magam vagyok. Csoda-e, ha így állunk?
Hajdani barátnők? Mind kinőttek, mind elfelejtettek. Esetlen vágyaimmal, reszketeg viselkedésemmel felszámoltam én minden csökevényes érzelmet annak a néhány nőnek a szívében is, akiknél esélyem is lett volna. Na, de figyeljetek! Egy lélegzetelállító új nő van az irodában. Ideiglenesen van itt, és ha azt mondom, hogy lélegzetelállító, akkor csakugyan az. A legszebb rajta – vagyis hát legszebb dolgai egyike – az a szép formás telt keble, hogy ezzel kezdjem. A feneke is frankó, a lába karcsú, és az arca, az igazán szép. Első pillantásra érzéketlennek látszik a nagy vörösesbarna hajkorona alatt, de a szeme, az orra, a szája is szép. Aki hosszasan tanulmányozza az arcát (és én persze mi mást csinálnék), az sok lágy és kifejező vonásra bukkan.
A múlt héten történt. Asztalomnál ülve, a menetrendszerűen kétségbeejtő másnaposságommal viaskodtam, és zavaros undorító pletykába voltam bonyolódva az egyik munkatársammal, amikor az irodavezető odajött hozzánk és bemutatta az ideiglenes új munkaerőt:
- Ó… két legyet egy csapásra! Hadd mutassam be az új adminisztrátorunkat, Juditot.
És íme, Ő: szoros farmer, laza blúz, könnyed mozdulatok. Hogyan éreztessem vele, megértő rokonszenvemet, hogyan hozzam értésére, hogy pompás fickó vagyok, és igazi jóbarát lennék? Kissé lezseren előredőltem és rögtön megnyilatkoztam:
- Helló.
- Helló – viszonozta mosolyogva.
- Mennyi ideig lesz nálunk? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Hát úgy két hónapig.
- Oké – nyugtáztam, és elégedetten dőltem hátra a székemben. A bemutatkozásom nem volt rossz, éreztem. No meg van két hónapom, hogy változtassak, az egyre inkább nyomasztó helyzetemen. Szóval, így kezdődött.
Másnap reggel, délelőtt, a második kávém után előosontam az odúmból, mintha csak a számlakönyvet akarnám egybevetni a szállítási jegyzékkel. És lám nézzétek, Fred, a számítógépes ügynök könnyedén rátámaszkodik Judit asztalára, kék szeme erősen csillog, rőt haja homlokába hullik, s minden leereszkedés nélkül kéri meg az adminisztrátorok gyöngyét, hogy adja oda a számlakönyvet.
- Óóó, csakhogy én még nem tudom, hol a számlakönyv – mentegetőzött Judit.
- Gyere csak megmutatom – mondtam. És vagy hetven másodpercig álltunk összedugott fejjel az iratszekrény előtt, míg meg nem lett az a fránya számlakönyv. A levegő körülöttünk tele villamossággal. Ó, anyám!
*
Lesz-e hozzá merszem? Veszítenivalóm végtére semmi. Hogyan kellene hozzá közeledni? Talán meg kellene hívni munka után egy italra valami közeli presszóba? De hogyan is kezdjek bele? Milyen stílusban szólítsam le? Bölcselkedve, mint például: „Hadd vigyelek el egy helyre, ahol pénzünket alkoholra válthatjuk” Vagy egyszerűbben, enyhén irodalmiasan: „Társulnánk-e egy italra?” Elgondolkozva, szórakozottan, mintegy odavetve: „Ugorjunk le egy szeszre a lenti büfébe”. Kendőzetlen, plebejus modorban: „Meghívlak egy pofa sörre”.
Öt óra volt. Judit kézbe vette a táskáját. Tudtam, bármelyik percben fölállhat és elmehet. A nyolcadik napját töltötte nálunk, nyolcadik délutánt töltöttem tehát azzal, hogy sóvárogva lestem a félig nyitott ajtóm résén. A többiek már elmentek. Tiszta a levegő!
Judit éppen a zabostarisznya méretű táskájában kotorászott, amikor az asztalról lesett és kiszóródott minden szanaszét. Nincs az az úriember, aki oda ne ment volna segíteni, összeszedni a táskája tartalmát. És nincs az a férfi, aki meg ne dicsőült volna, amikor a lány fölnézett és mosolyogva azt mondja:
- Köszi! Aranyos vagy.
A bátorságom előretört, rögtön, tétovázás nélkül jöttek a szavak:
- Meghívlak egy pofa sörre – mondtam.
És jött, elfogadta a meghívást. Hihetetlen. Egy közeli népszerű sörözőbe mentünk. Végigjátszottam groteszk magánszámomat a pultnál, lábujjhegyre ágaskodtam, a többi vendég mögött, kezemben papírpénzt lobogtatva próbáltam felhívni a mogorva csapos figyelmét. Hasztalan. Közben Judithoz fordultam, ilyesféle szöveggel: - Csak egy perc – vagy: - Nem nézett ide!
Végre leülhettünk egy sötét zugban, előbb azonban gyorsan elmentem egy villámgyors pisálásra, hajamat is lenyaltam a vécé tükre előtt.
- Nos, minden rendben? – kérdezte.
- Hát persze – telepedtem le mellé az asztalhoz.
Nem érdekel ki mit mond, szerintem piszok jó formában voltam és szentség, hogy kellemes benyomást tettem rá. Csupa véletlenből a legjobb ruhámba (értsd: a legújabb) voltam, és éppen ama ritka napok egyikét fogtam ki, hogy az arcom nem volt lárvaszerű a másnaposság miatt, és a kezem sem reszketett annyira. Három cigit is meggyújtottam neki, és csodálattal adóztam magamnak a szinte rezzenéstelen lángot nézve. Még csak a hangom sem remegett, ahogy a stressz, a szégyenkezés vagy a vágyakozás idején szokott. És a társalgás? Hát, istenem, akadozott egy kicsit, akadozgatott, de figyelembe véve, milyen rég beszélgettem, szerintem azzal sem volt baj.
Istenem, milyen kellemes este volt. Teljesen újjászülettem és aznap este, mikor hazafelé mentem, nem meresztettem vadul a szemem minden szembejövő lányra. Maga az utca is lágyabbnak tűnt és árnyai is változatosabbak voltak, barátságos falevelek kergetőztek a szélben.
Aztán egy csúnya, vad gondolat szántott végig az álmodozásomon: „Nem fog ő sem kötélnek állni.”
Lehangoltan értem haza, Greg erősen ki volt rittyentve, látszott, hogy indulófélben, de szemlátomást kedvvel időzött, ahogy töltöttem egy kortyot magamnak.
- Hogysmint? – kérdeztem.
- Nálam minden oké, és neked hogy megy?
- Sehogy. És nem keféltem senkivel sem mostanában, ha erre vagy kíváncsi – mondtam neki ingerültséggel a hangomban.
- Próbálkoztál-e megint azzal a kis nagyfülűvel?
- Évivel? Próbálkoztam, de megint csak semmi.
- A dög. Miért nem akarja? Mit képzel magáról?
- Hiába, ilyenek ezek. Hová készülsz?
- A belvárosba vagyok hivatalos egy zsúrra.
- Nohát, jó mulatást!
- Köszi. Itthon maradsz?
-Igen.
Greg fogta a kabátját és elment. És én otthon maradtam. Tízig whiskyt iszogattam, utána elmentem a kádba, pancsoltam egy nagyot, miközben a forró vízben merevedésem lett. Nahát, talán életre kel a testem.
*
Másnap megint elhívtam Juditot. Megint eljött. Ez jó jel. Ahogy félszeg mosollyal, de azért magabiztosan odamentem az asztalához:
- A fenébe is, nem volt rossz a tegnapi sörözés. Megismételjük?
Óriásinak éreztem magam, messze a legszexisebb pillanatom az idén. De hát, ha tudnátok, mit bír inni ez a lány. Komoly erőfeszítésbe kerül, ha tartanai akarom vele a lépést. Szinte absztinensnek érzem magam mellette, noha egyfolytában tajt részeg vagyok mostanában. Megiszik vagy hat-hét sört meg két-három konyakot, és teljesen üzembiztos marad, szinte röppen ki a kocsmából, hogy le ne késse a vonatját (A városhoz közeli helyen lakik a szüleivel).
Sokat dumálunk ilyenkor. Egy bizonyos Péter nevű fickót többet emleget, mint szeretném, de soha nem jelen időben, mindig csak múlt időben, retrospektiv mellékmondatokban.
Én szigorúan ragaszkodom hozzá, hogy én fizessek mindent. Ki is számítottam, még kábé két hónapig kocsmáztathatom, míg teljesen le nem égek. Ő is addig lesz itt. Csak az a bajom, hogy betegesen félek a pénzügyi csődtől. Fütyülök rá, mondom, pedig félek.
De, mégis. Uram atyám, hogy én hogy rohadok ezért a nőért. Ezért nem érdekel most pillanatnyilag az anyagi helyzetem. Most mindent odaadnék érte. Van úgy, ha rám mosolyog, szinte felforr a vérem, érzem buzog. Néha, amikor a nehéz iratokat kicsi nyögéssel felemeli, rózsaszín nyelve egy picit a szájából kikandikál, csak ülök a székembe ragadva, és vicsorgok, kezeimet tördelve a gyönyörűségtől. Másrészt, Judit hihetetlenül szórakoztató, kimeríthetetlenül jóindulatú tud lenni. Ahogy jókedvre deríti az irodát és mosolyog mindenki. (persze engem ilyenkor majd szétvet a düh)
És az arca, a szeme, és a bolondos haja! Mi lenne, ha odanyúlnék és kezembe venném a kezét, ha átölelném, és hagyná, hogy megcsókoljam…nyelves módra persze. Mi lenne, ha mondjuk, megérinteném a mellét, főleg mikor hideg van – olyankor különösen átütközik a ruhán a mellbimbója. Igen, s aztán – miért is ne? – továbbvándorolnék feszes kis hasára és arra a cseles kis fenekére és jaj! Arra a - már ki sem merem mondani azt a szót – szóval arra a szemérmes kis pamacsra. Milyen lehet?
Nyugalom Fred! Mintha sok lenne a képzelődésből? Cselekedjél, rajta! Ne álmodozz! Hízelegjél, koldulj, zokogj, ravaszkodj, fenyegetőzzél, csalj, hazudj, de mindenképpen cselekedj!
A legutóbbi este is például együtt kocsmáztunk. Jóféle, érzelmes félhomály volt, olyan fokozatosasan és olyan jóságasan ereszkedett ránk, hogy egyikünknek sem jutott eszébe, hogy lámpát gyújtassunk. Három korsó volt már mindkettőnkben, ott ültünk a sarokasztalunknál, s valami könnyfakasztó fátyol borult mindkettőnkre. Harmatos szemmel pillantottam fel Juditra, aki csak beszélt, s talán arra gondolt, hogy olyan aztán végképp nincs, hogy én megkörnyékezzem. De mi van, ha nem lesz még egy ilyen esténk, ilyen meleg, meghitt, részeg, éjszakába nyúló esténk? Odakünn lassú eső mossa az autókat. Beszélni kezdtem. Ránéztem újra, azokra, az apró metszésű orrcimpákra, az ajkára és a mozgó szájára.
- Idehallgass, holnap a lakásomra megyünk – mondtam – és ott iszunk egyet. Majd megismerheted a bátyám, a mostohabátyám. Közösen lakjuk a lakást, Gregnek hívják. Majd meg fogod ismerni.
Judit valószínűleg bukna is rá. Azt hiszitek nem gondoltam erre is? Dehogynem. De majd beszélek Greg fejével. Eligazítom én azt. Nem fog marháskodni, ha megtudja, mennyit jelent nekem ez a lány. Igaz, rosszul jövünk ki mostanában, de volt idő, amikor szerettem.
Bizony volt idő, amikor szerettem Greget. Volt bizony. A magam módján szerettem – de hisz mindenki szerette. Micsoda pompás gyerek volt. Nem kellet ahhoz az én helyzetem lenni, hogy meglássák, micsoda gyerek volt. Az a fajta, akinek minden sikerül. Ő aztán sosem bukott le semmi kihágáson, pedig szeretett például lopni. Hanyag eleganciával, közönyösen ténfergett ki a boltból, pedig sportszatyra dagadozott a csokoládétól. Volt olyan, úgy lopott valódi bőr focilabdát, hogy a lasztit pattogtatva lépett ki az áruház ajtaján. Senkinek nem tűnt fel a jól fésült fiú. Volt olyan, hogy cigit lopott a trafikba, de a tulaj lefülelt mindkettőnket és ki akarta hívni a rendőrséget. Bezárt minket a kicsi raktárba. Sírtunk rendesen, panaszos hangon könyörögtünk és visszaadtuk azt a néhány pakli cigit a tulajnak, amit a mostohabátyám leemelt a polcról. A trafikos, miután kedvére kikáromkodta magát, futni hagyott bennünket. Én még mindig a könnyeimet nyeldestem, amikor Greg a feneketlen zsebéből, vigyorogva az orrom alá dugott két csomag, csillogó celofános Marlborót.
Hogy is lehetett ilyen magabiztos? Én miért nem voltam az? Loptam persze én is, ritkán, amatőr módra. Anyám bukszájából néhány forintot. (a felnőtt gazdagság tára)
Emlékszem, egyszer egy drága vázát levertem gyermekkoromban. Fölmenekültem az emeletre és elbújtam. Harsány hangok hallatszottak lentről, engem kerestek. Jönnek érted rossz fiú, megfognak. A szívem a torkomba dobogott, majd kiugrott. Greg talált rám. Vártam, mikor csődíti oda a többieket, de nem, csak hallgatott, aztán lekuporodott és bemászott mellém.
- Gyere le Fred – mondta – nincs gond.
Könnycsepp szántott végig az arcomon, megkönnyebbülésemben sírni kezdtem. Akkor még gyöngédség volt benne. Ezért érzelgősen gondolok a gyerekkoromra. Látlak Greg, amint elengedett biciklikormánnyal mentél végig az iskola előtt, mikor vége volt a tanításnak. A lányok mosolyogtak és integettek neked. Látlak a születésnapodon, amikor örömfátyolos szemmel, egy fújásra sikerült kioltanod mind a tizenhárom gyertya lángját, s a füstjük, mintha a tiszteletedre egy oszloppá gomolyodott össze. Látlak, amint mentél iskolába, a fejed fölvetve, félelem nélkül vágtál neki a kertkapun túli világnak.
Felnéztem rád, csuda gyerek voltál. Mi változtatott meg ennyire? Történt valami? Valami kiforgatott a lelkedből, a jó szívedből, és itt hagyott olyannak, amilyen most vagy: egy rakás megvetés, hiúság, egy rakás közhely. Ennyi vagy, ebbe merevedtél bele, s minden egyéb dolog előtt becsuktad az ajtót. Nézz végig magadon, te szemét, nézd meg a megjátszós ruháidat, azt az értéktelen, lógós munkádat, nézd meg a barátaidat, a szánalmas pipeckedéseidet, az örökös hazugságaidat. Egy szavát se higgyétek, Greg egy nagy hazug!
Ide hallgassatok, ha ráhajt Juditra, hát én kikészítem. Én kinyírom. Jaj, istenem, talán az lesz a legjobb, ha fizetek neki, hogy ne tegye meg, pénzt ajánlok neki. Szerintem el fogja fogadni, mert marhára le van égve. Vagy megfenyegetem, hogy meg fogom verni. Hiába magasabb, én vagyok az erősebb, biztos meg tudnám verni. Ide hallgassatok, ha megkeféli Juditot, én kikészítem, ez tuti.
6. Greg
Szólnom kell most már egy szót, erről a kis lotyóról, akit Fred hurcolgat haza mostanában a munkahelyéről. Judit? Juli?
Valami efféle közönséges névre hallgat. Titkárnő persze, nem egy elit környezetből származó nagyvilági nő. Ez látszik is rajta. A hanghordozása, a haja, az öltözete, mind ezt bizonyítja.
Mégis, el kell ismernem, hogy az összhatás nem rossz, hozzávéve butuska arcát, meg az aranyhal száját is. Szóval tűrhető. Nem is értem, hogy ez a nímand Fred, hogy tudta felcsípni. Meg kell hagyni, elszórakoztat a kicsike, stílusosan adja elő a közönségességét.
Vegyük példának okáért, amikor első ízben hozta fel a kéglibe Fred ezt a kis nőcskét. Éppen heverésztem az ágyamon, friss zuhany után, éppen félúton nappali ruhám levétele és esti öltözetem felvétele között – értsd: meztelenül. Egyszer csak a megszokott esti, részeg matatásra lettem figyelmes a lakásajtóban, és meghallottam Fred hangját, meg egy női hangot is. Az illendőség miatt felvettem a köntösömet, de azért jól látható volt izmos testem. Odaálltam az ajtómhoz. Fred jött elöl egy reklámszatyornyi olcsó szesszel, míg ez a Judit vagy Juli, fodros-bodros jelenségként mögötte.
- Ó, Greg – kapta le a szemét Fred a lengén öltözött testemről – Azt hittem nem vagy itthon.
- Nemsokára elmegyek. Mutass már be a hölgynek.
- Öö… Igen. Ez itt Judit. Judit, ez Greg. – majd hozzátette – Együtt dolgozunk.
- Elég lepra hely az – mondta ez a Judit és fesztelenül az ablakpárkányra könyökölt, míg őszinte tetszéssel nézett végig rajtam. Eközben én is megengedtem magamnak, hogy felbecsüljem a pólója tartalmát, meg szemrevételezzem azt a tenyérnyi napbarnított hasrészt, amely a top alsó része és a farmer felső széle között kilátszott.
- Jó ez a kégli, bérlitek vagy a tietek – kérdezte a lány azon a mesterkélt hangján.
Fredre néztem. Ruhája a szokásos harsány farsangi maskara. Mindazonáltal látszott, meg van elégedve magával. Alamuszin mosolygott, szemében perverz csillogás bujkált, amint kiment a konyhába, hogy poharakat hozzon az italhoz.
- Örülök, hogy tetszik. Saját tulajdon - mondtam, ismét a lány felé fordulva, és éreztem, ahogy visszanézett, vibrálással telt meg a szoba. Álltam a tekintetét, s valami dacos kis félmosoly billentette ki szimmetriájából a lány kerek száját, s rezgés futott végig a levegőben, a szemünk sugarán. Úgy éreztem, hogy mi sem lenne természetesebb, mint hogy a lány kibújjék pólójából, és az ágyra feküdjön mellém, s lágy simogatás közben felfedeznénk egymás testét. Ha Fred nem szerencsétlenkedik ott, ráadásul micsoda lármával a konyhába, a lány habozás nélkül meg is tette volna. Efelől szemernyi kétségem sem volt. És neki se, a kis cafkának.
- Kedves barátnőd van – mondtam Frednek, aki tálcán, pincérmozdulatokkal egyensúlyozva hozta a poharakat. Ittunk egyet, majd könnyedén felpattanva öltözködni kezdtem. Meghívásom volt egy elegáns buliba.
*
Magamfajták számára április a legvérpezsdítőbb hónap. Szekrényemből előkerülnek a könnyű tavaszi ruhák. Ilyenkor megörvendeztetem magam egy drága hajvágással. Hűtőszekrényemben többször találni pezsgőt, mint ahányszor nem. A szobám virágdíszben. Ha szép az idő előbb fejezem be a munkám, hogy kiélvezhessem a hosszabodó napok gyönyörét, mielőtt a perzselő nyári hónapok markukba nem kaparintják a várost. A gazdag barátaimmal sok bulit csapunk ilyenkor, elegáns lányokat vacsoráztatunk vagy piknikelni megyünk a szabadba.
Gondolom, így van ez rendjén, sűrűn kell élnie az embernek, amíg fiatal - bár belegondolok, már harmincegy vagyok, persze ez nem látszik rajtam. Ha beindul a szezon, alig alszom valamit, mégis, soha frissebb nem voltam.
Csak azt sajnálom, hogy idehaza, a lakásomon nem élhetek mozgalmasabb társas életet. Nyilván kitaláltátok, miért nem. Hát igen, Fred az oka. Persze lehet, hogy megnevettetné a társaságom, csetléseivel, botlásaival, de nem merem vállalni az esetleges kínos helyzeteket. Elküldhetném, még némi pénzt is adnék neki, hogy oldja meg az estéjét, de nehezen viselném, hogy ott ülne egy lerobbant kocsmába, boldogtalanul az óráját lesné, mikor jöhetne haza. Persze lehet, hogy más lenne a helyzet, ha elhozná Juditot?
Légy résen Fred, mert a végén még leütöm a kezedről! Merthogy ő, Fred nem üti nyélbe a dolgot, az tuti. Te jó isten, hát fogalma sincs ennek a fiúnak, hogy mi történik vele mostanában? Nem érzékeli, hogy milyen hatással van az emberekre? És nem is csak a külleme vonásaira gondolok, azokról nem tehet, hanem Fredben szörnyű, tartós és mélyreható változás megy végbe. Régebben még nem bántam a jelenlétét, mintha egy nagy barátságos kutyához térnék haza. Most meg, mint egy hüllő. Néma és visszataszító. És részeg. Örökké részeg, és azt hiszi, hogy nem látszik meg rajta. Nyolc körül szokott megjönni és járni is alig tud. A mosolya beteg, az arca zsibbadt és érzi az ember, hogy szinte egyfolytában gyűlölködik. Sistereg valami a fejében.
Hogy is utáltathatta meg ennyire magát? Hogyan tudta belehajszolni magát abba a tömény, fejfájdító gyűlöletbe, amitől ráncba ugrik a homloka. Kiráz a hideg, amikor némán jár-kel a lakásba és a csöndben csak az olcsó farmernadrágja két szárának súrlódó hangját lehet csak hallani. A múltkor is, mikor az egyik késő estig tartó buliból igyekeztem haza a tócsákat kerülgetve, s megláttam őt. A lépcsőházunk üvegezve van az utca felől, zörög a tokjában, ha fúj a szél. Az üvegnek dőlve láttam meg a mostohatestvéremet, zömök vértanúfigurája feszült neki az esővert üvegnek. Megtorpantam. Beálltam egy sötét kapualjba, onnan figyeltem. Fred lassan széttárta a karját. Sóvárgó gyermeknek látszott, aki arcát a rideg kirakatüvegnek nyomja. Ugyan mit láthat a sötét üvegen keresztül? Szemem lehunytam egy pillanatra, s elképzeltem, amint átbukik az üvegen. Mire felpillantottam, már eltűnt. Megborzongtam. Van-e vajon elég tartása, hogy a felszínen maradjon?
Sokszor gondolkoztam azon, miért hagyom, hogy így elburjánozzék az életemen? Miért nem csapom agyon, mint egy poloskát? Miért törődöm vele?
Hát azért, mert volt idő, amikor szerettem. Szerettem igen. Az esetlenkedéseit, a szerencsétlenkedéseit. Mindenki nevetett rajta.
Banális fiatalkora volt, mindentől félt, majrézott állandóan. Nem mert lopni sem a boltból, félt a lebukástól. Ugyan már! Mikor megérkezett hozzánk, szomorú kisírt szemmel némán közeledett a bejárati ajtóhoz. Hát, már akkor megsajnáltam és tulajdonképpen megszerettem. Látlak Fred, amikor iskolába mész, magadhoz szorítod azt a nagy táskát, mintha a tested valamilyen kinövése volna. Látlak, ahogy csetlesz-botlasz, tested meggörnyed a múlt terhétől. Arra számítottam, mikor megtudtam, hogy hozzánk költözik, hogy valami pimasz kis csibésszel lesz dolgom, de Fred a kezdettől, nyomorúságosan, nadrágba vizelősen nézte, hogyan tűnik el előle a gyermekkor szép lelkülete, kiváltságos időszaka. Emlékszem egyszer eltört egy nem túl értékes porcelánt. Apám úgy gondolta, hogy komoly arccal egy jelentéktelen büntetést sózunk rá, csakis a látszat kedvéért. Hanem erre mi történt: a kis pokolfajzat eltűnt. Módszeresen átkutattuk a házat, és a padláson egy régi heverő alatt bújt meg. Én voltam a felfedezője. Bemásztam mellé és meghallgattam a könnyek közt tett beismerését és megbánását. Majdnem elnevettem magam ezen a szánalmas jeleneten.
A serdülőkor is számomra persze úgy jött, mint egy friss és izgalmas jótétemény. Az egyik héten még fuvolázó szoprán volt a hangom, a másikon már zökkenő nélkül siklott át jelenlegei zengzetes basszusomba. A kisfiús bögyörőmből, máról holnapra büszke hímtag lett. Mozdulataim az egyik héten, még az egészséges gyermek természetes bájával voltak teljesek, a másikon már az atletikus felnőtt higgadt harmóniáját árasztották. S ennek szöges ellentéte volt Fred átlépése a felnőttkorba: vulkáni pattanások, oktávnyi hangbicsaklások, lidércnyomásos, korai magömléses éjszakák, gyötrelmes évek.
Mostohatestvérem egyik elképesztő tulajdonsága az, hogy tudatában van saját személyiségének lehangoló jegyeivel. Megszállottan foglalkoztatja a lélektan, eszeveszetten sóvárog együttérzés és szeretet után, eközben hajlamos arra, hogy elriasszon mindenkit a környezetéből. Mindig is érzelgős és kedélybeteg volt. Szegény Fred, mi lett veled? Mikor adtál túl a jó tulajdonságaidon? Vagy ellopta valaki? Ki lophatta el? Fred, ne hidd, hogy nem értem a gondjaidat, de hát túl kéne lépni rajta! Le kéne vetned ezt a stílust, mert ez nem kell senkinek. Ez a sajátságos pátoszod férfiatlan, lealacsonyító, szenvelgő és olcsó. Ezért nincs egy szál barátod sem, ezért nem tudsz nőket felszedni, ezért hullik a hajad, ezért vagy neurotikus, sőt kis híján bolond. Önsajnálatból vagy összegyúrva, ezért nem szeret téged senki.
Továbbá, zavaró benne:
1. A rendetlensége.
Mindennapos látvány, hogy a hosszan elüldögélő Fred a tiszta hamutartóba nyomja el a csikket. Hová szórja azt a sok hamut? A padlóra, a székre, az ölébe, a hajára, a fülébe?
2. A higiéniája.
Bár naponta szokott pepecselni a fürdőbe, mégis valamiféle ápolatlanság veszi körül a személyét. A kádat állandóan koszosan hagyja. Nekem kell tisztára súrolnom. Már unom. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a fiú bűzlik. Szagoljatok csak be a szobájába, ha kétlitek.
3. Az egyre súlyosbodó alkoholizmusa
Ami italt magam sem bánok a háznál, az egy kis pezsgő, könnyű finom száraz borok, finom likőrök. És mivel van tele a lakásom? Sörrel, undorító olcsó borral, leárazott kommersz pálinkával – no és vele, a szesztől bűzlő Freddel.
4. A tespedtsége
Nagyon lusta, ki nem állhatom a tespedő embereket. Örökké ezeket a készételeket hurcolja haza a boltból – én szinte mindig étteremben eszem – és azt hiszitek, eltakarítja a mocskos konzerveit meg az evőeszközeit. Képzelhetitek micsoda undorral nyugtázom Fred kaotikus szennyének eltakarítását.
Miért nem takarodik innen, miért piszkít bele a nyugalmas életembe?
7. Fred
Feltartóztathatatlanul közeleg a nyár, ami annyit tesz, hogy korán ébredek, mert az ágyamra tűző napfény felébreszt. Cigarettára gyújtok ilyenkor és elnézem, hogyan rendeződnek át a reggeli árnyak a háztetőkön. Elgondolkozok. Hát igen, úgy vélem, bírom még valameddig – lehet, hogy nem sokáig, de bírom még. Láttam múltkor, egy rongyos szakadt hajléktalant, ahogy feküdt a koszos nedves kabátján, a járdán. Azt gondoltam, hogy azért én ilyen mélyre nem tudok süllyedni, ez velem nem történhet meg. Úgy látszik, mégiscsak van az életemnek egy szilárd álapja, s az alá soha nem süllyedhetek. Következésképpen egyelőre nem kell azon tépelődnöm, ki fogja gondom viselni, ha szegény leszek, kopasz és hülye.
Ráadásul, érzem, hogy kezdek megint jobb formában lenni, és nemcsak azért, mert Judit szóba áll velem.
- Idehallgasson, maga lesz itt az irodában a helyettes, jó? – mondta nekem múltkor, a központból kiküldött tag – Néztük az elmúlt hónapok statisztikáit, maga bonyolította a legkiegyensúlyozottabb forgalmat. Maga lesz itt a kisfőnök, szomszédjában lévő öreg munkatársunkat egy kis végkielégítéssel, pedig elbocsátjuk. A maradék munkaerők fognak maga alá tartozni és központból azt várjuk el magától, hogy fellendítse ennek az irodának a forgalmát.
Ideges lettem. Ti nem lennétek azok? Itt ülök az irodában és ezt mondják nekem. Nem értem, hogy irányulhatott rám a figyelem. Nekem úgy tűnt, hogy nagyon lemaradtam a munkában a többiek mögött. Attól tartottam, hogy rövidesen lapátra tesznek, és erre íme. Vajon a többiek, mit csináltak egész nap?
- Nos, elvállalja? – kérdezte türelmetlenül a fazon, a központból.
Bizonytalanul, igent mondtam.
- Rendben! Be fogjuk iskolázni magát egy gyors vezetői tanfolyamra, a jövő héttől, pedig megemeljük a fizetését.
Megdobbant a szívem. Hát ez csakugyan frankó, nem kell aggódnom a kirúgástól, ráadásul az anyagi leégéstől sem kell annyira félnem. Tovább tudom kocsmáztatni Juditot is. Azt mondtam:
- Köszönöm, nagyon köszönöm. Megteszem, amire képes vagyok.
Szóval stabilabbnak éreztem magam. Hónapok óta először – először, amióta az összes nő összebeszélt, hogy velem aztán egyik sem kefél – érzem azt, hogy nem csúszok már lefelé, érzem megvetettem a lábam az utolsó létrafokon, fennakadtam az utolsó tüskebokron, nem zuhanok bele a végleges becsavarodás szurdokába.
Ráadásul úgy érzem, hogy talán Judit hajlandó lesz lefeküdni velem. Tudom, elhamarkodottnak hangzik, meglehet, megbánom még, hogy így kimondtam, mégis azt hiszem, hogy Judit hajlandó lesz.
Egészen a múlt hétig a szokásos tempóban fejlődtek a dolgok (értsd: alig fejlődtek valamit), továbbra is figyelmes voltam, meghívtam munka után iszogatni – amit néhány kivételtől eltekintve, elintéznivalói miatt – mindig elfogadott.
Szokás szerint munka után a kocsmában voltunk, és fél nyolcra menetrendszerűen szépen eláztunk mind a ketten. Beszélgettünk, én meg - talán a piától - a szokásos történeteim helyett a gyermekkorom nyomorúságáról kezdtem el mesélni: a szorongásaimról, a mostohabátyámról, a mindenféle kudarcaimról, és arról, hogy azt hittem jó természetű kisfiú vagyok.
- Teljesen be vagyok csavarodva – mondtam neki befejezve a mondandóm, visszasüppedve a kocsmaszékbe.
És akkor láss csodát, nedves elérzékenyült szemmel rám nézett, megsimogatta az arcom.
-Ne mondj ilyent. Ezt rossz hallgatni.
És azóta, csudálatosan kedves hozzám. Megváltozott, látom rajta. Az irodában olyan gyöngéd törődéssel, gonddal néz rám, hogy szinte fuldoklom a hálától. Annyira érzelgős lettem, hogy szinte már a lépteim is tocsognak.
Most kell lépnem, gondoltam. Mivel Judit két hét múlva elmegy (hű de hamar letelt a két hónap) lépnem kell. Most vagy soha. Megbeszéltem vele, hogy tartunk nálunk a lakásba egy búcsúbulit. Elfogadta a meghívást. Bizonyos értelembe, mondhatni, el van intézve.
Igen, de Greg influenzás – méghozzá elég tisztességesen, teszem hozzá némi kárörömmel. Egész mókás volt. Éppen a reggeli óvatos fürdőszoba megközelítéssel voltam elfoglalva, amikor a takaró alól fájdalmas nyöszörgést küldött felém. Kidugta borzas fejét a takaró alól és bágyadt arccal kérdezte:
- Fred, mi van velem? Nem kapok levegőt, az orrom eldugult, fáj a fejem.
Csináltam neki forró teát, meg reggelit. Általában valami aszalt szilvás, joghurtos, müzlis, kutyult pépet szokott reggelizni, de most mivel siettem, meg kellett elégednie egy kis vajas pirítóssal. Ezután kihívtam a háziorvosunkat, aztán elcaplattam a munkahelyemre.
- Ugye elboldogulsz azért valahogy? – mondtam neki indulófélben, egy pillanatra megállva az ajtónál: - Hanem, ha valamire szükséged van, eressz meg egy telefont. Ha valami receptet kell kiváltani, vagy mit tudom én – tettem hozzá.
Imádom, ha beteg. Ilyenkor lehullik arcáról a magabiztos pökhendiség és kiütközik gyönge, elesett, gyakorlatiatlan lénye. A ritka tollú, harcias dögkeselyűből ilyenkor jó természetű, békés verébbé vedlik. Ilyenkor kedves velem, emberi hangot tud megütni és érzem, ugyanolyan szeretetreméltó, mint gyerekkorában. Akárhogy is jókedvre hangol a betegsége.
Aznap Judit sietett haza, nem találkoztunk, úgyhogy már öt után hazaértem. Ahogy dzsekimet felakasztottam és a hajamat rendezgettem, Greg szánalmas hangja hallatszott bentről.
- Fred… te vagy az?
- Én hát. Ki lenne más?
- Gyere be – nyöszörögte.
Azt vártam, hogy az ágyán fog drámai pózban henteregni, vagy az utolsó, életmentő tablettákért nyúlkál majd, de nem. Hanyag tartásban üldögélt abban a flancos karosszékében, karja keresztbe fonva, rajta az az iszonyú színű háziköntös. Azonban így is látszott, hogy módfelett sajnálja magát.
- Helló – köszöntem rá – Hogy telt a napod?
- Rémesen. Mintha évek teltek volna el reggel óta. Olyan gyönge vagyok, hogy minden időtöltésre képtelennek érzem magam. Következésképp az idő nem is akar eltelni.
Mosolyogtam ezen a szemlátomást gondosan elpróbált panaszjeleneten. Greg kérő-kérdő hangsúllyal folytatta:
-Te Fred maradj ma este itthon velem. Vidíts fel egy kicsit! Töltsél magadnak és mesélj, milyen volt a napod? Lám máris jobban vagyok. Egyszóval?
Elmondtam hát neki a napom, szokásos stratégiám szerint mindent megalázóbbra, kilátástalanabbra festve (részben iróniából, részben vigasztalásképpen). Viszontagságaim, megpróbáltatásaim krónikájával múlattam a beteg herceg esti óráit. Aztán kártyáztunk (persze én nyertem – ötszáznegyvenet – de nem adta meg) utána meg csináltam egy kis vacsorát. Aztán tévéztünk és beszélgettünk.
- Ha meggyógyulsz Greg – mondtam a második üveg bort bontogatva – Tehetnél egy szívességet. Egyedül hagyhatnál a lakásban egy estére.
- És mi célból – kérdezte kissé nagyképűen, teáját szopogatva.
- Az a nagy helyzet, hogy felhoznám egy barátnőmet.
- Ó. Kicsodát? Azt a kis Julit?
- Nem Juli, te marha! Judit.
- Aha. Kedves darab, nem mondom. És eddig még… nem?
- Még nem. Hol is tudtunk volna? A szüleinél lakik egy közeli városkában.
- Aha, aha, értem. És mondd csak, adta-e valami jelét, hogy kedvére lenne, ha zárt térben fekvőalkalmatosság állna rendelkezésére? Meg kell mondjam, nem olyan lánynak néz ki, akit túl sokszor kéne operába vinni.
- Hogyhogy?
- Vele aztán nem sok bajod lesz. Szerintem fiatal kora óta űzi a mókát. Meglátszik az. Emlékszel, mikor először hoztad ide? Már akkor szaglott róla a szexualitás.
Megint visszavedlett csúnyává és önteltté. Egy kanál vízbe meg tudtam volna fojtani.
- Miket beszélsz Greg?
- Csak azt mondom, ne légy szamár. Az ilyen lányokkal soha nincs probléma. Igyekezz, nehogy másvalaki megelőzzön.
- Ugye, nem te leszel az? – szúrtam közbe gyorsan – Ígérd meg!
- Jaj, mit érzelegsz itt nekem…
- Ígérd meg!
- Jól van, na. És most beszéljünk másról.
8. Greg
Közeleg a nyár. Nagy ágyamban a napsugár ébreszt reggelente. Ezzel még rendben is volnánk, de egyik reggel iszonyú rosszul ébredtem. Azt hiszem, influenzás vagyok, ami piszok nagy igazságtalanság, hiszen egész télen szedtem a vitaminokat, és sikerült is távol tartanom a kis bacikat, amelyek oly kitartóan sanyargatták Fredet és többi ismerőseimet. És most nesze. Úgy érzem magam, mintha megnőtt volna a sűrűségem, nehéznek érzem magam, és mintha egy nagy láthatatlan kéz ragadott meg, és húzott vissza, nem tudtam kikelni az ágyból. Először arra gondoltam, hogy az éjszakai partik, meg a barátok bulijai bosszulta meg magát, de aztán rájöttem ez nem másnaposság, hanem bizony egy komoly influenza.
A gondviselés úgy akarta, hogy Fred éppen a szokásos reggeli fürdőszobai akciója közben volt, úgyhogy szóltam neki, doktort hívattam, meg elkészíttettem vele a reggelimet. A galériába már magam voltam kénytelen telefonálni: a főnök csak morgott, nem győzte hangsúlyozni, hogy számára ez milyen kellemetlen, hogy távol maradok, mert ezen a héten nagy aukció van kilátásban satöbbi, satöbbi… Úgy látszik, nélkülem már mozdulni sem tudnak.
Csak az a bajom, hogy rettenetesen unatkozom. Elolvastam minden használható újságot, ami a szobámba volt, még Fred szutykos polcáról is levettem néhányat. Az orvos által adott gyógyszer ugyan rövid álomba ringatott, de az egész napom a semmittevéssel telt. A pasziánszhoz egyszerűen nincs erőm. A telefont bámulom, de kárörvendőn némán néz vissza rám. A barátaim, a barátnőim sem hívnak. Úgy lehet, a betegség és az elszigeteltség okozta hamis alázat számlájára írható, tulajdonképpen örültem, amikor megjött Fred a munkájából. Hallom a kulcsnyikordulást, ahogy zajosan kihámozza magát a kiskabátjából és ledobja táskáját
- Ébren vagy Greg? – szólt be a sötét szobámba.
- Igen – feleltem neki.
- Hogy vagy? Jobban?
- Gyere be, mondtam neki. Beszélgessünk, mert egész nap egyedül voltam.
- Hogy telt a napod? - kérdi, ahogy fújtatva benyomul a szobába, beleül a fotelomba, kezében olcsó borosüveg és jó nagyot kortyolgat bele. Rápillantok. Először az a ritkás kese haja tűnik a szemembe, aztán az arca, a rikító inge, a farmernadrágja, amelyen a sliccnél takaros kerek húgyfolt. Lehangoló látvány.
- Egyhangúan – felelem neki.
- Hát az enyém… – mondja, és azzal belelendül. Mondja, csak egyre mondja a lidérces anekdotáit a sok kreténről, meg bugrisról, akik abban a rémes irodában dolgoznak. Igaz, meg kell hagyni, elég színesen festi le őket, eközben issza azt az ihatatlan borát.
Aztán kártyáztunk és megszabadítottam néhány forintjától (gyors, könnyed játékos vagyok) Később tévéztünk, beszélgettünk.
- Mondd csak – kérdeztem tőle – boldogulsz azzal a kis Julival?
- Nem Juli, hanem Judit, mondtam már!
- Legyen hát Judit – dünnyögtem.
- Az a helyzet, hogy nincs valami sok lehetőségem. Éppen ez ügyben akartalak megkérni valamire.
- Nocsak? – kaptam fel a fejem.
- Arra gondoltam, ha felgyógyulsz, egyedül hagyhatnál a lakásban egy éjszakára.
- Megoldható. Gondolom kedvére lesz neki, elég könnyű préda, szerintem.
- Te, Greg – mondta ekkor nagyon komolyan Fred – Egyet ígérj meg nekem.
- Éspedig?
- Ugye nem fogsz rászállni?
- Jaj, mit érzelegsz itt nekem. Nem kefélek alsóbb osztálybeliekkel. És most beszéljünk valami másról.
*
Egy hét múlva már a munkahelyemre mentem. Végül is gyanítom, a sivár unalom s nem holmi drámai gyógyulás vetett ki betegágyamból. No és az az arcátlan képtártulaj – aki miközben telemondta a telefont a jókívánságával, jobbulást kívánva – megengedhetetlen modorban sürgetett a gyógyulással, mintha arra is célozgatva, hogy megnyirbálja a fizetésem, ha azonnal nem jelentkezem. Továbbá Fred is nógatott nagy szelíden, épülnék már fel, ami abból az elbűvölően nevetséges okból sürgős neki, hogy elcsábíthassa azt a kis lotyót – s én feltételesen rá is álltam, hogy egyik estémet majd egyik belvárosi barátomnál töltöm.
9. Fred
Már csak huszonnégy óra és eljön hozzám Judit. Lássuk csak, mi a teendőm? Mit kell elintéznem? Míg ezen gondolkoztam, ezzel is elment egy kis idő. Már csak huszonhárom óra. Gyanítom, adok egy sanszot az őrületnek, ha holnap sem áll össze a dolog. Tulajdonképpen minden el van boronálva. Szorítsatok értem, jó?
Mostahafivérem újra jár-kel, ha kissé roggyantan is. Egy héttel ezelőtt, mikor munkába menet benéztem hozzá, még éppolyan önelégülten beteg volt, mint addig. Bágyadtan tiltakozott, ahogy széthúztam a függönyt és kiszellőztettem, és csak legyintett a nagy gonddal elkészített kávémra. És mi történt mikor délben hazaugrottam. Sápadtan, felöltözötten ott téblábolt a szobában. Hangot adtam meglepetésemnek, amitől megbántódott.
Erre megkérdeztem, jobban érzi-e magát. Azt felelte, hogy jobban, hogy nem lenne képes tovább tűrni betegsége unalmát. És hozzátett valami olyasmit, hogy a galériában „nem nélkülözhetik” már tovább, ezért másnap, ha törik, ha szakad, munkába áll. Olyan nyilvánvalóan pocsék bőrben volt, hogy feltételezem: a galéria tulajdonosa erősen nyaggatta már, hogy vegye fel a munkát.
Este bementem Greghez, és némi ideges tétovaság után megkérdeztem, áll-e még az egyezségünk.
- Miféle egyezség? – kérdezte.
Meg kellett ismételnem óhajomat, hogy másnap, ha meg tudja oldani, éjfélig ne kerüljön elő. Bele is egyezett újfent, némi értetlenkedő, de barátságos fejcsóválás közepette.
Rémes, hogy milyen ingatag lábakon áll, de most már nem hagyom. A célegyenesben vagyok. Minden el van gereblyézve.
Judittal is már – a múltkori megható kocsmajelenet után – könnyedén tudok társalogni. Egyik este pedig, marokra fogva a bátorságomat, ezzel rukkoltam elő a kocsmába:
- Greggel pedig elintézem, hogy ne legyen láb alatt, hadd legyünk egyedül a lakásban.
És akkor Judit, ahelyett, hogy szó nélkül faképnél hagyott volna, ahelyett hogy egy pofonnal letörölte volna képemről a torz vigyort, ahelyett hogy rám ripakodott volna: Mit intézel te el? Csak nem gondolod, hogy én felmegyek oda veled??!! – szóval mindezek helyett közelebb hajolt és ezt suttogta:
- Én meg megmondom anyáméknak, hogy ne várjanak, nem megyek aznap haza.
Képzelhetitek mennyire megrendültem. Talán igaza van Gregnek, lehet, hogy ez a lány tényleg akárkinek lefekszik. Vagy talán csakugyan jó vagyok nála? Mondjátok csak, létezhet ez?
Még huszonkét óra. Jelenleg a tisztálkodás kérdésén töröm a fejem. Nyilvánvaló, hogy egy maratoni fürdést kell rendeznem – talán legjobb lesz, ha ott is alszom a kádba. Holnap munka után ugyanis vitorlát bontunk az egyik közeli kocsmában, egy alapos mosdásra tehát akkor már nem lesz mód. Talán beviszek magammal egy kis törülközőt meg tisztálkodóeszközt, és ott abban a ronda munkahelyi mosdóban végzem el az utolsó simításokat. Ha erre gondolok, kiver a víz. Rettentő randa ám az a mosdó! A fülkéket elválasztó fal hitványabb, mint cowboykocsma lengőajtója: az ember hifi-ben élvezheti sorstársa nyögéseit. Szóval nem egy higiénikus helyiség.
A jó alapos fürdés után nyolcig zenét hallgattam a szobámban, majd elmentem mászkálni egyet az esti városban. Az izgalomtól nem bírtam otthon maradni. Sokáig mászkáltam a langy levegőben, s azon kaptam magam, hogy belépek egy sörözőbe. Gondoltam bekapok egy korsóval.
Talán most sikerem lesz? – töprengtem, mikor a csapos a második korsóval tette elém. Talán Judit meg én csakugyan szeretjük egymást? Vannak megosztani való érzéseink, hál’ istennek… Mennyi temérdek gyengédség lappang ebben a világban, mennyi jó szándék bolyong gazdátlanul a világban, hányan akarunk kedvesek lenni, és hányan akarunk magunknak némi kedvességet? Milyen nehéz ezt megtalálni. Miért kell ennek ilyen kegyetlenül nehéznek lenni? Ki irányítja az érzéseket, és ki kutyulja össze? – morfondíroztam ötödik korsó sörrel a kezemben.
Aztán a kilencedik sör után kibotorkáltam az éjszakába. Fél tizenkettő lehetett, amikor tántorogva hazatértem. Csukladozva beszédültem a szobámba, ráhúztam még a whiskys palackra, aztán elnyúltam az ágyon és ott feküdtem mosdatlanul, savanyú ízzel a számban, részegen, ziláltan, szeretetlenül, becsavarodva.
Dicséretes viselkedés nemde? Roppantul nagy élmény, elsőrangú előjáték a másnapi nagy eseményhez.
- Hát így fest egy valódi csömör - mondtam ki fennhangon, mikor reggel felébredtem, s a fejem, majd széthasadt.
Persze, hogy elaludtam, majd egy órát késtem, kávét sem tudtam inni. Mikor beosontam az irodába, szándékaim szerint észrevétlen, Judit küldött felém egy mosolyt. Várt rám egy üzenet az asztalon borítékban, azt hittem Judit írt valamit, de nem ő volt. A központból üzent az a főnökféle tag, aki karrieremet egyengette. Kérte, hogy hívjam fel a beiskolázással kapcsolatban. Hívtam többször is, de foglalt volt a vonal. Ezután belevetettem magam a munkába, mint aki így akar vezekelni a másnaposságért, meg a késésért.
Ebédszünetben követtem a második hibámat. Leugrottam egy közeli bisztróba, bedobtam egy matrózfröccsöt (sört rummal), mivel úgy hallottam, hogy az jó a másnapos gyomornak.
Két perc múlva vadul rókáztam a kocsma mosdójában, de ez sem hozta meg a várva várt megkönnyebbülést, sőt rosszabb volt a közérzetem, mint előtte.
Az irodába visszaérve, nehéz fejjel ültem az asztalom mellett négyig. Aztán Judit jött oda hozzám.
- Végeztél? Mehetünk?
Fölugrottam, aztán elmentünk egy étterembe. Sokat akartam enni, hogy gátat vessek a gyomromban zajló forradalomnak, de alig bírtam néhány falatot enni, sőt a csuklás is rám jött. Megittunk jó néhány italt is, már megint kezdtem elkábulni szesztől. Judit persze vidám volt és káprázatosan szép. Egyre növekvő ámulattal nyugtáztam, hogy Judit kitart mellettem, miközben rendeztem a számlákat, elszántan jön mellettem az utcán hazafelé, hajthatatlanul mellettem maradt. Beugrottunk még egy kocsmába is, már kezdtünk elázni, ezért javasoltam, hogy most már menjünk hozzám. Judit készségesen beleegyezett.
- Iszunk egy kortyot még? – kérdezem tőle, amikor bezártam a lakásunk bejárati ajtaját.
- A lakótársad most hol van?
- Ő a mostohafivérem. Nincs itthon.
- De bizony itthon van – szólalt meg Greg a szobájából – Gyertek be, kérlek, beszélgessünk egy kicsit.
A fenébe, ez mit keres itthon, dühöngtem magamban.
- Mi van veled?
- Jaj ne is mondd Fred, szörnyű napom volt. A betegségem újra levert a lábamról, kénytelen voltam itthon maradni, megint az influenzám.
- Mi van az influenzáddal???
- Hát újra megvan, piszok disznóság, nem igaz?
- Szerintem is az – jegyeztem meg éllel.
- Ne aggódj, nem fogok zavarni. Hagyjatok csak magamra és érezzétek jól egymást.
Lám csak, miket mondd azzal a finoman ívelt szájával.
- Azért elmondhatnátok, hogy mit csináltatok ma este – kérte elhaló hangon.
- Hát azzal kezdtük, hogy ittunk néhány sört, utána meg különféle rövid italokat – mondta neki Judit – Összeittunk mindenféle pompás italt. Aztán ettünk egy finom vacsorát, és aztán feljöttünk ide.
- Mi célból? – firtatta csillogó szemmel Greg.
Judit rám nézett, és aztán káprázatosan-bántóan utánozva Greg affektált hanghordozását, nagyképű modorosságát, ezt mondta:
- Hogy jól érezzük egymást.
Elnevettem magam, féktelenül, felszabadulva hahotáztam és úgy éreztem, elszáll belőlem végre minden irigység és szorongás.
Megszólalt a telefon. Én vettem fel. Bárcsak ne tettem volna. A központból hívott az a főnökféle pasas, hogy nem hívtam vissza telefonon abban a sürgős ügyben. Hiába próbáltam erőtlen ellentmondani, nem sikerült. A lényeg az, hogy sürgősen fel kell keresnem, esti óra ide vagy oda, mert még ma alá kell írnom a beiskolázásról a papírjaimat, hogy továbbíthassák holnap kora reggel.
Boldogtalanul vettem fel a kabátomat. Judit összeráncolt homlokkal figyelt.
- Várjatok meg, egy óra múlva jövök – mondtam nekik.
Ott álltam az utcán. Megeredt az eső. Intettem egy taxinak, s utáltam magam, utáltam a helyzetet, utáltam Greget, aki frissen és tisztán ott hever az ágyában, a szép Juditot, aki részegen és szabadon ott maradt vele.
10. Greg
Jaj, istenem, mi rosszat követtem el, hogy nem tudok kimászni ebből a makacs betegségből. Délután el kellett jönnöm a munkahelyemről, mert levert ismét a lábamról ez a betegség. A képtár tulajdonosa, láttam rajta, rosszallóan csóválta a fejét, amikor bejelentettem a távozásomat. Nem bírtam volna tovább dolgozni egy percet sem.
Otthon az ágyam mélyre rántott és buta zavaros álomba zuhantam. A bejárati ajtó nyikorgására, meg Fred harsány hangjára ébredtem fel. Női hangokat is hallottam. Hát persze! Ma kellett volna a mostohaöcsém kedvéért lelépni. Hát azt már nem. Nem fogok sehova se menni, csak azért, hogy ők kiélhessék szegényes vágyaikat.
- A mostohafivérem nincs itthon – újságolta Fred annak a kis nőnek.
A szobaajtóm nyitva volt, nem állhattam, hogy ne szóljak ki:
- De bizony itthon vagyok.
Láttam, ahogy benyomultak a szobámba. Fred lesújtó részeg pillantást vetett rám. Leültek és beszélgettünk. Láttam, hogy mindkettő alaposan elázott. A lány csak vihogott. Ekkor szólalt meg a telefon. Fred részegen odadülöngélt a telefonhoz, egyből elnémult, mikor beleszólt. Egyből alázatos lett a hangja. Valami főmufti kereste a munkahelyéről, fontos ügyben.
-El kell mennem, mindjárt jövök – dünnyögte hitetlenkedő fejcsóválással.
Ajtócsapódás.
És ti a helyembe vajon, mit csináltatok volna? Ott vagyok, ugye én, egy kimerítő hét után, betegen és akkor ez az elfogadható nő szinte rámtukmálja magát. Láttam már akkor is, amikor beléptek a szobámba, szinte izzott a vágytól a szeme, ahogy rámnézett.
Az ajtócsapódás után megkérdeztem, iszik-e valamit. Igent mondott. Elővettem a méregerős whiskymet, abból töltöttem neki. Ezt csak különleges alkalomra tartogattam, és ez az volt. Szó nélkül megitta és láttam, hogy teljesen berúgott. Ekkor az ágyamra fektettem és gyengéden vetkőztetni kezdtem. Ahogy a pólóját lehúztam, rugalmasan buktak elő formás mellei. Csókokkal árasztottam el hegyesedő bimbóit. Enyhe tiltakozás, de kezeit lefogtam és tovább űztem erotikus játékaimat, amit minden nő úgy csodált. Teljesen meztelen volt már, ernyedten, részeg hangon tiltakozott ugyan de végül is magamévá tettem. Ez után egy kis jelenetet rendezett, de végül is, sikerült lecsillapítanom, majd elküldenem, ezt a zokogó, síró némbert.
*
Fred nem sokkal később érkezett haza. Próbáltam alvást színlelni, de odajött az ágyamhoz és a cipőjével jó nagyot belerúgott. Az az igazság még én is zavarba jöttem, hiszen ez egyszer az erkölcs ütőkártyái, mind az ő tömzsi, rágott körmű ujjai közt vannak. Elhatároztam, jóindulattal fogom elviselni a jelenetet.
- Mi… Mikor ment el? – kérdezte elcsukló hangon.
- Úgy egy órája – mondtam precízen, eltökélve, hogy nem köntörfalazok tovább.
- Megdugtad, te szemét, mi? Kihasználtad, mi?
Nem volt értelme tagadni. A lepedőm olyan gyűrött, mint egy henteskötény, szobámban a fülledt erotika levegője. Próbáltam könnyedén előadni:
- Rám mászott az a kis szuka – mondtam férfiasan – Te is megpróbálhatnád egyszer.
- Te… Te, szemét! Köszönöm! Marhára köszönöm! – mondta elfojtott hangon és már viharzott is ki a szobámból, összeszorított ököllel.
*
Két hete már ennek. S vajon az idő, ez a gyöngéd orvos hozott-e gyógyírt Fred sebére? Nem hozott. Sőt mintha napról napra nagyobb méregbe lovagolná magát. Hát azt hiszem, és attól tartok, fogalmam sem volt arról az óriási érzelmi befektetésről, amivel Fred azt a lányt megpróbálta megfűzni. Nekem ez mindig könnyen ment, a lányok elég hamar kötélnek állnak, ha rólam van szó. Ezért nekem mindig, bizony erőfeszítésbe kerül, hogy belelássak más ember igényeinek és vágyainak a szövedékeibe. Volt ugyan egy pici lelkiismeret furdalásom, de nem bánok semmit, mert pontosan erre a kis erotikus svédtornára volt szükségem, hogy kilábalhassak abból a makacs betegségből. Most már megint pompásan érzem magam.
Fred? Hát istenem, majd talpra fog állni. A maga érzékeny, rezdülékeny lelkivilágában ez el fog tartani egy darabig, de ne aggódjatok, masszív gyerek az.
11. Fred
Köszönöm szépen! Köszönöm Judit. Köszönöm Greg. Hát így állunk. Ti aztán alaposan meghülyítettetek.
- Megkefélted, te szarházi?
Greg abban a gyűrött ágyban, úgy tett, mintha aludna. Belerúgtam az ágyba.
- Azt kérdeztem, hogy megdugtad, te szarházi?
Felült és higgadtan válaszolt.
- Hát... éppen... Tudod, hogy van ez. Ittunk egy keveset és játszadoztunk, Juli meg én.
- Még a nevét sem tudod, te szemét! Juditnak hívják.
- Jó, hát akkor legyen Judit.
- Van fogalmad mit tettél? Te állat! Köszönöm, te szemét!– és dühöngve kimentem a szobából.
Enyém a szégyen. Ebben a históriába – miközben a barátnőm és a mostohafivérem hitszegő módon járt el – enyém a szégyen, minden engem alacsonyít le. Hogy miért? Ha, mondjuk, összefutok véletlenül az utcán, vagy a kocsmában Judittal, ugyan melyikünk fog hebegni-habogni, melyikünk fog elfordulni, melyikünknek akad el a lélegzete szégyenében. Mikor Greg szobájából a szánalmas jelenet után kibotorkáltam melyikünk arca égett jobban a lelkiismeret furdalástól és a szégyentől. Az enyém! Én vagyok az örök vesztes. Nekem semmi sem sikerül. Egyáltalán minek élek, mit keresek itt?
Eltelt néhány hét és most már látom, hogy nekem is komolyan kell változtatnom a dolgaimon. Nyilvánvalóan rosszul kalkuláltam ki, hogyan lehet ép ésszel megélni ezen a bolygón. Hányan vannak, akik csúnyábbak és szegényebbek nálam, és szemlátomást nem bánják, elvannak szépen önutálat, önsajnálat nélkül, egyszóval a nélkül az érzelgősség nélkül, ami engem ilyen tehetetlen, reszketeg bolonddá tett. Jóságos sohasem sem voltam igazán, de mától kezdve, fiacskáim, gonosz leszek. Majd én megmutatom nektek.
*
A munkahelyemen belevetettem magam a munkába. Szó nélkül dolgozom egész nap. Munka után mindig beülök egy-két italra, de a szigorú tekintetem miatt még a pincérnők is félénken közelítenek. Az iroda üres Judit nélkül. Mondja is mindenki – csak én nem. Azt kellene tettetni, hogy nekem is kellemes emlékek vannak róla. Hát nem! Pedig az utolsó napot leszámítva tényleg kellemesek. Néha jó érzéssel gondolok ezekre a napokra. Meg arra gondolok, vajon mi lehet Judittal? Kivel lehet, vajon most kivel fekszik le? Egy éve már, hogy nővel voltam, ez a dolog eltűnt az életemből. Az hiszitek lesz ennél rosszabb? Nem lesz rosszabb, hál’ istennek. Annyira elszoktam már, hogy kapcsolatom legyen valakivel, hogy nem is érzem már a veszteséget. Olyan ez, mintha a holdról ugatná a kutya a földet, valószerűtlenül messze van, a hangját nem hallani. Álmodozom ugyan néha, de hát erről is le kell szoknom.
Újabban annyi pénzt keresek, hogy nem is tudok vele mit kezdeni. Annyit keresek, hogy már arra gondoltam, hogy elmegyek egy exkluzív kurvához, aki majd visszaadja a férfiasságomat, az önbecsülésem, a magabiztosságom. Csakhogy nekem a gépies szerelem nem kell, bár ki tudja, lehet, hogy az a jó. Még sosem próbáltam, lehet, hogy ez lenne a megoldás a bajaimra, ez lenne a vitamin?
Szóval dől a pénz hozzám, van egy fiókom, oda rakom bele a kisebb címleteket, amit a gatyáim zsebében találok. Már szinte tele a fiók. A bérszalagjaim szanaszét hagyom az asztalon, gondolom Greg is találkozott velük, mert a múlt szombaton kétségbeesett hangon kérdezte, tudnék-e neki kölcsönadni némi pénzt, mert buliba menne. Először majdnem elküldtem a búsba, de aztán gondoltam, miért ne élvezzem ki szorult helyzetét. Adtam neki, hanyagul odadobva a konyhaasztalra egy kisebb összeget.
Mostanában megengedhetem magam, hogy étterembe kajáljak, taxival menjek el bevásárolni. Új ruhákat is vettem, drága, finom és márkás holmikat, amelynek az árcímkéit, a drága mozijegyeket, no meg az éttermi borsos számlákat is szanaszét hagyom, lássa és irigykedjen Greg, milyen jól megy nekem mostanában.
De azért egyvalami mégis hiányzik.
Ezt leszámítva persze jól érzem magam, végül is megszabadultam attól búskomor, lélekölő önsajnálatomtól. Van pénzem, sok mindent megtehetek, optimista vagyok, ráadásul látom Greg vergődését. Azóta az éjszaka óta érzem, hogy míg ő egyre lejjebb csúszik, esik össze személyisége, én annál magabiztosabb vagyok. Lehet, hogy mindennek ez az oka?
Megváltozott a stílusom is – finoman bár, de radikálisan. Nem az a vállvonogatós, ironikus mostohafivér vagyok már. Nem az a meghunyászkodó kis polgára ennek a változó városnak, nem az a tétova fiatalember, aki fölött minden percben átcsaphatnak a hullámok. Nem bizony, higgadt vagyok már. Ritkán szólalok meg, határozott, talán hűvös is vagyok. Vendéglőkben, tétovázás nélkül rendelek, bőséges borravalóval spékelem meg a számlát, fejemet merev, büszke tartással hordom, messzire kalandozott tekintettel, szinte római arcéllel távozom a vendéglőből és sétálok az éjszakai városban, vagy utazom a buszon (bár mostanában egyre sűrűbben taxival).
Látom, hogy másnak is feltűnt a magabiztosságom. Lányok mosolyognak rám az utcán, a boltban, a vendéglőkben. Nem látom már bennük az elutasító tekinteteket, amikor még néhány hónapja is sóváran, szinte esdeklően kutattam, kerestem egy szempárt, boltban, buszon, kocsmákban, amibe bele lehetett kapaszkodni. Bizony, bizony jól látjátok, hogy emelkedőben van életpályám. Kiszabadultam, mostohabátyám személyiségének szorításából.
12. Greg
A július szörnyen forró, unalmas, semmint sok megjegyzést pazaroljak rá. Átforrósodott a világ. Három öreget láttam összeesni az utcán ebben a hónapban, pedig az öregek a téltől félnek. Az újságot is félve nyitom ki, tele rossz hírekkel. Megkoptak a kedélyek, szakadt lett a világ. Ha fenn akarok maradni, bizony gonoszabbá kell válni.
Kezd elegem lenni a galériából. Tűrhetetlenül terhes, hogy a tulaj bőszebb munkára próbál serkenteni, amikor is így is eléggé elfáradok, ebbe a bágyadt időben.
Kezdem unni a belvárosi bulikat is, már nem köt le a dekadens életérzés, amely átlengi ezeket a bulikat. Ráadásul rengeteg pénzembe is kerül, és ez főleg azóta gond, hogy a galériában az a szörnyeteg tulajdonos megkurtította fizetésemet. Változnak az idők.
Unom már a lakásban eluralkodó állapotokat is, s hogy Fred még mindig duzzog. Begubózott egyfajta reménytelen paranoiába, Juli nevezetű lehetetlen kis lotyója miatt.
A lakásban szanaszét minden, Fred szinte csavargóvá vedlett, mocsok mindenütt. Erős gyomor szükségeltetik elmenni Fred szobája mellett, üres sörösüvegek, olcsó étel szaga mindenütt, lehetetlen zene szól a lemezjátszójából. Múltkor förtelmes káposztaszag terjengett az egész lakásban. Mi ez, szegénykonyha?
Olykor már azt érzem, hogy betolakodó vagyok, és csak erős jellemem következtében tudom megállni, hogy ne süllyedjek le Fred, egész lakást uraló világába.
Unom ezt az egész világot, unok mindent. Nem is tudom, talán felmondok a galériában, fütyülök mindenre. Csakhogy nekem kell a pénz, még ha oly kevés is lett.
*
Tegnap egy szomorú és visszafordíthatatlan folyamat indult meg bennem. Kilenckor keltem. Sütött a nap. Ittam egy csésze teát, ettem egy pirítóst. Aztán elindultam a munkahelyemre, s mint máskor, buszra szálltam. Úgy volt minden, mint máskor, félig üres kocsi, a kapaszkodók vadul lengtek, az utasok bambán ültek egymással szemben. Aztán, mielőtt leszálltam volna, egyszer csak, bumm! Elsötétült minden egy pillanatra, a szemem előtt vibrálás, görcsösen kapaszkodtam a fogantyúba, nagy nehezen, némi segítséggel leszálltam. A megállóban egy padra ültem, hogy rendezzem magam. A szívem majdnem ki akart ugrani a mellkasomból, hideg veríték csorgott rajtam a nagy melegben, testem rázkódott. Mi van velem?
Tíz perc után, mikor némiképp megnyugodtam, átláttam, hogy mint a kezdőnek, aki leesett a kerékpárról, azonnal meg kell ismételnem a gyakorlatot, nehogy valami rossz emléket, fóbiát ébresszen a kudarc.
Vettem egy jegyet és fölszálltam a következő buszra. Mereven estem ki a következő megállónál, testemben újraéledt a pokoli ritmus, szívdobogás, remegés, verejték.
A munka után kénytelen voltam gyalogosan hazamenni. Hullafáradtam ledőltem az, és este felé merészkedtem csak ki a szobámból.
Fred – egy alamuszi hüllő ábrázatával – ült a konyhaasztalnál, abban az ízléstelen új ingében. Valamit morogtam köszönésképpen, mostanában soha nem tudjuk, hogy üdvözöljük egymást. Jó estét? Helló? Vagy egyszerűen csak, szia?
Kivel is tudnám megbeszélni a dolgot, ami velem történt? Barátaim a belvárosból, nemigen érdeklődnek újabban utánam. A galériában mondjam el annak szívtelen főnöknek, úgysem értené.
Frednek mondjam el azok után, ami történt? Nem tudom? Istenem, ha az ember így megvizsgálja az életét tartó köteleket, rádöbben, milyen ijesztően vékonyak. Új tényező, a rettegés lépett be az életembe. Mi történt velem? Miért nem távozik ez az érzés tőlem, miért nem akaszkodik másra? Minden megváltozott, egy vastag védőburok lehámlott az életemről. Mindent másképp látok, mint eddig. Semmit sem tudok már magától értetődőnek venni: millió eshetőségre esik szét a legegyszerűbb gondolat vagy cselekvés. Itt állok védtelen. Egy vagyok immár közületek. Csak tudnám, kitől kaptam el ezt a kórt?
Sajnos tudom. Tőle, Fredtől kaptam el. Ki hitte volna?
*
Tegnap reggel, úton a buszmegálló felé, magabiztosan lépkedtem. Vadonatúj, pipec bőrcipőmben róttam a távolságot. Kirobbanó formában voltam, frissen voltam nyiratkozva, a lányok biztató mosollyal tekintettek rám. Elegánsan a busz lépcsőjére léptem, vigyázva, hogy a drága cipőm, még véletlenül se koszolódjék el beszálltam a buszba. Kényelmesen kerestem egy ülőhelyet, majd finoman széthajtogatva az újságomat olvasgatni kezdtem, a gazdasági problémákról szóló vezércikket
Ismerős a stílus ugye? Elhittétek, ugye?
Pedig hazudtam. Félek, most már a stílusomon is változtatni kell.
Igen hazudtam. Kicsi híján a nadrágomba vizelek ha, akár megpillantok egy buszt. Bocsássatok meg, hazudtam! Most elmondom a titkomat.
A munkám például – hogy enyhén fogalmazzak – kurva rossz és mindig is az volt. Állandó unalom és megalázás. Az igazság az, hogy a raktárban nekem kell a képkereteket, meg a bútorokat letisztítanom, portalanítanom. Söpröm a galériát, és én viszem a postát. Úgy bánnak velem, mint egy cseléddel, még csak nem is kedvel a tulaj. Fizetésem alig éri az országos minimumot, ráadásul még ebből is lefaragtak. Kisebb fizetésű embert még hírből sem ismerek. Az ebédem legtöbbször egy szikkadt szendvics, vagy egy Mars szelet (értitek, egy Mars szelet!!??). Étterembe emberemlékezet óta nem jártam. Minden pénzem elegáns, megjátszós holmikra, meg a belvárosi gazdag „barátaim” társaságában költöttem el, lássák, és sem vagyok csóró. Emiatt persze állandó gondjaim vannak. Folytonosan aggaszt a pénzgond, szinte már mindent eladtam. Március óta nem vettem ruhát, már erősen használt a ruhakészletem, nyüvöm, ami a szekrényben van. Egyszerűen nem tudok kijönni a fizetésemből. Nem tudok megélni a fizetésemből. Óráról órára növekszik a hiteltúllépésem a bankszámlámon, gyűlnek a kamatlemaradásaim. Semmit sem tehetek anélkül, hogy a pénz gúnyosan ott ne vigyorogna a hátam mögött
Gondolom, még mindig azt hiszitek, hogy a nemi életem olyan gazdag és változatos volt, mint amilyen sivár és örömtelen Fredé. Azt gondoljátok talán én voltam a menő az ágyban. Hát nem! Harmadannyi barátnőm sem volt, mint amennyit környezetem szemében feltüntettem. Gátlásos, félszeg vagyok, csak egy kicsit fellengzős stílussal próbáltam mind ezt elfedni. Ez egy darabig ment is a felületes kapcsolatoknál.
Noha állítólag jóképű vagyok (ebben nem hazudtam, meg a magasságom is változatlanul száznyolcvanöt), mégis tele vagyok szorongással, ami az utóbbi időben vészesen előtört.
És Fred? Mi történt vele? Nem, ki ne mondjátok! Csak azt ne mondjátok nekem, hogy sikeres lesz. Csak azt ne mondjátok!
Amit Fredről írtam az is igaz. Igaz, hajlottam arra, hogy játékosan kedvezőtlen megvilágításba fessem le mostohafivérem portréját, de úgy gondolom, hogy az én közreműködésem nélkül is kiütközik a tehetetlensége, az a szomorú bájtalansága. Alacsony termete, hitvány haja, sárgás fogazata, észveszejtő ruházata, az mind igaz. Tulajdonképpen az van ráírva, hogy SZAKADT, így, nagybetűvel. Pipogya, érzelgős, faragatlan, viselkedni nem tud.
Mégis boldogul. Az utóbbi időkben tele van pénzzel, hogy honnan szerzi, nem tudom? Tulajdonképpen gond nélkül van, ha azt leszámítjuk, hogy az utóbbi időben nincsenek női. Ennek ellenére, mégis boldogul. Ezt el kell ismernem, még ha egy kicsit furcsa is így kimondanom az igazságot. De nem hazudhatok tovább, bár nem tudom, hogy hallgattok-e még rám, elhiszitek-e, amit mondok.
Lehet, hogy most már Frednek jobban hisztek?
13. Fred
A munkahelyemen javában tombol a racionalizálás, már két embert elküldtek. A munkájuk nagy részét szétosztották közöttünk. Sokan még most is félnek, látom a szemükben. Én higgadt vagyok, elmozdíthatatlannak érzem magam, főként, hogy már több mint egy hónapja járok esténként iskolába. A munka után marad annyi időm, hogy néhány sört legurítsak, mondjuk hármat, mielőtt elindulok az esti iskolába. Csak ül az ember egy koszos előadóteremben, s hallgatja, mit mesél egy kifacsart vénember a pozitív gondolkozásról. Tizenegynéhányan vagyunk, mindnyájan nagyon magányosak és nagyon barátságosak vagyunk, néhányszor páran az előadások után elmegyünk kocsmázni is, és semmitmondó dolgokról dumcsizunk. Két jelentéktelen lány is velünk szokott tartani, majd megkörnyékezem őket, amint visszanyerem valahogy a tartásom.
Egyébként örülök, hogy csak későn vetődök haza, örülök, hogy nem kell Greggel társalogni, vagy hallgatni a nyavalygását. Nincs kedvem, se türelmem hozzá.
Képzeljétek csak. Mit gondoltok, kivel futottam össze a minap? Az egyik étteremben ebédeltem, mint ahogy mostanában egyre sűrűbben, amikor megláttam egy ismerős figurát, ismerős tartásban állt ott a pultnál. Judit volt az.
Jaj istenem, hova bújjak? De Judit felkapta a fejét, meglátott, mosolygott, és intett hogy rögtön jön. Villámgyors szemlét tartottam magam fölött: hajam viszonylag rendben, az ingem nem áll rosszul, reggel borotválkoztam és nem fingottam legalább tíz perce. Ittam egy hosszú kortyot a sörömből és rágyújtottam.
- Lám, lám Fred, régen láttalak.
- Hát igen.
- És hogy vagy? – kérdezte Judit.
- Hogy lehetnék? És te?
- Miért nem csörögsz rám sosem?
Mert egy szemét cafka vagy, azért – gondoltam – kizárólag azért.
- Hogy miért nem hívlak föl, Hát… azután az őrült éjszaka után…
- Elég őrült éjszaka volt, az biztos – vágott közbe Judit.
- Hát, bizony elég őrült éjszaka volt – hagytam rá.
- Nekem mondod? Az a lakótársad… hát az egy fasz!
Hihetetlenül ízetlen megjegyzés, gondoltam, de mondani csak ennyit mondtam, és azt is szelíden:
- Fasz? Hogy érted?
- Hát az egy bunkó szemét!
- Na nézd. Csakugyan?
- Szemét alak. Mikor elmentél leitatott és meg akart dugni, erőszakoskodott, de én nem hagytam. Ráadásul olyan marhaságokat mondott: „Tárd fel mesés kincseidet királynőm” meg olyat, hogy „Méltatna-e hölgyem arra, hogy föllibbentse titkai fátylát” Hát tiszta röhejes volt! A pólómat azonban lehúzta, én ellenkeztem, erre adott néhány pofont. Ráadásul, ahogy láttam – mert ő már meztelenül feküdt az ágyon – a farka sem állt fel. Talán homokos a lakótársad?
Milyen érdekes? - gondoltam, mennyire megnyugtató. Ugyanakkor valahogy távolinak éreztem magam, sőt mintha védeni akarnám Greget. Családi ügy, végtére.
- A lakótársam, mondtam már, az a mostohabátyám, és nem hiszem, hogy homokos lenne.
Új cigarettára gyújtottam. Megint azt az életadó hűvösséget éreztem, ami annyit segített rajtam az utóbbi időkben. Kimondtam, de már csak amolyan utógondolatként:
- Lefeküdtél volna vele? Már ugye, ha felállt volna neki rendesen?
Judit elgondolkozott és lassan kortyolt egyet az italából.
- Nem, nem hiszem. Veled akartam lenni azon az este, azt hiszem, veled lefeküdtem volna.
- Miért nem maradtál akkor, a fene enné meg!! – csaptam az asztalra – Miért nem vártál meg?
- Mert a mostohabátyád kidobott, miután erőszakoskodott velem.
- Szóval így esett.
- Utána kétszer is kerestelek telefonon, de mindkétszer ő vette fel. Megüzentem vele, hogy hívjál fel. Nem hívtál fel.
- Nem adta át az üzenetet.
- Nem?
- Nem bizony. De most már megkaptam. Köszi.
*
Nohát, ezt is megtudtam végre. Tudok végre egy csomó dolgot, amit nem tudtam eddig. Jézusom. Azért ijesztő egy kicsit, nem?
Most már soha többé nem félek Gregtől, soha többé nem engedem, hogy éreztesse velem a fölényét. Idegen számomra, furcsa és szánni való. Ő az, akit le kell írni, akit félre kell állítani.
Azon az estén, amikor Judittal ismét találkoztam, amikor mindenre világosság derült, összetalálkoztam Greggel a folyosón. Abból a röhejes képtárból érkezett meg éppen elgyötört tekintettel. Én pedig indulóban voltam éppen az iskolába, könyvekkel a hónom alatt.
- Szia – mondtuk egyszerre.
Nyomorultnak láttam, ahogy kikászálódott a nagykabátjából. Ez aztán csakugyan lefelé megy a lejtőn, gondoltam, már a ruhája sem olyan extra, mint rég.
- Hát, hogy s mint? – kérdeztem új kesztyűmet húzkodva.
- Jól – mondta elhaló hangon.
- Pompás. És mi újság a galériában?
- Minden rendben.
- Akkor jó – mondtam, és azzal rácsaptam a bejárati ajtót, s kuncogva mentem le a lépcsőn. Maga alatt van a fiú, látszik boldogtalan.
Jól bevacsoráztam egy olasz étteremben, a tanfolyam előtt. Most már annyi van ebből a pénznek nevezett fura holmiból, hogy többé-kevésbé azt tehetem, ami nekem tetszik. Elitnek érzem magam. Már nem az a szakadt fazon vagyok, akit az elején megismertetek. Valamiféle elégtételt érzek a sorstól.
14. Greg
Mi történt velem? Nem találom sehol a helyem, összevissza bolyongok néha az utcán. Nemrég történt. A lakás fojtogató szorításából kimenekültem az éjszakába. Egyszer csak az utca feketének, kihaltnak és hidegnek tűnt. Hang semmi, csak a távoli autók nesze. Hol is vagyok?
Valami építkezési terület, fejem fölött magas építődaruk derengő körvonalai. Távolabb az út mentén, sötétben megbújó házsor. Merre is van hazafelé? Visszafordultam és elindultam amerről jöttem.
Akkor láttam meg őket. Két férfi állt a járda szélén. Elbizonytalanodtam egy pillanatra, átmenjek a túloldalra? Továbbmentem, de érezhetően lelassítottam. Az egyik férfi megmozdult. Megálltam. Sovány, koszlott, zsíros hajú férfiak voltak. Elszorult a torkom, talán el tudnék szaladni előlük, gondoltam. Senki nem mozdult. Körös-körül halotti csönd.
- Mit akarnak? – szóltam rájuk az árnyékból.
- Pénzt – szólalt meg higgadtan az egyik.
- Hát, nekem is az kéne! El vagyok adósodva. Idehallgassanak! – kiáltottam – Van kettőezer nálam, meg egy kis apró… maguknak adom. Nincs nálam több.
- Kettőezer? Csak? – kérdezte az egyik és előrelépett, közel hajolva hozzám.
Elgyöngült a lábam. Ekkor a hátam mögött is megmozdult egy árnyék. Hárman vettek körbe. Forró nedvesség öntötte el a nadrágomat.
Alig tíz centire az arcomtól, durva, fogatlan ábrázat meredt rám és elröhögte magát.
- Hé! - mondta – Ez itt összehugyozta magát! Érzem a szagát. Összepisálta magát.
A másik kettő közelebb nyomult.
- Ne üssenek meg, kérem – mondtam könnyek között – Odaadom, ami pénzem van… Csak ne üssenek!
- Most meg sír. Nézd már, a kis hugyos! Hahahaha! Összeszarta magát! Hahahaha!
Ahogy ott álltam és zsebeimben kotorásztam, még a rémületem és a megaláztatásom ködén át is láttam, hogy a durván röhögnek, közben a térdüket csapkodják.
A fogatlan elvette a pénzt, közben megint elröhögte magát:
- Tűnj el, te kis hugyos! Takarodj haza, gatyát cserélni!
Botladozva futásnak eredtem. Üvöltöztek utánam, míg el nem halt a hangjuk.
Hajnali kettő. Ingujjban álltam a konyhaasztalnál és Fred whiskyjéből húztam nagyokat. Már italra sem telik. Még mindig remegtem. A nadrágom lavórban, beáztatva. Megfürödtem, erősen dörzsöltem magam, mintha le tudnám mosni a szégyenemet.
Aztán odaálltam az üres ablakhoz. Sötét nedves háztetők, pislákoló fények. Visszatükröződött az arcom a sötét üvegen. Hasonlít rám, gondoltam, pontosabban hasonlít arra, aki voltam.
- Nem értél ám még feneket – mondtam a szellemképemnek - Eshetsz még sokkal mélyebbre is.
*
Képtelen vagyok már dolgozni, mindig is pocsék volt a munkám, de amilyen a légkör most, az teljes képtelenség. Állandóan leugatnak, ha kések, ha egy kicsit megpihenek, már szólnak. A múlt héten leejtettem egy régi porcelán teáscsészét, a szemét tulaj kifizette az árát. Nem is tudom, hogy fogok kijönni ebben a hónapba.
Tudjátok, mit ettem tegnap ebédre? Egy vacak csokis nápolyit. Már Fred fizeti az összes számlát, és úgy látszik nem bánja.
Így állunk hát. Az a sok dirib-darab, ami én voltam egykor, megkeveredett, szétszóródott. Soha már össze nem szedem.
Felmondtam a munkahelyemen. Fölmondtam nekik, és kész.
Hát nem. Ki lettem rúgva. Behívtak az irodába és közölték: továbbiakban nem tartanak igényt a munkámra. Adtak némi pénzt kárpótlásként.
Elkerülhetetlen volt, mint ahogy minden elkerülhetetlen volt, ami történt velem. Újabban ismét beszélgetünk Freddel, most sokkal nyugodtabb, türelmes velem, meghallgat. Régebben szerettem, ha megbámulnak, ma már nem. Szeretnék egy kicsit Fredre hasonlítani, akiben – noha kellemetlen jelenség – van valami, ami személyiséggé avatja. Látszik rajta, hogy erre az életre termett.
Nem csinálok már semmit, egész nap az ágyon heverészek. Nem merek már az utcára sem kimenni, félek, elsodor. Az erőszak örök rettenetében élek. A múlt héten egy fiatal srác hirtelen odalépett hozzám az utcán. Arrébb szökkentem, védekezőleg kapva magam elé a kezem. A fiatalember meglepődött, és értetlenül bámult rám: csak meg akarta tudakolni egy utca nevét.
Álmodni sem álmodok már, kiürültem. Elegem van! Haza akarok menni. Haza, abba a nagy meleg vidéki házba, ahol felnőttem, ahol gondtalanul telt a gyermekkorom, ahol megvédtek a szüleim minden rossztól. Olyanok között akarok lenni, akik szeretnek. Védtelen vagyok azokkal szemben, akik gyűlölnek, akik nem szeretnek. Elegem van mindenből. Úgy látszik becsavarodtam.
15. Fred
Szegény Greg, szegény ördög. Lám, milyen gyorsan változik számára a világ. Gyorsabban, mint gondolná. Megtelefonáltam anyámnak, meg mostohaapámnak, hogy karácsonyra hazaviszem Greget, aki rettentő labilis lett. Az öregek szótlanul hallgatták, amit a telefonba mondtam, de éreztem, hogy örülnek neki, hogy öreg napjaikra legalább az egyik fiúk otthon marad.
Karácsony előtti nagy zsúfoltságban utaztunk haza. A vasút legfőbb problémája, maga az utas. Az utas, akivel csak örökké csak gond van. Az utas, aki csak arra utazik, hogy megőrjítse a vasutast munkájában. Szombat volt, az állomás zsúfolt és takarítatlan, a koszos vécé felől átható húgyszag terjengett. A hangulatot csak fokozta, hogy egyetlen pénztárablak volt csak nyitva, előtte hosszú sor. Óriási! Csak tudnám, miért reklámozza a vasút magát, amikor úgyis csak az veszi igénybe, akinek nagyon muszáj. Hosszú sorállás után, jegyeinket megvéve végre beszállhattunk a fülkénkbe. Greg szótlanul bámult ki a párás ablakon, arcán könnycsepp gurult végig. Nem szóltam, biztos az emlékeivel van. Elnéztem ezt a fénylő messiásarcot. Ki is volt hát? Tudom én. Jó ember volt, rendes ember. Tulajdonképpen sajnálom. Sajnálom, hogy így alakult az élete, hogy rommá lett. Egy kicsit zavar, úgy érzem én is bűnös vagyok a leépülésében.
Megérkeztünk. Anyám fogadott minket a konyhába, apám a szobába tévézett, de jöttünkre ő is kijött. Ismét együtt a család. A karácsony nyugodtam telt el, úgy láttam, hogy Gregnek jó lesz otthon. Némiképp megnyugodott, élénkebb lett.
Néhány nappal az ünnep után a visszautazáshoz készülődtem. Greg kikísért az állomásra.
- Most mihez kezdesz? - kérdeztem
- Ó, van itt mit tenni. Majd segítek a ház körül.
Megkínáltam, drága cigarettámból, félénken elfogadta. Vonatfütty harsant a távolból.
- Akkor… hát, viszlát Greg!
- Viszlát Fred.
- Mikor jössz vissza? – kérdeztem, mikor elindult haza.
Visszanézett a válla fölött, felém fordult egy félmosollyal.
- Nem megyek vissza – mondta.
*
Az étkezőkocsiban ültem, nyargalt a vonat, át a nyújtózkodó árnyékokkal szabdalt földeken. Hanyatt dőlök a kényelmes ülésen. A pincér italt hoz. Miközben kitölti, azon gondolkodok, hogy jövő héten mikor tartsak bulit a kégliben.
Képzeljétek újabban, vendégségeket rendezek. Mit szóltok hozzá, Fred vendégségeket rendez. Most már vannak, akit meghívhatok. Fiúk az esti iskolából, van már egy-két lány is, akit felhívhatok telefonon, sőt meg is kefélhetem őket. Példának okáért, múltkor megdugtam Juditot is. Nem mondom, hogy rossz lett volna, de nem volt benne semmi különös.
Most, hogy enyém lett a teljes lakás, még inkább pezsgőbb lesz az élet nálam, ráadásul most már temérdek pénzem van, nem okoz gondot a vendéglátás.
Nyílegyenes, gyors, ezüst síneken nyargal a mozdony. Cigarettázom, közben néztem a tájat. Közeledtünk a városhoz. Ittam egy kortyot és mosolyogtam. Most már sínen vagyok, tudom.
16.
Greg
A vonat éles füttyel gördült ki az állomásról, fedélzetén Freddel. Visszafordultam és egy bágyadt intést a vonat után küldtem. Isten veled Fred, boldogulj a városban, ahogy tudsz! Meg fogod állni a helyed, tudom. Ez már a szakadtak világa, az eliteknek leáldozott. Gyorsan változik a világ. A városban, a vicsorgó buszok között, a járdákon szinte teljes népfajok, egész kultúrák gyülekeznek, oszladoznak. Ferdeszemű ázsiaiak, bozóthajú afrikaiak, menekült közel-keletiek, földrésznyi vendégmunkás. Sokszor elmélkedtem már azon, vajon csakugyan az én fajtámból való-e ez a temérdek ember. Hála istennek elmenekültem innen, nem kell nekem ez a forgatag, nem kell a felforgatott szemeteskukás utca, nem kell a bűzös csavargókkal tarkított járda. Nem hiányzik, a szállni is lusta, kövér, szertelen galambok piszka.
Végre csönd van körülöttem, végre nyugalom van. Lassan sétálok hazafelé. Fázom. Ez a régi rongy átengedi a hideget (És milyen pocsékul néz ki). Összehúzom a testemet, de ez is csak arra emlékeztet, mennyire védtelen vagyok. Miért is történt mindez velem, nem értem? Egy ideje állandóan ezt kérdezgetem. Miért? Mondja meg már valaki? Persze tudom, más dolgok is távozásra várakoznak az életemben, várnak csak, ki akarják szimatolni, mikor fájna legjobban az elvesztésük.
A házunk mögött lévő kis tóhoz értem. Mennyit fürödtünk itt Freddel. Most néma és sötét, a partján álló fák halkan susognak. A tó túlsó partján fut a vasúti töltés. Valami közeleg. Megállok és nézem, ahogy elszáguld egy kék vonat. Azon kapom magam, hogy gyermeteg módon integetek. Olyan nevetségesnek tűnik. Miért is integetek? Már emlékszem, eszembe jutott. Nagyanyám mondta még nagyon rég, szavai a fülembe csengnek: ha vonatot látsz, integess, mert lehet, hogy meglát egy kedves bácsi vagy néni, és visszainteget.
Vége