Stella naplója (2001)
Mindenki a kocsiban ül. Kicsit ciki, mert nagyon szorosan vagyunk. Kínos, ha valahol idegenekkel zsúfolódik össze az ember, kocsikban vagy vendégségben egy szűk kanapén, ahol nincs elég hely, de meg kell játszani, hogy mindenki kényelmesen elfér. Ilyenkor a következőt kell tenni: az ember összehúzza magát, megpróbál minél kisebb helyet elfoglalni, ami természetesen nem megy. Úgy tesz, mintha valójában nem is érne másokhoz, mert különben, ha például idegen férfihoz ér, még azt hihetnék, le akar feküdni vele. Irtó kellemetlen. Egyébként, ha az embernek esetleg kedve kerekedne lefeküdni valamelyikkel, akkor is azt a látszatot kell keltenie, hogy erről szó sem lehet. Persze, csak ha az illető nő. Ha viszont az illető férfi, akkor egészen más a helyzet, akkor egész idő alatt a nőket taperolja azzal az ürüggyel, hogy szorosan ülnek, vagy hogy hajszál van a pulcsijukon. Ugyan már!
Szóval szűken ültünk a kocsiban, én hátul a titkárnővel és a Főszerkesztővel. Mindannyian egymáshoz érünk, anélkül, hogy akarnánk. A titkárnő sovány balfele a jobbomhoz nyomódik, próbálsz elhúzódni. Hiába. A másik oldalon meg a Főszerkesztő mosolyog rád. A mosolya nem hagy nyugton. Próbálom megfejteni, de hát mégsem bámulhatom tovább, Pedig nem szemez velem, nem kihívó, akkor meg mi ez? Tekintetem végigsiklik a nyakkendőjén, a zakóján és hirtelen a kezén állapodik meg. Megnézed visel-e jegygyűrűt a kezén, van-e felesége? Van. A gyűrűsujján a vékony aranygyűrű önkéntes rabságot jelöl. Kész, vége. A pasas le van írva. A nős férfiak szóba sem jöhetnek, annyi kellemetlenséget okoznak, legjobb keresztet vetni rájuk. A dolog le van zárva, közömbössé vált.
A kocsi egy elegáns étteremnél állt meg. A pincér szolgálatkész mosollyal nevén szólítja a Főszerkesztőt, és egy ablak melletti asztalhoz vezet minket. Megpróbálok közönyös lenni, pedig imádok kajálni és mellesleg kezd elegem lenni az olajos halból. Minden ételnek lehetetlen neve van. Nem merek kérdezősködni, félek elárulom határtalan tudatlanságom. Ezek az emberek biztos mindennap ilyen helyeken kajálnak. Így hát találomra rendelek valamit, majd meglátjuk. Eközben a harisnyám lefutott és viszket a lábam. De jobb társaságban nem illik vakarózni. Szemben veled a Főszerkesztő érdeklődéssel teli sima arca. Mi ütött ebbe az emberbe? Rendkívül figyelmes velem, de nem fűzi az agyam. Pedig ahogy elnézem nem homokos. A figyelem rám terelődik. Kérdezgetnek. Több folytatás kellene, írjam meg a folytatását stb… Úgy érzem magam, mintha köztulajdon lettem volna. Persze érthető. Egy népszerű női magazinnak írogatok pár éve havonta egy-egy romantikus novellát. Ebből élek. De a legutóbbi novellám nagyon befutott, elkapkodták az utolsó lapig a magazint, és ezért próbálnak most az újság nagyjai kapacitálni. Minthogy megírtam ezt a novellát érdeklődnek utánam, mintha valamiféle mutatványt kellene előadnom nekik. Mintha ezt várják a pénzükért. Ehelyett azt érzem, hogy nem tudok megfelelni az elvárásaiknak. Miről is tudnék nekik beszélni, a szimpla kis életemről. Próbálok szellemeskedni, de nem megy. Ők meg szerető pártfogó, elnéző arccal néznek rám. Mindenesetre alig vártam, hogy vége legyen ennek a cirkusznak és végre hazamehessek a kis zugomban. Ráadásul a kaja sem ízlett.
*
Stellának hívnak és huszonhárom vagyok. Tudom elég hülye név. Anyámnak támadt ez a fura ötlete, amikor a fodrászszalonban olvasgatott valamiféle lapot és abban az egyik másodrangú színésznőcske, akit éppen Stellának hívtak, azt fejtegette, hogy neve csillagot jelent. Legyen Stella, határozta el anyám, miközben a székből átült a búra alá. Az anyám úgymond egyszerű asszony, nem gondolt a következményekre. A következmény pedig az lett, hogy az iskolában rögtön kiröhögtek. Más nevem volt, mint az átlagé. Egyedül én voltam Stella. Beteges büszkeséggel viseltem ezt az idegen, rossz hangzású nevet, leplezvén szégyenérzetem. Az iskolában mindennap volt valaki, aki a nevemen csúfolódott. Talán emiatt is lettem visszahúzódó és álomvilágba merülő. Mindig is a háttérben maradtam. Sohasem jelentkeztem semmire sem önként. És ha valaki a felnőttek közül hangosan rám szólt, rögtön elsírtam magam. Azt hiszem a másik problémám az volt, hogy anyámnak, meg apámnak egy nemkívánatos gyerek voltam, hiszen éppen miattam kellett összeházasodniuk, mert már három hónapos voltam. Apám elégszer éreztette ezt anyámmal, no meg velem is, ha éppen dühös volt rám. Mindenesetre a magam módján szeretem őket még most is, vagyis miután négy éve elköltöztem otthonról, azóta elbírom viselni őket. Egy kis lakást bérelek a városban, szoba, konyha, vizesblokk. Nem a legelegánsabb, de nekem egy sziget ahová elmenekülhetek, ha fojtogat tömeg, vagy elegem van mindenből és mindenkiből. Főiskolán végeztem egy éve az irodalom szakon, de sosem volt kedvem tanítani, ezért inkább írogattam és ebből éltem, meg élek most is. Ez kényelmes és elboldogulok valahogy. Csak egy kicsit unalmas. Legalábbis eddig. Most egy csapásra mozgalmas lett minden körülöttem, annak köszönhetően, hogy a már említett irományom befutott abban a női magazinba. Tulajdonképpen egy nyálas szerelmi sztori, de úgy látszik erre van igény. Ezzel, egy kis tőkém is képződött a bankszámlámon. A kiadó most már hetente kér néhány oldalas folytatást, ezért nekiveselkedek, hogy ócska írógépemen lepötyögjem az a néhány oldalas tömény szirupot. Azt hiszem én sohasem olvasnék olyan történeteket, amilyeneket írok.
*
Felszálltam a buszra, hogy kibuszozzak a külvárosba. Itt lakik ugyanis a barátom, akit mindenki csak Irodalmárnak hív. Hét hónapja járunk együtt, de nincs valami eget verdeső l’amour közöttünk. Inkább csak az, hogy ő is meg én is egyedül voltunk azon a bulin, ahol megismerkedtünk. A magány meg összehozott minket. Azóta valamiféle laza kapcsolatban vagyunk, úgy, hogy önállóságunkat egyikünk sem adta fel. A buszon hatalmas tömeg és úgy éreztem, hogy megfulladok. Már így is késésben vagyok. A buszról leszállva meggyorsítottam lépteimet.
- Tiszta vörös vagy – mondta az Irodalmár, mikor ajtót nyitott.
- Mert rohantam – hebegtem. – Nem valami jó a közlekedés hozzád!
- Költözz ide kevesebb problémád lesz.
- Hogy rabságban tarts! Egy frászt!
- Nicsak – mondja – A feminizmus már megint előretört! Igyál inkább egy csésze teát.
Miután megittam a teámat, megkérdezi:
- Na, mit csináljunk? Szeretkezzünk, vagy menjünk el valahová, mondjuk moziba.
- Mit játszanak?
- Nem tudom.
- Mindegy, inkább menjünk moziba – mondom neki, mert most nincs hangulatom otthon maradni vele.
A mozifilm ócska volt, nem nagyon tudott lekötni. Végre vége lett és beültünk a közeli presszóba. Hál’ isten ott összefutottam Ágival, egy régi barát-nőmmel. Leültünk egy külön asztalhoz és hagytam, hogy az Irodalmár a haverjaival biliárdozzon.
- Egyébként mi van veled? – kérdi Ági.
- Á, semmi különös. Bár a napokban találkoztam az újság vezetőivel, mert a Főszerkesztő könyvet akar íratni velem, a novellám folytatásaként.
- Hű de mázlista vagy! Egy rakás pénzt fogsz keresni rajta.
- Hát igen, bár tudod, hogy a pénz nem izgat.
- Hát ez eszméletlen, te tiszta lökött vagy, más egész életében gürcöl, te meg az eléd dobott pénzt sem akarod felvenni.
- Az a helyzet, hogy egy kicsit padlón vagyok, pillanatnyilag semmi sem tud izgatni. Elért a holtpont.
- És az Irodalmár, ő nem tud megvigasztalni? Különben is milyen a fiú, jól szuperál?
- Nem tudom, szóval jó is meg nem, érted, szóval nem tudom… Néha jó, néha meg kibírhatatlan. Zavar az például, hogy nem tud könyökölni, ha szeretkezünk, teljesen agyonnyom.
- Te teljesen lökött vagy! Az a baj, hogy túlságosan lelkizős vagy, mindig ilyen voltál.
Lépések zaja hallatszott a hátunk mögött.
- Nicsak – mondta a barátnőm – Itt a haverod. Na én meg lekopok.
Az Irodalmár és Ági nem bírják egymást. Az Irodalmár számára Ági túlságosan rámenős. A passzív lányokat szereti. Amilyen én vagyok.
- Miről beszélgettetek? – kérdezi kíváncsian, amikor leült.
- Á, semmiről, csak egy-két női pletyi – mondtam neki kitérően.
- Megint biztos teledumálta minden hülyeséggel a fejedet, nem tudom, miért barátkozol ezzel a teszi-veszi tyúkkal.
Éreztem, hogy szavai hatására izzadni kezdett a tenyerem és felment a pumpám.
- Ne szabd meg, hogy ki lehet a barátnőm.
- Jól van no, ne dühöngj. Gyere, menjünk haza.
Hazaérkezés után az Irodalmár átölel és az ágy felé vonszolt. Szeretkeztünk. Azt hiszem védekezésből szeretkezem, csökkenti bennem a szorongást.
*
Valami nem stimmel velem. Kezdtem a férfiakat feltűnően nézegetni. Mustrálgattam őket. Sok szép férfit látni az utcán. Természetesen irtó rondák is vannak. De ha jól megnézi az ember, van választék. Csakhogy nehéz alaposan megnézni őket. Mert a pasik zavartalanul stírölhetnek, de merészelje egy lány megbámulni valamelyiküket, majd meglátod mi lesz. A nőknek marad a merev előrenézés, meg a kirakat nézegetése, a férfiak eközben szabadon mustrálgathatnak: - Hát ez nem rossz. Ennek egy kicsit lóg a segge. Annak kicsik a mellei – és így tovább.
Egyszer Ágival mi is kipróbáltuk ezt a parkban, és hangosan mondtunk vélemény az ott lebzselő férfiakról: - Ez egy kicsit lottyadt, ez túlérett, az úgy néz ki, mint egy szőrös majom.
A pasasok mind egyből elsöpörtek. Egyébként szerintem mázlink volt, hogy ilyenekkel akadtunk össze, mert különben kaphattunk volna egyet.
Ági egyszer azt is megcsinálta, hogy a zsúfolt buszon belecsípett egy hapsi fenekébe. Az meg hátrafordult és az Ági mellett lévő ártatlan ürgét lehordta mindenféle buzinak. Ági egyébként soha semmitől sem félt, vagy csak alig. Ellenben velem, aki mindentől fél és szorong, tele gátlásokkal. Pedig Ági szerint jól nézek ki. Néha Széplánynak hív.
Szóval sóváran nézem az utcán a pasikat. Hátha találok kedvemre valót: szépet és intelligenset. Mert a következőt megválogatom, nem elégszem meg akármilyennel. Tulajdonképpen nincs semmi különös bajom az Irodalmárral, csak valami miatt sohasem bírtam ki hat hónap után senkivel. És Ilyenkor, egy kapcsolat után hosszú hónapokig senki sem érdekel és magamba zárkózás a vége. Csak az a baj, hogy torkig vagyok a rövid kapcsolatokkal, valahogy változtatni kéne. Csakhogy azt a néhány kapcsolatomat alapul véve valamiféle tapasztalatnak, nem tudom hogyan kéne megváltoznom? Az a baj, hogy félek. Félek a férfiaktól, és minél jobban tetszik valaki, annál jobban félek és annál gyorsabban lelépek. Ami végül azt eredményezi, hogy általában olyan krapekkal jövök össze, aki nem igazán a zsánerem. Például az Irodalmár.
Bezzeg, ha moziba megyek, teljesen megvadulok a filmek szuperkinézetű főszereplőin. Vérbeli pasasoknak tűnnek. Szeretik a nőket és értenek a nők nyelvén. Van humorérzékük, oltalmazók, kedvesek. No meg mindig kimásznak a szarból. A filmen legalábbis. Nem buzisak. A buziktól falnak megyek, meg a félős, nyavalygós alakoktól is. Az áttetsző tisztán férfias krapekokat szeretem. Mit tegyek, hogy rátaláljak?
Ezért szeretem az utcán nézni a férfiakat, persze csak stikában, mert még azt hihetnék, hogy rögtön van esélyük. Azonban ma nincs jó napom. Nincs egy épkézláb ürge sem az utcán. Mindig van valami hiba. Túl puhánynak néz ki, vagy perverznek nézem, vagy elhanyagoltnak. Az első szempillantásra észreveszem és megérzem ezt.
Házasodjunk össze – mondta múltkor az Irodalmár – Te is peches vagy, meg én is, biztos jól kijönnénk.
Olyan abszurdnak tűnt az ötlete, hogy nem is válaszoltam rá. Azt hiszem nincs az életemben romantika. És ez a gond, mert romantikára vágyom.
*
Közben jól haladtak az ügyeim. A Főszerkesztő felhívatott a titkárnőjével, megbeszélést szeretne. A telefonbeszélgetésből röviden annyi derült ki, hogy azt szeretné, ha nem csak egy-egy novellát írnék, hanem könyvet. Egy előnyös szerződést tudna kicsikarni egy könyvkiadótól, és most éppen ezen munkálkodik. Sőt valami ilyesmit is mondott, hogy ha sikeres lesz a könyv, akkor még talán filmet is lehetne belőle forgatni, mert ez így megy a média világában.
Szóval csöngött a telefon, pont akkor mikor éppen dugtunk az Irodalmárral.
- Ne vedd fel – dünnyögte az Irodalmár
De engem már a fülsiketítő telefoncsengetés már úgyis kizökkentett. Így jár, aki hétköznap fényes nappal szeretkezik. Felvettem a kagylót. A nagy ember titkárnője volt.
- Adom a Főszerkesztő urat!
Ezek az emberek állandóan körül vannak véve mindenféle csicskással. A Főszerkesztő arra volt kíváncsi, hogy fel tudnám-e keresni az irodájában, a részletkérdések megvitatása céljából, ha nem esik nehezemre. Egyáltalán nem - válaszoltam. Ilyenkor mindig tisztelettudóan udvarias vagyok. Az Irodalmár meg eközben a hátamat puszilgatta.
*
Elhatároztam, hogy nem fogok kirittyenteni a megbeszélésre. Direkt szakadtan akartam megjelenni, hogy lezsernek tűnjek. Ennek eredményeképpen még kényelmetlenebbül éreztem magam. Ráadásul egy hülye kitűzőt is tettem a kabátomra, egy idétlenül vigyorgó korcsolyázó Snoopy-t.
A főszerkesztő nagy tágas irodájában dekkolt. Nagylelkűen, mosolyogva fogadott az irodája ajtajában és betuszkolt az íróasztalával szemben lévő nagy tágas bőrfotelbe. A bőrfotel nagyon puha volt, teljesen elsüllyedtem benne. A pasas meg odaült az íróasztalához, majd barátságos arccal szemügyre vett. Bár nem voltam alacsony termetű, a süppedős fotelnak köszönhetően mintegy nyolcvan centivel magasodott fölém. Igazán nem volt szép tőle. Biztos a vendégeivel szemben így akarja éreztetni hatalmát. De hát ez van, a puha süllyesztőbe süppedve mi mást tehetnék, felnézek rá, mint egy istenre, aki a szerződéssel kapcsolatos terv részleteit kezdi sorolni. Miközben beszél, látom, figyelmesen megszemlél. Tekintete fordítva halad, lábtól a fejig. De mi van már? Mi van rajtam? Egy folt vagy lyuk a ruhámon. Finoman végigtapogatom magam, meg a szemem sarkából is végignézek magamon. Semmit sem találok. Bizonyára a gönceim túl cikisek. A tekintete merev. Hát persze, csupa jól öltözött férfihez, meg nőhöz van szokva, az ő köreiben, szóval alighanem meghökkentettem. Minden-esetre zavarban vagyok és magamban megfogadom, hogy a Snoopy-t egy csatornába dobom, ha kiérek innen. Totál zavar, ahogy rám néz, mit nem adnék, ha sikerülne figyelmét elterelni a gönceimről. Elkezdek mindenfélét összebeszélni. De aztán arra gondolok, bizonyára lopom az idejét, ezért gyorsan abbahagyom. De igazán udvarias, nem akar bosszúsnak látszani, sőt még kérdezget is. Csöng a telefon az asztalon, de a Főszerkesztő beleszól: - Kérem ne kapcsoljon senkit sem.
Tovább beszélgetünk, és zavaromban körbehordozom a tekintetemet az irodáján és egy képen akad meg a szemem. Megragadnak a színek és a tónusok. Hogy társalgásunk még intelligensebbnek tűnjék, ezt mondom.
- Szép ez a kép.
- Tetszik? – kérdezi és odamegy a falhoz és leveszi, hogy közelebb hozza.
- Igen, igazán szép – mondom és észreveszem, hogy a keret teteje poros. Kedvem lenne a tenyeremmel letörölni, de nem merem. Óvatosan visszaadtam neki. Ő az asztalra tette. Hirtelen felállok.
- Hagyom dolgozni.
- Ja igen – mondja zavartan és az ajtóig kísér. Amint a küszöbhöz érek, azt mondja:
- Majd értesítsen.
Vajon miről? – gondolkozom el ezen egy darabig.
*
Teljesen feldobva jöttem ki a szerkesztőség épületből. Elegáns környék, látszik, hogy ennek az újságnak jól megy. A luxus ízét érzem a számban és nehogy elmúljék bemegyek az utca szemközti oldalán lévő drága boltba. Csupa finom dolgot veszek: aszalt sárgabarackot, meg színtiszta húsból készült sonkát, szeletelt kenyeret meg különféle dzsemeket. Ilyesmit csak mostanában engedhetek meg magamnak, azelőtt, zsíros, mócsingos felvágottat, szikkadt zsemlét meg leárazott margarint flamóztam.
Hazaérve neki akartam állni kajálni, de ahogy kinyitottam az ajtót elrettentem a rendetlenség és a zsúfoltság láttán. Gyakorlatilag nincs egyetlen üres négyzetméter a lakásban. Az asztal tele van mindenféle irkafirkával, a mosogató dugig. Úgy látszik nem úszom meg: le kell pucolni az asztalt a vacsorához. Éppen mosogatok, amikor beállított az Irodalmár meg egy haverja, kezükben egy üveg whiskyvel.
- Nálad mindig ekkorra kupleráj van - mondja fitymálva körülnézve.
- Mit ünneplünk? – kérdezem tőlük és érzem, hogy már bőven ittak, mielőtt felugrottak hozzám.
- Semmit, csak látni akartalak. Hozzál légyszi poharakat!
Kiveszek három poharat a mosogatóból és az asztalra teszem.
- Nesze – mondja az Irodalmár és egy színültig töltött poharat tesz elém.
- Túl sok – mondom és érzem, hogy nem lesz jó a mai este vége.
- Idd meg, mindjárt jobban leszel.
A whisky után zabálnak. Megállás nélkül zabálnak. Sáskajárással egyenlő pusztítást végeznek a sonkán, a kenyéren, a vajon. Még a sárgabarackomat is megették. Próbálom lerázni őket. Lehetetlen. Már a szobámban ücsörögnek a padlón, a whiskysüvegben szinte semmi, mindkettő tiszta kotta, teljesen eláztak és össze-vissza beszélnek minden hülyeséget. Javasoltam, hogy menjünk el és üljünk be valahová. Semmi válasz úgyhogy fogom magam és én mentem el. Az utcán hideg van. Dühöngök. Egy presszóba beültem és egy konyakot ittam. Nem esett jól. Ráadásul a helyiség tele van csupa seggfejjel. Mellettem két fiatal kurvajelölt fűz egy középkorú ürgét. Nem tudom meddig lehettem ott, de amikor kiléptem a presszóból már igen hideg volt.
Otthon, édes otthon. Az Irodalmár meg a haverja teljesen eláztak. Már az ágyamon heverésznek, és ott beszélgetnek, miközben bömböl a rádió. Borgőzös dumát löknek, a cigaretta hamuját a szőnyegre és az ágyterítőm-re szórják. Na jó, tudom, ez az ágyterítő nem egy extra darab, de hát mégiscsak az én ágytakaróm. Lecseszem őket. Semmit sem értenek. Az anyagi valóság fölött állnak. Csak én lehetek ilyen lökött, hogy ilyesmivel törődöm – mondják nekem.
De most már elég. Szétverem a pofájukat.
- Most már elmehetnétek a francba, nagyon fáradt vagyok, szeretnék aludni.
Nem igazán értik mit akarok, ezért felemelem a hangomat. Ha nem lépnek le, akkor itt perceken belül balhé lesz.
- Na most már elég, tűnjetek el innen!!!
- Mi bajod? – kérdezi az Irodalmár értetlenül.
- Kopj le – mondom neki – Unlak.
Kibotorkálnak az ajtón, valamit még mondanak nekem, de válaszra sem méltatom. Hallgatom a súlyos távolodó lépteket. Néha rám jön a dili és teljesen begolyózok. Ritkán szoktam balhézni, csak akkor, ha teljesen felbőszítenek. De ha kihoznak a sodromból, hát bizony megemlegetik. Jobb, ha nem hergelnek.
Visszamegyek a szobámba és csüggedtem nézem a buli utáni csend-életet. Eldőlt whiskysüveg, a csikkeket a tányérjukon nyomták el, ettől is irtózom. Ki takarít ki, ki mosogat el utánuk abban a szűk mosogatóban? Naná, hogy én.
Ablakot nyitok, friss levegő áramlik be. Éjjelente szeretem nézni az esti várost, hallgatni a távoli zajokat. Ez megnyugtat. Lefekszem, de még mielőtt elalszom, csak jár az agyam. Nem élhetek tovább ilyen összevisszaságban. Mi a francot keresek a földön? Még egy normális hapsira sincs kilátásom. Lassan álomba merülök a keskeny ágyamon és igyekszem elhessegetni a fejemből a lehangoló gondolatokat. Végre érzem, hogy az álom egyre inkább elhatalmasodik rajtam.
*
Reggel iszonyú zajra ébredtem. Naná, hogy a telefon. A Főszerkesztő titkárnője megint rámcsörgött, hogy a Főszerkesztő szeretne velem megbeszélni néhány apróságot a szerződésemmel kapcsolatban és, hogy a mai napon be tudnék-e hozzá fáradni, ha nem köti le túlságosan az időmet. Ez a férfi rendkívül lelkiismeretes. Megígértem neki, hogy a délelőtt folyamán benézek a szerkesztőségbe. Egy óra alatt elkészültem, még egy utolsó pillantás a tükörbe, hogy megfelelően készítettem ki magam. Most nem akartam szakadtan odamenni
A Főszerkesztő barátságosan fogad, és rögtön a tárgyra tér. Elém teszi a szerződéstervezetet, leendő könyvem elkészítéséről. Átolvasom. Nem hiszek a szememnek, mert a benne szereplő összeg jóval felülmúlta, az általam elképzeltet. Nyugi, mondom magamnak, lehet, hogy az ördög a részletekben bújik el. Átolvasom még egyszer figyelmesen, de nem találok olyan pontot, amely alapján be tudnának húzni a csőbe. A Főszerkesztő jó néhány dolgot elmagyaráz, közben a véleményemet is kikéri. Jól beszél ez a férfi.
- Kétségtelenül igaza van – mondom neki, hogy lássa, felfogtam, amit mondott.
A diskurzus tovább folytatódott, amíg úgy éreztem, ideje mennem. Felállok. A Főszerkesztő úgyszintén. Kezet fogunk. Miközben az ajtóig kísér azt mondja szerinte jó meglátásaim vannak és van még néhány dolog, amit még meg kellene tárgyalni. Azt javasolja, hogy majd legközelebb valamilyen kötetlenebb formában, például egy munkaebéd, vagy vacsora keretében. Bizonytalanul igen mondtam.
*
Úgy ébredek, mint hal a vízben. De szép is a vasárnap. Irtó jó dolog gond nélkül lustálkodni. Reggel kilenc felé felhívott az Irodalmár. Békülékeny hangot ütött meg és javasolta, kocogjunk egyet délelőtt. Micsoda ármány! Még hogy vasárnap fogom kapkodni a mankóim a sok fitt futóbajnok között a parkban, levegőzés ürügyén. A lehető leggyorsabban visszaaludtam, miközben eszembe ötlött, hogy megígértem anyámnak, hogy elugrok hozzájuk ebédre. Hát ehhez sincs most több hangulatom, mint a kocogáshoz. Tíz óra felé kikászálódtam az ágyból és lezuhanyoztam. Még szerencse, hogy csak egy órás a vonatút.
*
Anyám rántott csirkét készített ebédre, krumplival, hozzá magyar nóta szólt a rádióból. Szívből utáltam már gyermekkoromban is a vasárnapi ebédhez kötelezően hozzátartozó nótákat. A csirke egyébként nagyon finom, de nincs nagy étvágyam, alig tudok lenyelni egy krumplidarabot.
- Nem is eszel – mondja anyám. – Nem ízlik?
- Dehogyisnem, nagyon jó – felelem halkan, a krumpli még mindig nem ment le
- Hát ha ízlik, akkor miért nem eszel?
- Nem vagyok túlzottan éhes.
- Ha jó az étel, mindig éhes az ember, nem tudtam, hogy már nem szereted a csirkét.
- Dehogynem. Imádom, csak most éppen nem vagyok éhes, sokat reggeliztem.
- Hát igen, máshol teletömöd magad, itt meg semmit sem eszel.
Anyám sértődötten kivitte a hűtőbe a maradékot. Apám odaveti nekem:
- Máskor erőltesd meg magad, ne keseríts anyádat.
Az ebéd után beültünk a nappaliba tévét nézni. A készüléket csipketerítő borítja, sarka belelóg a képernyőbe. Ettől én gutaütést kapok, de anyámékat egyáltalán nem zavarja.
- Tényleg alig eszel - mondja anyám, de szemét le nem venné a kép-ernyőről.
- Beteg leszel - morogja apám automatikusan.
Hát ez óriási! Nem vagyok már pisis gyerek, de nekik ez nem számít. Meg-fájdult a fejem. A táskámban kotorászok, találok is egy fél fájdalomcsillapítót. Tenyerembe rejtem, úgy teszek, mintha ásítanék, a tenyeremet a szám elé teszem és lenyelem a gyógyszert. Anyám nem szereti, ha tablettákat tömök magamba. Nincs szerencsém, anyám pont rámnézett.
- Mit vették be? - kérdezi.
- Semmit - felelem - semmit...
- Most veszed be a gyógyszert? Mit szedsz? Mi a bajod?
- Nincs semmi bajom mama! Jól vagyok.
- Ha jól lennél, akkor nem szednél semmit.
- Csak egy aszpirin volt. Fáj a fejem.
- Gyakran fáj. Biztos jól vagy? Mikor volt az utolsó vérzésed?
- Nem tudom, eh már nem emlékszem, talán három hete.
- Hogyhogy nem tudod? Nem karikázod be a naptáradban? Terhes vagy? Biztos ezért nincs étvágyad!
- Dehogyis, nem vagyok terhes.
- Ha terhes vagy , hát mondd meg, tudod, nehogy úgy járj, ahogy én. De hát nem fogok lelkifröccsöt tartani neked. Magad ura vagy, bár ahogy élsz nem csodálkoznék semmin.
- Anyukám, nem vagyok terhes - de amint ezt kimondom, mintha feszülne, meg fájna a mellem, puffadna a hasam. Kiver a veríték.
Anyám kimegy a konyhába leszedni az asztalt. Felállok, kimegyek neki segíteni, különben még ezért is szemrehányást kapnék. A konyhában anyám kiveszi a kezemből a tányérkupacot, és azt mondja:
- Nehezedre esne apáddal maradni?
Visszamegyek a nappaliba. Apám belemerült a tévénézésbe. Ahogy leültem mellé, odaszólt:
- Igyekezhetnél egy kicsit anyád kedvébe járni.
- Hogyan?
- Legalább mosogatni segíthetnél neki.
Az a helyzet sohasem tudtam kiigazodni rajtuk, bár látszik szeretnének a kedvembe járni, meg segíteni, valahogy olyan esetlenül teszik, hogy leg-többször lehangoltan jövök el tőlük. Mikor elindulok, anyám becsomagolja a csirkét, meg egy kis sütit. Hozzálépek, búcsúzóul megcsókolom. Apám is kijön, tőle is elbúcsúzom. Anyám még a lépcsőházban utánam kiált. Kis kézmozdulatokkal visszahív, majd mint aki összeesküvést sző, halkan beszél hozzám.
- Azért már ideje lenne valakihez feleségül menned. Jobban járnál, mintha csak tengsz-lengsz a világban. Megállapodhatnál.
Válasz nélkül hagyom, sarkon fordulva gyorsan kijöttem a házból.
*
A szobámba vagyok, gépelek. Egy újabb folytatás a végeláthatatlan szerelmi folytatásban. Sürget a határidő. Szerencse, ha nekiállok, akkor folyamatosan tudok dolgozni, nem kell sokat rágódni a sztorin, meg a párbeszédeken. Valahogy úgy jön magától. Belevetem magam a munkába.
Megszólal a telefon. A Főszerkesztő titkárnőjének a hangját hallom a kagylóba. A titkárnő most bizalmas hangot üt meg, mintha barátnők lennénk. Náluk ez gyorsan megy. A Főszerkesztő szeretné tudni, vele vacsoráznék-e a héten, a múltkori beszélgetésünk szerint. Holnaputánra ad találkát egy belvárosi elegáns étterembe.
A belvárosban nagy volt a forgalom. Lassan mentem, féltem, túl korán érek oda, így aztán elkéstem. Nem tudom mi ütött belém, még egy új szoknyát és egy blúzt is vettem, úgy érzem elegáns vagyok. Már a bejáratnál ordít, hogy ez az étterem procc hely. A levegőben is érezni a pénz szagát. A főszerkesztő az előtérben vár. Előrehajló testtel mosolyog rám, tetszeni akar. Az ilyen pasik cápák, tudom jól. Szabályos fehér fogsorán ragadozó fény villan. Az asztalhoz ülve arra gondolok: „Kisanyám észnél légy. Ezt a fajtát nem ismered. Ez megszokta a hatalmat, meg a sok pénzt. Azt hiszi mindent megkaphat. Ez nem a te világod.”
Ettől a gondolattól kicsit kényelmetlenül érzem magam, ráadásul a szemem sarkából látom, hogy a lábamat nézi, ahogy előreenged. Hirtelen nagyon rövidnek éreztem az új szoknyát.
A főpincér halszerű, csuszamlós könnyedséggel siklik elő. Zavar a fene nagy előkelőség, de annak örülök, hogy egymástól elkülönített zárt boxok vannak, így védettebbnek érzem magad. A Főszerkesztő az étlap tanulmányozása közben éppen azt fejtegeti, hogy milyen jelentős dolgokat fogunk mi ketten véghezvinni. Hogy mit, arról fogalmam sincs. Azon töprengek, hová akar kilyukadni, de nem merek ránézni, így hát az inggallérja magasságában veszteglek a tekintetemmel. Jó, ha van az embernek egy biztos fogódzkodója. Az étlap valódi rémlátomás, soha nem hallott ételnevek, de már kezdek hozzászokni. Kérdem tőle, mit ajánl, tudom, az ilyen hapsik ettől odavannak, nekem meg sokkal kényelmesebb. Az előrejelzésnek megfelelően az elégedettség hullámai futnak rajta végig. Tudom, tetszést arattam, de mire jó tetszeni? Semmire, csak szarba kerülök miatta. Csak-hogy nem lehet mindent megúszni.
Valami töltött vegyes akármit eszem, mindent beleraktak, ami drága. Azért nem rossz. Biztosan hizlal. Hogy csinálják ezek a pasasok, hogy nem híznak el, pedig állandóan ilyesmit kajálnak? Persze, biztos valami drága kondiszalonba járnak, ahol pokoli gépeken izzasztják magukat. Tele van az újság, meg a tévé ilyen reklámokkal. Biztos vagyok benne, hogy ez a pasi is itt, velem szemben, ilyen helyekre jár. Tuti, hogy így van. Ezzel a komoly ábrázattal szüksége is lehet, hogy néha fizikailag is elfáradjon. Lopva rátekintek, most, hogy belemerült az étkezésbe, jó alaposan megvizsgálom. Tulajdonképpen arra gondolok, hogy mit is keresek itt, és ez a férfi számomra körülbelül annyira ismerős, mint egy hottentotta. Mégis mi lehet az oka, hogy itt vagyok? Nem tudok ésszerű magyarázatot adni erre, igaz nem is nagyon töprengtem el ezen.
Leszedték a tányérokat, desszertet rendel a Főszerkesztő. Míg várunk az italra és az édességre az asztalszomszédom a tanulóéveiről, meg a karrierjéről mesél. Érzem, azok közé tartozik, akik azt vallják: legyünk fiatalosak, legyünk igényesek. Nem is szövegel folyton, mást is hagy szóhoz jutni. Sőt látszólag igényli a visszacsatolást, kíváncsi a véleményemre is. Közben meg ilyesmiket mond:
- Most, hogy elolvastam néhány novelláját, no meg a legutóbbi sikereset, mindenképpen szerettem volna találkozni magával. Nincs sok időm olvasni, de a múltkori találkozásunkkor valami megragadott magában. Hogy őszinte legyek, számomra ez a mostani alkalom, nem csak kimondottan munkaebédnek számít.
Nocsak, kimutatja a foga fehérjét… Közben tovább beszél:
- Nagy hatással volt rám az írása, nagyon jó írás. Biztos vagyok benne, hogy maga született író. Minél előbb el kellene kezdenie a regény, vagy már el is kezdte?
Nem szólok egy szót sem: jobb így. A Főszerkesztő úgyis belelendült, folytatja. Én egyre távolabb vagyok, figyelmem elkalandozott. Lágy duruzsolást hallok:
- …megfigyelőképesség… életstílus… pergő cselekmény….
Szavamra, egy csapásra nagy íróvá avat. Fűzi az agyamat. Sejthettem előre. Ezek a kis ragadozók semmitől sem riadnak vissza. Na de, kisapám, ha azt hiszed, hogy besétálok az ágyadba, csalódni fogsz. Nem fog sikerülni, máshol keress könnyűvérű nőket. Azt akarom, hogy szeressenek, azt akarom, hogy tiszteljenek. Csak azzal fekszem le, aki szeret és akit szeretek.
- Maga nem is eszik! – szólal meg hirtelen a Főszerkesztő.
Az „enni” szó hallatára leereszkedem a fellegekből. Látom, hogy közben kihozták a desszertet. Előttem egy nagy gyümölcskehely tele eperrel. Imádom az epret.
- Biztosan untatom a történeteimmel, beszélek, csak beszélek, meg sem hallgatom a véleményét.
- Dehogy, sőt nagyon figyelmes – mondom és nekilátok az eperke-helynek.
A külvilág ilyenkor megszűnik számomra. Ritkán eszem effélét. Anyám sosem csinált ilyeneket, mert mondta, drága a gyümölcs. Amikor meg szezonja volt akkor meg mindig a lekvárhoz kellett és azért nem ehettem annyit, amennyi jólesett volna.
Gondolataimból hirtelen felriadva, szemben velem a Főszerkesztő, mellettem a gőzölgő kávéscsésze, meg a teljesen kikanalazott kehely.
- Öröm nézni, ahogy eszik – szólal meg a szemben ülő férfi.
- Miért? – kérdezem – Biztos zabálok.
- Nem – mondja – hanem látszik, hogy élvezi. Nem kér egy kis aprósüteményt a kávéhoz?
- Nem – válaszolom egy kicsit gorombán, mert látom, hogy hozzák a számlát. Biztosan egy vagyonba került itt ez az ebéd. Mi mindent tudtam volna ennyi pénzből venni! Persze nyilván hivatali költségnek számolják el, de akkor is szégyenkezem, mert úgy érzem magam, mintha megvásároltak volna.
Elmenőben a Főszerkesztő azt mondja:
- Szeretném meghívni magát, magát moziba, ha szereti a mozit, jövő héten elmehetnénk.
- Jó – felelem, de úgy érzem, mintha nem is én mondtam volna. Mi van velem?
- Nos, hát akkor majd jelentkezem.
Néhány lépést hátrál, majd hirtelen megkérdezi:
- Remélem, nincs egy féltékeny lovagja, aki nem engedi el?
- Nincs – nyögöm ki hülyén – Nincs.
Nem is tudom, hogy miért nem tudom kimondani az igazat?
*
Ez pasi fűzi az agyamat. Fűzi, fűzi és fűzi az agyamat. De nagy marha voltam, hogy ez nem jutott eszembe, mikor elfogadtam az ebédmeghívást. Olyan nyilvánvaló volt, hogy ez lesz belőle, mint az, hogy az orrom van a képem közepén. Ilyen hülye lökött vagyok. Most mit csináljak? Ha elküldöm a sunyiba, mit gondol rólam, na és a szerződés? Nem szabadott volna korpa közé keveredni. Szar ügy!
Talán megfeledkezik rólam. Talán nem hív fel. Végül is nem mondta túlságosan komolyan. Meg nős is, talán sok dolga lesz. Olyan lovagom ugyan nincs aki nem engedne el, de az irodalmár biztos nem rajongana érte. Nem akaszthatok még egy másikat a nyakamba. Undorító lenne, meg fárasztó. Különben fáradt is vagyok. Nem bírom sokáig ezt a sírva vígadó életet. Anyámnak igaza van. Ócska kurva vagyok.
Úgy döntöttem elmegyek az Irodalmárhoz, talán lehiggadok.
- Na, milyen volt - kérdezi, mert tudott róla, hogy ebédre voltam hivatalos a Főszerkesztővel. Elmondok neki mindent, hogy a nehéz szívem megkönnyebbüljön.
- Hát igen - mondja - be akar fűzni, nyilvánvaló. Egyébként nem meglepő. Nem vagy csúnya, nem csodálkozom, hogy tetszel a pasasnak. Sőt, ha ügyes vagy megkaparinthatsz magadnak egy pénzes ürgét - teszi hozzá cinikusan.
- Menj a francba!
- Nézd Stella! A javadat akarom. Felé akarlak rázni, hogy észre vedd, milyen hálóba kerültél. Legalább jól nézett ki az az étterem?
- Igen.
- Mibe került neki?
- Pontosan nem tudom, de az étlapon lévő árakból gondolom, hogy mi ketten egy hétig dőzsölhettünk volna.
- A fenébe, az ilyen vagyonos kapitalistáktól lenne kedve az embernek belépni a kommunista pártba.
- Mióta érdekel az osztályharc?
- Nem érdekel, csak dühös vagyok az ilyen ürgékre. Mit csinálsz, ha felhív?
- Ó, hát lehet, hogy nem is telefonál! Szóval csak úgy mondta, hogy meghív moziba.
- A nyakamat rá, hogy telefonál. Nem adok három napot, és telefonál. Mit szándékozol mondani neki?
- Nem tudom.
- Léptesd le. Nem adhatod így el magad. Undorító lenne.
Eladni magam? Ki akarja eladni magát?
- Majd azt mondom, hogy pont megbetegedtem.
- Hogy megbetegedtél! Micsoda zseniális gondolat, hogy tudtad kitalálni? Képzeled, beveszi, mi. Egy frászt! Majd akkor egy hét múlva telefonál.
- Talán nem is akar befűzni, lehet, hogy csak kedves akar lenni azzal, akivel szerződést köt. Lehet, hogy minden munkatársával és ügyfelével ilyen. Lehet, hogy csak rosszul látom.
- Na persze. És akkor mit csinálsz, ha a sötét moziban a térdedet markolássza, mi?
- Ellököm a kezét.
- Te tisztára hülye vagy! Szépen összejössz a pasassal, tuti, hogy így lesz. Az ilyen faszikkal vagy lefekszel, vagy nyista meló. Ez a szokás. Nem te vagy az egyetlen. Még nincs aláírva a szerződésed, mi? Nahát akkor, ha ellököd a kezét, ugrik a szerződés. Kész vagy. Nincs lacafaca!
- Görény vagy! Nem a két szép szememért keresett meg!
- Hát akkor miért?
- A könyv miatt! Ide figyelj, ez a krapek nem hülye, hanem üzletember, nem a képemre köt szerződést.
- Persze, hogy nem. Nem köt veled szerződést. Teledumálja a fejedet a szerződéssel, míg be nem jut az ágyadba, és utána megcsappan az érdeklődése. Majd meglátod.
- Hát neked teljesen elment az eszed! Ezen az alapon ki sem tehetném a lábamat itthonról, nem csinálhatnék semmit.
Dühöngök. Döntöttem. Elmegyek a pasassal a moziba, és kész. Nekem ne parancsolgasson senki. Ha a Főszerkesztő telefonál, elfogadom a meghívást. Csak az a baj, hogy rossz útra lépek, tudom, szilárd meggyőződésem, cafka vagyok.
*
Két nap múlva hívott a Főszerkesztő. Ezúttal személyesen, a titkárnője közvetítése nélkül. A hangja sem olyan, mint máskor. Kicsit hebeg. Azt mondja:
- Hát igen, holnap lesz egy vetítés...Nem tudom, hogy ráér-e holnap...Jó, tökéletes... Ami igaz, hogy a film nem egy zsenialitás, de...Szóval Robert Redford játszik benne, nem tudom, hogy szereti-e Robert Redfordot...Nem túlzottan?...Azért, ha volna kedve eljönni...Igen? Jó, nagyon jó, mondjuk nyolc óra előtt tíz perccel...Tudja hol van?...Jó, a bejáratnál várom...Hát akkor...Ó, igen, még azt akartam mondani...Nem tudom van-e kocsi-ja...Szóval abban az időben arra mindig dugó van...Jó, akkor holnap nyolc előtt.
Pimasz! Pimasz a pasas. Van bőr a pofáján bevallani, hogy rossz a film. Én hülye meg beleegyezem, akármilyen giccs, nem érdekes, feltétlenül rohanok, igen, hogyne, megyek, rohanok. És ráadásul ezt most már Ő is tudja. Őrület! Mit csináljak? Tényleg mit csináljak? Persze, hogy dugó van a belvárosban. Naná, hát persze, hogy be akar firkázni, csak azért, hogy a saját kocsiján cipeljen haza. Mekkora firnyák! Mit csinál az ember egy pasassal a kocsiban, majd Robert Redfordot nézegeti, nem? De hülye picsa vagyok! Képzelem mit gondol rólam. Nem nehéz kitalálni, ribancnak néz.
Mégis...Kívánom a pasit. Tudom. A gyümölcskehely óta. Istenem, mi ütött belém. Bizsergő érzés hatol fel a méhemig. Ismerem ezt az érzést, jól ismerem, ha ez elfog nem tudok ellenállni. De ismeretlen férfival nem könnyű szeretkezni. Nekem legalábbis nem könnyű. Szóval egyáltalán nem vagyok felszabadult. Ismerem magam. Az a baj, csak szerelemből tudok szeretkezni.
Az Irodalmárnak is mondtam egyszer:
- Jó lenne, ha egyszer nem csak technikáznál, hanem szerelemből szeretkeznénk, mert még a végén még frigid leszek tőled.
- Mi az, hogy szerelmes szeretkezés - kérdezte - Hát mi nem azt csináljuk?
- Ha valaki szerelemből fektet le nem a lyukamig hatol hanem a méhemig. És ez a szuper, az egész belsőd megelevenedik, kigyulladsz., érzed, hogy elszállsz. Értsd meg a nő nem olyan mint a kocsi. Nem elég csak lökni a gáz, meg sebességet váltani. Szerelemből akarok szeretkezni.
*
Taxiba ülök, a Főszerkesztővel van randevúm. Nincs csúcsforgalom, korán érkezem. De hülyén fogok kinézni, ha fel-alá mászkálok. A pasasokat kicsit várakoztatni kell. Ezért egy kis sétára indulok a mozi környéki kis utcákban, teljen az idő. Ahogy a megbeszélt időpontban visszamentem, látom a Főszerkesztő a bejáratnál áll nyugtalan, de egyszersmind elrévedő arccal, jobbra-balra kapkodja a fejét. A mozdulatában van valami sajátos: a szerelmes férfiak nyugtalan nyaktartása. Nocsak, csak nem szerelmes? Mindenesetre, nekem úgy tűnik! Hát ez váratlan tényállás. Biztosan tévedek.
- Egy kicsit nagy volt a forgalom csak most az előbb értem ide - mondom, hogy leplezzem zavaromat, ahogy közeledtem felé.
- Nem, dehogy, szóval, hm, szóval, vagyis igen, én jöttem korábban - nyögi nagy nehezen.
Te, figyelj - morfondírozok magamban - hova tűntek a titkárnők, a telefonok, meg az iroda? Ez az ember szerelmes.
- Hát akkor, talán be is mehetnénk - mondja és szertartásos arccal bevezet. Csípem az ilyen pasikat, akik értenek a ceremóniához. Akik nem hét-köznapiak.
Egy bárba invitál, amely a mozi előterében volt. A Főszerkesztő totál zavarban van, ahogy a bárszékek irányába vezet. Nem szeretem a ezeket a magas bárszékeket, mindig attól félek, hogy leesek róla, ráadásul ahogy felkászálódok, érzem, hogy a szoknyám felcsúszik. Nem szeretem, ha kilátszik a fenekem. De azért összeszedem magam és felkúszok. Az az érzésem, hogy nem nagyon illek bele ebbe a környezetbe. Ügyetlenül iszogatom a narancs juice-omat. Szédülök, mindjárt leesek. Eközben a Főszerkesztő nagyvilági társalgást folytat. Nem hallom igazán, hogy miről beszél, túlságosan távoli a hangja. Végül azt mondja:
- Menjünk, mert kezdődik az előadás.
Hála Isten, a legjobb pillanatban szólt. Udvarias segítőkész karjára hagyatkozva lecsusszanok. Mikor földet érek minden visszanyeri az eredeti színét. Jobban vagyok. Nagy a tülekedés, az emberek mennek be a terembe. Gyönyörű terem, teljes kényelem.
Elkezdődik a film. Tényleg nem zseniális. Redford üget a prérin, vágtat az indiánokhoz, Morricone stílusú zenei aláfestéssel. A Főszerkesztőt nem igazán érdekli a film, egész idő alatt érzem, hogy fejét finomat oldalvást fordítva engem néz. Nem értem mi van vele.
Én meg úgy teszek, mintha ezt nem venném észre. A film nem érdekel, de nem volna ildomos mutatni, így aztán lenyűgözött arccal meredek a vászonra. De állandóan magamon érzem a tekintetét. Közben meg arra gondolok, hogy mennyibe kerül egy jegy ebbe a drága és elegáns moziba. De úgy gondolom, hogy a Főszerkesztő egy fityinget sem fizetett. Így van az ilyen embereknél: belefulladnak a pénzükbe és ráadásul az összeköttetések révén mindig mindent ingyen kapnak. Ilyen az élet. A médiák társadalma, ahogy nevezik
A Főszerkesztő egyre elégedettebb arcot vág, már egyáltalán nem nézi a filmet. Lehet, hogy ekképpen juttatja kifejezésre: ezt a vacak filmet nem érdemes nézni. Lehet, hogy téged meg hülyének néz, ahogy ezt a szar filmet beleéléssel bámulod. Nem vitás ezt gondolja. Sőt, úgy gondolod, hogy ez hasonló helyzet, mint mikor vendégségbe mész, ne vesd rá magad a szendvicsre, meg a teasüteményre, mint aki két hete nem evett semmit. Meg játszani, hogy nem vagy éhes, csak úgy unalmadban rágcsálsz valamit.
Lehet, hogy ezt a filmet is unott arccal kellet volna végignézni, ehelyett én meg úgy bámultam, mintha most lettem volna először moziba. Cikis helyzet.
Végre befejeződik a film, a szereposztást vetítik. Végre megpihentethetem a csipáimat. Minden oké. A Főszerkesztő nem fogta meg a térdemet.
Ahogy indulunk ki, három sorral előttünk egy pasas integet a Főszerkesztőnek, aki diszkrét kézmozdulattal jelzi: „öregem rosszkor jelentkezel”.
Ez már nem vicc. Eszembe jut a jegygyűrűje, tisztázni kell a dolgot. Mert azokat a pasikat hamar lekoptatom, akik szégyenkeznem miattam és nem mernek vállalni.
A kijáratnál hirtelen egy távoli férfi ismerősömet pillantom meg. Szélesen és feltűnően rámosolygok, ettől meg most a mellettem lépkedő Főszerkesztő érzi szarul magát. Hát öreg, az élet nem habostorta.
Szertartásosan a mellékutcában parkoló kocsijához vezet. Őrület, hogy tud viselkedni ez a krapek. Lenyűgöz a ízléses öltözéke, minden eredeti, márkás. Szeretted volna, ha neked gyerekkorodban ilyen apukád lehetett volna, aki dúsgazdag és mindenből a legjobbat, a legszebbet veszi meg neked. És most felcsíphetnél egy ilyen krapekot és kárpótolhatnád magad mindenért, ami nem adatott meg neked.
A dúsgazdag ”papa” kocsijához értek, elegánsan kinyitja az ajtót és besegít. Fantasztikus, micsoda érzékkel távirányit ez a hapi. Hol a táv-vezérlője? Meg kell adni, jól működik.
Az autójában találod magad. BMW, full extra.
- Vacsorázhatnánk valahol - javasolja kedves mosollyal.
Közömbös arccal egyezel bele, pedig a gyomrod már korog. És eközben arra gondolsz, hogy ártatlanul és öntudatlanul már ráléptél a futószalagra és visz magával. Már benn ülsz a Főszerkesztő kocsijában, száguldasz puccos utcákon keresztül, ahová egyébként nem szoktad betenni a lábadat. Természetesen jól vezet. Semmi kivetnivaló nincs ebben a gazfickóban.
Egy csöndes kisvendéglőben emigráltunk, ahol minden mélyvörös, a szőnyeg, a drapéria az asztalterítő. Már nem is tudom mit ettem, de szörnyen flancos neve volt. A Főszerkesztő is egy kis mit tudom én, micsodát csipeget elegánsan. Látszik a fickón, hogy volt gyerekszobája. Közben társalog, gazdag, kényelmes és előkelő gyermekkoráról beszél. Nem ismerte a nélkülözést. Eközben te meg arra gondolsz, hogy a tied milyen volt. Mindenen spórolni kellett, mert a bútorrészletet muszáj volt fizetni. A sötét gyerekszoba jut eszedbe, ahol nem volt szabad éjszaka felkapcsolni a kis villanyt, mert megugrott volna a villanyszámla. Mindig féltem az éjszakától, rettegtem amikor lefekvéshez készülődtünk. Képtelen voltam elaludni a tudattól, hogy nem lehet villanyt gyújtani. Attól féltem, hogy a sötétben a pókok megesznek. Irdatlan nagy szőrös és potrohos pókok, melyek éjszaka a plafon sarkába bújnak meg. Kiabálok. Anyám fölém hajol, simogat, de eközben szid:
- Tessék aludni, szégyelld magad, még felébreszted apádat, tudod fáradt egész nap dolgozik. Aludj nyuszikám.
Néha meg bepisiltem éjszaka. Természetesen nem akarattal, mert közben alszom. De erre ébredek fel. Egy pillanatig minden finom és lágy, szinte teljesen felolvadok benne. De aztán jön a szégyen és a nedves hideg. Sokszor reggelig pácolódom benne, mert nem merek szólni. Anyám összeszorított szájjal húzza át az ágyneműt, én meg félmeztelenül szégyenlősen ott dideregek az ágy mellett. Anyám elvitt a patikába, a patikusnő meg minden csengős, meg ébresztős rémes módszereket ajánl. Anyám élvezettel hallgatja, de végül nem állt kötélnek. Én meg megfogadtam, ha lehet akkor többet nem pisilek be, mert olyan csengős izét nem akarok. Inkább meghalok. Ott lebegnek ezek az emlékek köztem meg a Főszerkesztő közt, aki csak beszél vaktában kellemes hangon. Csak a hangja zenéjét hallom, szavaiból semmi sem jut el a tudatomig. Nem hagyja abba, annyira megszokták, hogy hallassák a hangjukat.
A Főszerkesztő hazavisz a kocsiján, előbb azonban szertartásosan felsegíti rám a blézerem, csaknem elröhögöm magam ezen az ódivatú elegancián. Hazafelé halkan javasolja:
- Volna kedve még valahova beülni egy italra? Nem sokáig, de egy ilyen kellemes estét szívesen meghosszabbítanék még néhány perccel.
Nem válaszolok rögtön, nem tudom hogyan utasítsam vissza. Érzem a lélegzete is eláll. Végül azt mondom:
- Sajnos holnap nagyon korán kell kelnem. Most már le kell feküdnöm mindenképpen. Sajnálom.
Szomorú hangja könnyedén megremeg: nem nyeretlen kétéves.
- Értem. Talán majd legközelebb.
Közben odaértünk ahhoz az utcához, ahol lakom. Két háztömbbel előbb azonban szólok.
- Itt lakom
Kiugrik, megkerüli az autót és kinyitja az ajtómat.
- Remélem, hogy majd a maihoz hasonló kellemes estét tölthetek el önnel. Megengedi, hogy ismét majd felhívjam?
- Igen - mondom kissé halkan.
Gyorsan elköszönök és a legközelebbi háztömb bejárata felé sietek. Eltűnök a kapubejáróban, megyek néhány lépcsőfokot, aztán visszamegyek a kapuhoz és óvatosan kipillantok, hogy elment-e már. Már el. Hazamentem az ötvenméternyire lévő bérházamba. Nem akarom, hogy tudja, hol lakom. Az én házam, az én váram.
Amikor a bejárathoz érek, katasztrófa történt, nem találtam a kulcsomat. Valahol elhagytam. Nincs más megoldás, el kell mennem az Irodalmárhoz, aki amúgy is álmatlanságban szenved, és nála van a másik kulcsom. Botorkálok az elhagyatott utcán, nagyon hideg van, cidrizek a kiskabátomban.
Az Irodalmár borzasztóan elégedett, hogy csak így váratlanul betoppanok hozzá ilyen későn. Javasolja, hogy töltsem ott az éjszakát. Fáradtan bele-egyezek, az Irodalmár rögtön rátért a lényegre és maga alá gyűrt. A véleményemre nem kíváncsi. Hagyom magam, nincs most erőm ellenállni, fáradt vagyok és kicsit bűnösnek is éreztem magam vele szemben. A szeretkezés után az Irodalmár mindennek elmondja a Főszerkesztőt. Nem veszi észre, hogy robbanásveszélyes a terület. Hallgatok, szeretnék rajta segíteni, de képtelen vagyok rá.
Másnap kissé kábán érek haza, útközben még beugrottam a kulcsmásoló-hoz. Lefekszem, hogy néhány órát aludjak. Az álomba merülés előtt még magam előtt látom a Főszerkesztőt, a mozdulatait, a mosolyát és magamat, amint hátrálok, menekülök, futok be a szomszédos háztömb ajtaján, nehogy megtudja hol lakom, meglássa hogyan élek, nehogy megtudjon rólam valamit, nehogy hatalmába kerítsen… Homályba burkolózóm.
*
A Főszerkesztő három nap múlva felhív. Táncolni invitál. Rögtön beleegyezem. Imádok táncolni és állandóan olyan tagokkal járok, akik nem szeretnek táncolni. Nem titkolom a programot az Irodalmár előtt, aki ezúttal dühbe gurul és az egész erkölcsi arzenálját felsorakoztatja. Szerinte elindultam a züllés útján. Bepipulok. A könyökömön jön ki a prédikációja.
- Nekem a hét bármelyik napja jó – mondja a Főszerkesztő – Ahogy önnek megfelel.
Nagyon ráér ez az ember. Hát a feleség hol van? Elutazott? Meghalt? Nem, nem úgy néz ki, mint aki özvegy. Nyitott házasság, vagy mi a fene? Az együttélést variáló kispolgárok? Szörnyű! Undorító!
Eh, a fenébe is! Mikor fogok leszokni róla, hogy mindenhol a tökéletest keressem? Nem érted, te szegény kis hülye tyúk, hogy a mániákus tisztaságvágyad divatjamúlt? Hogy az egész világ csupa kicsinyes érdek, piti disznóság, magadat is beleértve? Te meg közben folyton csak az eget kémleled, pedig a lábad alatt süpped a talaj. Valami mégis azt súgja, hogy ennek az ügynek valami stichje van. Hogy bemocskolódsz, hogy tönkremész, csapdába esel. De már az is csapda, amiben most vagy, akkor legalább olyan csapdába ess, ami neked is tetszik.
A Főszerkesztő kedvéért még ruhát is veszel magadnak, mert nincs olyan ruhád, amiben táncolni lehet. Szép fekete ruhát veszel, ami kiemeli az alakodat. Mi van veled?
Ezúttal érted jön a Főszerkesztő, lent vár a házad előtt. Ez azt jelenti, hogy a megbeszélt időpont előtt negyedórával elindulsz otthonról, hogy ott szobrozz a másik ház előtt, ahonnan múltkor leléptél. A másik ház lépcsőházából látod, amint megérkezik a Főszerkesztő és reményteli arccal nézi a tiédnek hitt kaput. Hirtelen nagy stílű dámaként kezdesz viselkedni. Elbűvölő mosollyal lépsz ki a kapun és határozottan indulsz felé. Odaérve elrebeged, hogy milyen kellemes ma az idő, majd a kocsija felé indulsz. Kissé meghökkent, de ezúttal is, mint mindig udvarias és diszkrét, nem szól semmit csak kinyitja a kocsi ajtaját. Csúcsforgalom van, de vele nem félsz. A város csodálatos. Nagyon elégedett vagy. Kezdesz közel kerülni a pasashoz, egészen közel.
Vacsorázni visz egy kisvendéglőbe. A tánchoz még túl korán van. Útközben arra gondolsz, hogy utána döntő játszma következik, érzed. Nem társalogni akar veled, ha táncolni visz. Hacsak nem buzi, de nem látszik annak. Tekintete is arról árulkodik, szívesen felfalna. Nem lehet félreérteni. Ismered jól, milyen a tétova, vágyakozásteli férfitekintet. Biztatást vár.
Pedig te nem is kívánod, nem, még nem. Még hideg vagy, de már kezdesz felengedni, nincs benned már ellenállás… És nagyon jól tudod, mit jelent ez nálad. Egyre erősebben hat rád a pasi, érzed őt, mintha látnád. Teljesen betölti a teret melletted. Tisztázni kell vele, hogy is áll a feleségével. Mert nincs kedved ágyba bújni a hapsival, ha állandóan a stoppert nézi, mondván: - Hát sajnos, hm, várnak otthon.
Na nem! A túlhajszolt férfiak, akik állandóan az órát nézik, járjanak kurvákhoz! Neked ez nem elég! Most mit fogsz csinálni? Kifaggatod? De mit fogsz mondani? Talán azt, hogy: „Előrebocsátom, nős férfiakkal nem szoktam lefeküdni” Ez egy kicsit pofátlanság. Vagy mégse? Hát akkor rajta!
Végül aztán minden megoldódik. A Főszerkesztő ráérzett a dologra. A feleségéről beszél. Halkan beszél, hogy igazából már nagyon megromlott a kapcsolata a feleségével. A gyerek sem jött össze, a felesége egyre gyakrabban veszekszik vele, pedig ő mindent megteremtett neki. Kényelmes életforma, lakás, kocsi, utazgatások, de egyre rosszabb. Olyannyira, hogy két hónapja a Főszerkesztő egy kis lakást bérel és azóta ott lakik magányosan.
Mi közöm van ehhez a tébolytörténethez? Semmi. Az élete tönkrement, nem bírja tovább. Mit tehetek én? Abszolúte semmit. Legjobb volna pánikszerűen elhúzni a csíkot.
Csakhogy képtelen vagyok. Hiába próbáltam, nem sikerült. Nyakig beleestem. Szegény krapek! Elborít a részvét. Milyen szép, nemes és megható! Vigyázz kisanyám, ha így folytatod, a markába vagy. Csakhogy nincs mit tenni. Ha kissé józanabb lennél, egyáltalán nem mennél bele a buliba. Mi a fenének szedted fel a pasast, ha nem azért, hogy szórakozz, hogy egy kicsit más szemszögből lásd a világot? Csakhogy nem vagy józan.
Közben egy étteremben ülsz egy asztalnál vele. Mit fogsz kajálni? Mostanában, úgy tűnik, mást sem teszel, mint étlapokról ételeket rendelsz.
Vallomása után behatóan néz rád. Nem szól semmit. A mélyről fakadó bánat mindig néma.
Te úgy csinálsz, mintha nem érdekelne, az étlap fölé hajolsz és cigánypecsenyét rendelsz. Miért éppen cigánypecsenyét kértél? Ha van valami, hát éppen a cigánypecsenye az, amitől undorító lesz a leheleted. Bűzleni fogsz a fokhagymától. Nahát éppen ezért választottad, bűzleni akarsz a fokhagymától. Nehogy megcsókoljon. Vagy hogy jó alaposan megundorodjon utána. A szokásos stratégiád. Nálad tényleg csak az a férfi ér el valamit, aki nagyon ragaszkodik hozzád.
Egyelőre a fokhagymaszag látszólag nem szegte a kedvét: szerelmesen néz rád. Szeretnél az orrába lehelni, látni, mit szól hozzá, de nem mered megtenni. Az utolsó falatig megeszed a pecsenyédet. Nagyon ízletes. A Főszerkesztő eközben szóval tart.
Az étteremből jövet a kocsiban jöttél rá, hogy a pasas nagyon jó nálad. A rózsa elvesztette valamennyi tövisét. Ez volna hát egy rettegnivaló cápa? Dehogy, ez csak egy szerencsétlen, egy érzelmileg és anyagilag kihasznált ember.
De azért valamely távoli parányi hangocska mégis azt kiáltotta: „ne menj bele!”. Ne menj bele, csúnya történet, nem világos, a helyzet túl zavaros, az ilyenből nem lehet érintetlenül kiszállni. De aztán megszólal egy másik, sokkal erősebb hang, és így szólt: „Na és te? Azt hiszed te talán olyan tökéletes és tiszta vagy? Miért játszod az eszedet most hirtelen?”
És tehetetlennek érzed magad. Szívesen maradsz itt vele és a kocsijának is jó illata van. Nem volt hétköznapi helyzet, attól különben is rettegsz.
A diszkóhoz értünk. A helyiség szinte még üres. Alig múlt tíz óra. A Fő-szerkesztő kicsit zavarban és megkérdezi tőled, hogy nem akarsz-e meginni valamit a szomszédos helyiségben lévő bárban. Igent mondasz. Szóval zavarban van. Arra gondolsz, biztos a vallomás izgatta fel ennyire.
Most egy kicsit békésnek tűnik ez a hely. Alig néhányan lézengenek itt-ott. Most senki sem táncol a zene is halkan szól. Aggódva gondolsz rá, vajon később benépesül-e a táncparkett. Mert te nagyon szeretnél táncolni. Vajon ez a pasas a lassú táncon kívül mást is tud táncolni? Elképzelhető, mert különben nem ide hozott volna. A tekinteted mereven a pohárra mered, limonádéd alján kémleled a jövődet. Beszélgettek egy kicsit. Csak úgy fesztelenül. Mondod, hogy milyen nyugalmas hely. Nyugalmas! Egy diszkóklub! Neked aztán van érzéked a társalgáshoz kisanyám! Azonkívül, még a feltételezett kora is feszélyez. Fiatalnak látszik. Annak látszik, de nem az. Az ilyen korúakkal észnél kell lenni. Állítólag a barátod, de igazából nem tudod, tényleg az-e, vagy inkább az apád, vagy a főnököd. Szedd össze magad: talán mégsem rozoga! Na meg attól is félsz, hogy hozzád ér. Ki nem állhatod, ha ismeretlen hapsik érned hozzád. A kezdet mindig nehéz. Begubózol, mint egy remeterák. Sohasem tudtál még könnyedén lefeküdni.
Lehet, hogy nem is akar lefeküdni veled. Lehet, hogy csak társaságra vágyik. Sosem lehet tudni. Bizonyára nem szenved hiányt társaságba. Egy Főszerkesztő. Azon töprengsz, vajon tényleg igaz-e, hogy csak az ágyán keresztül lehet érvényesülni. Lehet, hogy csak Hollywood-ban megy így. Csodálkoznál rajta.
- Nincs kedve táncolni? – szólal meg a Főszerkesztő, félbeszakítva szerencsétlen elmélkedésedet.
Időközben benépesült a táncterem és észre sem vetted, hogy a hangerő is megnőtt. A Főszerkesztő elegánsan, könnyedén táncol, a túlzott hevesség nem is klappolna hozzá. Te viszont nem feszélyezed magad. Csodálattal nézi, ahogy bolondul vonaglasz. A szünetben szelíden megfogja a kezed, de másfelé néz, mint egy diák. Nem ellenkezel, de semmi biztatást nem adsz, félsz. Visszahúzza a kezét. Jó jel, nem erőszakos. De most meg attól félsz, megint megpróbálja. Csak nem fogsz hátratett kézzel táncolni!. Lassú zene jön. nem szereted a lassú táncot. Semmi ritmus, az egész semmire sem jó, csak arra, hogy a pasiknak felálljon tőle a farkuk. Legalábbis eddig ez volt a véleményed. A székek felé tekingetsz, de a Főszerkesztő nem enged. Magához von és nagyon-nagyon lágyan átkarol. És ekkor bekövetkezik. A villámcsapás. Baromi hatása van. Milyen csodálatos érzés! Soha senki nem karolt így át! Milyen finom! Tarts még így, ne engedj el, még ne! Csak arra gondolsz, hogy tartson még, hogy soha ne érjen véget.
De véget ér. Megint dübörög a ritmus. Megint riszálás, de most az idegeidre megy. Közeledben érzed a Főszerkesztő vonzását. Dühös vagy, hogy elválasztottak tőle, harminc centiméteres űr van köztetek. Lopva néz rá, te meg rá.
- Akar egy kicsit pihenni – hajol közel a füledhez, hogy értsed, amit mond.
Igen, nagyon. A szomszédos bárban megtelt majdnem minden hely, de a sarokban még volt hely. A zsúfoltság miatt a széketek szorosan egymás-hoz nyomódott. Nem baj. Megfogja a kezedet, te pedig a vállára hajtod a fejed. Jó illata van.
- Nagyon boldog vagyok – mondja halkan
- Én is – feleled.
A párbeszéd elérkezett a nagy érzésekre jellemző nullpontra. Ilyenkor felesleges is beszélni. Ujjával finoman simogatja a kezedet. Nagyon jól érzed magad. Minden kellemes. Senkit sem látsz magatok körül. Csak te vagy és ő.
- Ami itt történik, nagyon fontos nekem – mondja egy idő után – Ez a kapcsolat nagyon sokat jelent nekem. Ezt feltétlen szerettem volna elmondani magának. Még nem vagyok teljesen szabad, de ha kellek magának, mindent megteszek, hogy teljesen a magáé legyek.
Meghatódsz. Nagyon meghatódsz ettől az őszinteségtől. Nyílt lapokkal játszik. Nem óvatos. Nem várta meg, hogy kipróbáljon az ágyban. Még szorosabban bújsz hozzá. Kicsit sírni volna kedved. Ujjaddal visszasimogatod a kezét. Szeretnéd, ha újra lassút táncolhatnál vele, szeretnéd, ha újra átkarolna gyengéden.
- Csak egy pillanat – mondja és megindul a diszkós pultja felé.
Egy lassú zene kíséretében tér vissza. Újra lassút táncoltok. Mennyi ideje táncoltok így. Az idő szinte megállt. Könnyedén, mintha álomból ébrednél fel, körülnézel. Biztosan mindenki téged néz, de fütyülsz rá.
- Akarja, hogy hazamenjünk? – kérdezi később.
Belegyezel. Kifelé vezet, gyengéden fogja a karod. Csak erre vágysz. A kabátodat rádsegíti és lágyan belédkarol.
A parkoló bejáratánál várakozol, hogy előjöjjön a kocsijával. Milyen soká marad! De már jön, a hatalmas macskaként doromboló BMW. Kinyitja a kocsiajtót. Beszállsz. Feléd hajol. Aztán közelebb hajol, és lassan szájon csókol. Mint a moziban. Csak erre vágysz.
- Eljön hozzám – kérdezi halkan.
Nem válaszolsz.
- Ne féljen – teszi hozzá – nem kötelező semmi sem, csak szeretnék egy kicsit beszélgetni.
Nevetsz zavarodban.
- Nem kötelező – ismétled meg a mondatát – Maga nagyon kedves. Menjünk!
Ő is nevet, zavarban, mint egy rajtacsípett kisfiú.
- Hát éppen most költözködöm, tudja, az önálló élet kezdetén vagyok nem volt még sok időm, még nincs teljesen berendezve, hm, egyáltalán nincs berendezve. Csak egy ágy van, asztal, néhány szék, rádió meg tv. Szégyellem, hogy ilyen helyre viszem.
Ha már ott az ágy – gondolod - ez a lényeg, nem?
Pedig még nem döntötted el egészen, hogy lefekszel-e vele. Az Irodalmár jár az eszedbe és lelkifurdalásaid vannak miatta. Ráadásul egy kicsit ideges vagy. Néhány szék, egy ágy, meg rádió, mondta. Üres, rideg, földre dobott matracos kéglire gondolsz.
Ehelyett egy elegáns háztömbben lévő kellemes lakásba lépsz. Az egész kéróban bézsszínű padlószőnyeg. Az ágy hatalmas és fehér szőrmével van leterítve, Hatalmas hifi torony. Ismételten bocsánatot kér, hogy ide hozott. Ránézel, tényleg szégyenkezik? Valójában azért mentegetőzik, mert megkívánt. Felettébb kínlódik. Mi az, talán a szeretkezés kínos neki? Biztosan generációs kérdést csinál belőle. Hódolattal néz rád. Nem, inkább tisztelettel. Ebben a korban nem megy könnyen a kefélés, ha az ember tisztel egy nőt. Javasolja, ülj az ágyra.
- Nincs más hely - mondja a vágytól égő férfi kissé együgyű arcával.
Leülsz. Ő is. Finoman megérinti ajkadat, a szemhéjadat - a gáláns, jól nevelt férfiak mindig ide csókolnak, ezzel fejezik ki, hogy rátérnek a lényegre. Arcát a nyakadba fúrja, gyengéden hanyatt dönt, a derekadat simogatja. Érzed jól, hogy se feljebb, se lejjebb nem mer megfogni. Az is igaz, hogy nem bátorítod. Mozdulatlan vagy, mint egy rongybaba, mint egy ruhacsomó. Nem azért, mintha nem kívánnád, csak még nagyon új neked, ez dermeszt meg. Megérzi és visszakozik.
- Nem akarok kellemetlenkedni... Nem akarom, hogy lefeküdjön velem, ha nem kívánja igazán
Nem szólsz semmit.
- Arra gondolok, hogy esetleg... Van már valakije?
- Igen - feleled - Igen, van valakim.
- Valaki, aki fontos? - kérdezi halkan a Főszerkesztő.
- Igen, fontos.
Az Irodalmár. Pedig jól tudod, hogy az a dolog már elszaródott. De dühösnek érzed magad, na és kétségkívűl még mindig félsz. Nem szívóskodik. Visszahúzódik és gyengéden néz rád a félhomályba.
- Nem akarok alkalmatlankodni - mondja - Nem akarom megnehezíteni az életét.
- Kívánom magát - mondod erre.
- Hozok egy párnát - mondja tüstént és csaknem szökellve tűnik el az ajtó irányába. Majdnem elneveted magad. Aztán eszedbe jut, hogy először fog meztelenül látni, neked ez mindig problémát okoz. Úgy döntesz, hogy gyorsan levetkőzöl, legalább azt ne lássa, miként küszködsz a melltartóddal. A vetkőzés nem az erősséged. Gyorsan bebúj-tál a takaró alá. Szeretnéd két kézzel az álladig felhúzni, de nem sikerül. Kár a pasasokat cikizni kisanyám, mert te sem vagy egy Marylin Monroe. De hová a francba tűnt a Főszerkesztő. Örökre eltűnt. Kezdesz lehűlni. Sötét van. Kihasználod az alkalmat, lekapcsoltad a villanyt, hogy ne lásson meg rögtön. Számba veszed valamennyi elképzelhető hibádat. Az X-lábadat, a kissé elálló füledet. Vajon észrevette-e már a hajad mögött? Mindig nem járhat azon az eszed, hogy egy tincset húzzál rá. A nem igazán feszes hasad, a combod belső felén lévő zsírpárnák sem igazán csábosak, nem is beszélve az álladon lévő megátalkodott pattanásról. Ezt már biztosan észrevette, mivel az arcodat nem tudod farmerba bújtatni. Az arab nőknek micsoda mázlijuk van, a fátyol mögött annyi pattanásuk lehet, amennyit csak akarnak. A legszebb az, hogy nekik biztosan egy sincs.
Mindent! Minden rémséget megszemlélhet rajtad! Na és mi lesz akkor, ha gyorsan olajra lép, mert nem bírja elviselni a látványt? Szégyenedben veszettül kalapál a szíved.
Már jön is! Férfias tartással jelenik meg a félhomályban. Anyám! Semmi kivetnivaló nincs benne. A kora ellenére jól kisportolt, izmos teste van. Gyönyörű hím! Hunyorítod a szemed, hátha csak álmodsz. Melléd fekszik. Azt mondja, szép vagy. Persze a sötétben nyilvánvalóan.
Szeretkezik veled. Gyöngéd mozdulatokkal. Pontosan úgy érint meg, ahogy kell, pontosan úgy ahogy akartad. Ettől olyan boldog vagy, hogy fülig szalad a szád. Boldog vagy, fantasztikusan boldog.
Boldog? Pedig valami apróság hiányzik. Szépen szeretkezett veled, igen, kivéve, mikor nem. A döntő pillanatban hiányzott valami. Nem tudott sem ő, sem te a csúcsra jutni. A plafonra meredő szégyenkező arcából mindjárt megértetted, mi a probléma.
- Ez nem szokott velem előfordulni - suttogta szégyenérzettel a hangjában.
Hát ez még veled sem fordult soha elő. Egy kicsit bosszús vagy a kielégítetlenség miatt, de eközben arra gondoltál, hogy kedvesnek és türelmesnek kell lenned.
- Ha majd jobban megismerjük egymást - mondtad. Tétován helyeselt. Irtózatosan megalázottnak látszott. Kérted, öleljen át. Megalázottsága beteggé tett. Életedben először fordult meg a fejedben, milyen nehéz férfinak lenni. Mindeddig abban a hitben éltél, hogy nekik könnyen megy minden. Ekkor hirtelen szörnyű kétely fogott el. Az x-lábad, a zsírpárnák, a pattanás jutott eszedbe. Alig hallhatóan megkérdezted tőle:
- Talán nem is kíván igazán?
Ettől a perctől kezdve, már nem magával törődött, hanem veled.
Nagyon későre jár. Sötét kihalt utcákon visz haza a kocsiján. Esik. Fénylenek az utcák. A kapu előtt megcsókol. Megkérdi:
- Mikor találkozunk?
- Amikor akarja.
- Holnap este?
- Holnap este.
A holnap már ma van. Megvárod míg a kocsija eltűnik és a saját háztömbödhöz ballagsz. Gyorsan álomba merülsz.
Telefoncsörgésre ébredsz. Dél van. Az Irodalmár hív. Víkendezni hív a barátaival. Sajnos, mondod neki, sürgősen le kell adnod egy munkát az újságnak, ezért egész hétvégén dolgoznod kell. Hát ez persze nem igaz. Hazudós vagy! Az Irodalmár morog egy kicsit, de nem cirkuszol. Akkor egyedül fog a barátaival elutazni.
Délután ténferegtél egy kicsit az utcán. Nem is ettél semmit, nem vagy éhes. Ahogy a kirakatokat nézegetted az utcán, észrevetted, hogy mindenki mosolyog rád. Ezen mindaddig csodálkozol, míg rá nem jössz, hogy te sétálsz sugárzó mosollyal az arcodon. Ekkor döbbensz rá, hogy tényleg nagyon boldog vagy. Veszel magadnak egy új melltartót és egy bugyit.
Nyolc óra. Lent vár rád. Ott járkál föl s alá. Melegség járja át a szíved. Ahogy beülsz a kocsijába, föléd hajol és finoman megcsókol. Finom illata van, finom és tiszta. Megint egy étterembe visz, mindig másikba. Egymással szemben ültök. Ránézel. Nézed a kezét, amint az étlapot fogja. Szeretnéd megérinteni, de nem mered.
A vacsora közben valami nem hagy nyugodni. Azon elmélkedsz, hogy a magadfajta lányokból biztosan minden hónapban kipróbál egyet. Megkérdezed, hogy azelőtt a feleségével jól megértették-e egymást. Igenlően válaszol. Megkérdezed, voltak-e más kapcsolatai. Nem - feleli.
Semmi hézag. Meggyőződésed, hogy nem hazudik. Ez meglep, de mégis hiszel neki. Na meg aztán nem tartozik rád. De érzed, eláraszt a szorongás. Félsz ettől a férfitól, hirtelen megint nagyon félsz, de nem érted, hogy miért. Arra gondolsz, nem hozzád való férfi. Mit keresel itt? Menekülj tőle, amíg nem késő, különben szenvedni fogsz. Az ajtót nézed, a kijárat és közted lévő távolságot méregeted. A fal és a szék között elosonhatnál, felkaphatnád a kabátodat, meg a táskádat...
Ostoba, ostoba! Nem lehet így viselkedni. Nem lehet így lekopni, indok nélkül egy éttermi vacsora kellős közepén. Nem való, muszáj udvariasnak lenni. Nem szabad kislány módjára viselkedni, vadóckodni. Na meg aztán nincs is értelme. A csapda, legyen bármilyen is már rég rád zárult, tisztában vagy vele.
Kezedre teszi a kezét. Pedig eddig nagyon mértékadó volt. Bizonyára megérzett valamit. Itt van a csapda, ebben a kézben. Forróság önti el a tested, mihelyt megérint. Nincs választásod. Fogva tart ez a férfi, akivel még nem is szeretkeztél igazán. A Szorongás egy kissé eloszlott, de azért ott bujkál valahol. Beszélned kell vele.
- Mi van magával? - kérded.
- Hogy érti?
- Nem, semmi, tudja, én... Valami baj van?
- Úgy beszél velem, mintha idegen lennék. Megbánta az együtt töltött éjszakát?
- Megbántam? Dehogy, csak arra gondoltam...
- Mire gondolt? - kérdezi, és ismét megfogja a kezed.
- Arra gondoltam, talán maga bánta meg.
- Nem, nem bántam meg - mondja halkan.
- Attól féltem, többé nem akarja.
- De igen, akarom. Inkább talán maga nem akarja. Szóval az elmúlt éjszaka után, megértettem volna, ha .. szóval...
Most te fogod meg a kezét és magabiztosságot sugárzó arccal azt mondod:
- Ne féljen. Fog ez menni nemsokára.
Nemsokára. Már ma este. Hát most itt van. Most ő húzta a takarót az álláig, amíg te a fürdőben pepecseltél. Gyorsan átgondolod a helyzetet. Az mondod magadban: „Ha most nem fog sikerülni, vége, máskor sem fog sikerülni. Nagy a kockázat”
Mélyen a szemébe nézel, amikor melléfekszel az ágyba. Azt mondod neki:
- Tényleg nem akarja, hogy sikerüljön?
Zseniális ötlet. Rögtön felébred benne a hím. A férfibüszkeség, a győzni akarás. Szeretkezik veled. Együtt élveztek el, mosollyal az arcon. Erre vágytál Egy férfira, akivel eggyé tudsz lenni. Egy férfira, aki hálás, hogy nő vagy. Már nem is látsz semmit, az egész tested remeg. Belevesztek egymás mosolyába.
Vége. Elszakadtok egymástól. Mindketten visszanyeritek saját testeteket. A hófehér ágyban fekszetek, kézen fogva, egy más mellett. Könnyű álomba ringsz. Vízparton vagy, a homokban fekszel, a hullámok nyaldossák a lábad. Gyönyörű kék a víz, belesüppedsz a lágy világos színű homokba. Hallod a tenger lágy hullámzását. Boldog vagy. Távolról hallod a Főszerkesztő hangját:
- Olyan boldog vagyok.
Lassú mozdulatokkal simogatja a csípődet. Hozzáfordulsz, a fejedet a válla gödrébe hajtod és halkan a fülébe súgod:
- Szeretem magát.
Hirtelen elszégyelled magad. Mit tettél? Nem kellett volna még ezt kimondanod. Hiszen alig ismered. Nem vagy rá még felkészülve. A szerelemre, a rettegésre, a hatalmas örvényre, a csapdára, amiből nincs menekvés. Látod nem is válaszol. Szavaid a mélységes csöndbe zuhantak. Nem tudod, hogy hallotta-e egyáltalán. Biztosan. Ilyesmit nem lehet nem meghallani. Megijedsz: és ha nem is szeret, és ha nem is akarja tudomásul venni? Aztán eszedbe jut, hogy ő is mondta ezt már neked. Néhány napja, mikor kijöttetek az egyik étteremből. Épp esett az eső, sötét volt. Magad elé néztél a tócsák miatt. Kézen fogva vezetett, erős kézzel irányított. Akkor mondta: - Tudja, hogy ragaszkodom magához - majd még halkabban hozzátette: - Tudja, mennyire szeretem.
És akkor te nem válaszoltál. És ha akkor rosszul hallottad? Fújt a szél esett az eső, lehet, hogy csak kívántad, hogy azt mondja. Lehet, hogy csak képzelődtél? Vagy egyszerűen csak a szél sóhajtott, az eső mormolt, és ebből te azt olvastad ki: - Szeretem.
Dehogyis, nagyon jól emlékszel, hogy mondta. És akkor meglepődtél, hogy ilyen hamar kimondta. Csodálkoztál és arra gondoltál, ennyire kiszolgáltatja magát. De amikor mondta, forróság öntött el és boldognak érezted magad. A tócsák szivárványszínben kezdtek tündökölni. Nem, nem álmodtál.
Most itt van, a hátadhoz simul. Lent simogat. Aztán ismét szeretkezik veled. Elélvezel, és a párnába temeted a kiáltásaidat.
*
Vasárnap van. Ma nem találkoztok. A keddet javasolta, mondta hogy hétfőn sok dolga. Délután az Irodalmár felhív, javasolta menjetek moziba. Beleegyezel, úgysem tudsz semmit csinálni vasárnap délután.
¬ Hamarabb megjöttünk a víkendről. - mondja amikor a mozi bejáratánál találkozunk - Látni akartalak
Valamilyen amerikai szerelmes filmet játszanak. Igazából nem érdekelt az elején, de a filmbéli érzelmek kialakulásakor elbőgöd magad. Meghatódsz, könnyezel. Általában szégyellsz moziban bőgni. Abban reménykedsz, hogy talán a sötétben nem veszi észre senki, főleg az Irodalmár. Félsz, hogy kigúnyol. Hagyod, hadd folyjon a könnyed, mert, ha letörlöd, a mozdulat rögtön elárul. Viszont, ha nem törlöd le, félő csillogni fog az arcod, mint valami fényes giliszta.
Hagyd már abba a bőgést, te hülye kis kurva, hagy abba! A könny csípi a szemedet. Diszkréten a táskádban kotorászol. Természetesen ilyenkor papírzsepi nix. Mikor kellene sosincs. A kabátod ujjával mégsem töröl-heted meg a szemed. Ekkor az Irodalmár egy lepedőnyi kockás zsebkendőt nyom az orrod alá. Szégyenlősen mormogod: - Köszönöm.
A film után beültünk a közeli presszóba. Teát iszunk.
- Nem volt rossz a film - mondja és hozzá teszi egy kicsi gúnnyal a hangjában - Felkavart mi?
Nem bírom tovább, kitörök:
- Unom, hogy folyton cseszegetsz.
Dühösen néz rám. Nem bírom az izgalmakat. Mit mondhatnék neki, tényleg mit is mondhatnék neki? Érzem, megint elbőgöm magam. Nem akarom, hogy lássa. Felpattanok, kirohanok a klotyóra. Jaj, de unom. Soha az életben nem tudok kimászni a szarból. Pedig meg kellene neki mondanom. Unom a hazugságot, gyötör. Fájdalmat fogok okozni neki. Nem szeretek fájdalmat okozni. Kijövök a budiból, érzem zavarban vagyok. Az asztalnál az Irodalmár bűnbánó arccal néz.
- Ne haragudj Stella, nem akartalak felhúzni.
Mélyet lélegzek és nekivágok.
- Figyelj, valamit el kell mondanom. Megcsaltalak.
- Mi?
- Hát igen. Lefeküdtem a Főszerkesztővel.
- Kivel?
- A Főszerkesztővel - ismétlem meg halkan.
Félek összetöri a pofámat. Észrevétlenül felkészülök, hogy kitérjek előle.
- Hát ez undorító!
- Bizonyos értelemben, igen, hm... (Nem igaz, nem igaz! Miért mondod ezt? Nem igaz!)
- Szántszándékkal tetted. Hát ez tényleg undorító. Soha nem gondoltam volna rólad!
Érzem, hogy belül tiltakozom.
- Hogyhogy szántszándékkal tettem?
- Jól kiválasztottad a pasast, mi? Nem akármilyen csórót szedtél fel!
Teljesen paff vagyok. Szememet a falra akasztott képekre függesztem. Szédülök.
- Miért beszélsz így?
- Csak azért feküdtél le vele, mert ő a Főszerkesztő!
- Nem értem mit beszélsz! - nyöszörgöm. Most is, mint rendszerint játszom a hülyét, hogy időt nyerjek. Hogy ne kelljen szembenézni a tényekkel.
- Mi okod lehetett lefeküdni ezzel a krapekkal, mi? Mi okod? Csak egyet mondj! Egyetlen okot! Szép ez az ürge? Nem igazán. Intelligens ez az ürge? Nem. Egy fasz! Jól kefél ez az ürge? Csodálkoznék rajta. Az ilyen ürgék velejükig rohadtak. Ezek úgy váltogatják a nőket, mint más az alsó-nadrágot. Biztos vagy benne, hogy nem kaptál tőle jutalmul egy kis „emléket” ? Egyetlen okból feküdhettél le egy ilyen ürgével: mert ő az újságod főszerkesztője, és ő akarja kiadni a leendő könyved. Röhögnöm kell. Az istenfáját! Milyen pozitív tulajdonságai vannak egy ilyennek? Miért feküdtél le vele? A dohánya miatt? A hatalma miatt? Bassza meg!
Szeretném pofán vágni. Sohasem tudtam megnevelni az Irodalmárt. Nincs mit tenni. Sose lesz emberszabású. Csak magára gondol. Azt hiszi ő a világ közepe. Torkig vagyok vele!
Ránézek. Dühösen fújja a cigarettát. Biztosan fáj neki. A helyébe nekem is fájna. Ezt leplezi gorombaságaival.
- Szóval, miért feküdtél le vele, - kérdezi újra, de most már higgadtabb hangon.
- Nem tudom.
Mi az, hogy nem tudod? Ne játszd az agyad öreglány! Miért nem mondod meg neki egyszerűen, hogy szimpatikus és megkívántad? Erre képtelen vagy. Te szemétláda!
- Hogyhogy nem tudod? - zendít rá az Irodalmár - Talán velem nem volt jó?
- Dehogynem.
Hogyan értessem meg vele, hogy valami hiányzott?
Hát akkor? - kérdezi.
Megkívántam.
Tessék kimondtad. Most aztán majrézol, hogy bevallottad az igazad, érzed, hogy elpirulsz. Gyorsan kitalálsz valamit, hogy enyhítsd a sokkhatást.
- Tudod, megkívántam, mint gyerek a cukrot. Gyerekkoromban cukrot csórtam a boltból, nem tudtam ellenállni.
A trükk bevált. Az Irodalmár még régebben mesélte, hogy gyerekkorában mindig elcsórt valami apróságot, mert nem tudott ellenállni. Ezt megérti. Csak az a bökkenő, hogy soha életedben nem loptál el semmit. Az Irodalmár tényleg felderült. Bevette a dolgot. Azt viszont egyáltalán nem venné be, ha elmondanád neki, hogy azért tetted, mert gyöngédségre vágytál. Kiröhögne. Szerinte a gyöngédség a puhányoknak való. Lopva ránézel, reménykedsz, talán, nem szívja nagyon mellre. Azt mondja, hogy megbocsát, csak ne csinálj ilyet még egyszer. Hogy ezt megígérd, erre képtelen vagy. Azt kérik tőled, amit nem tudsz megadni. És ezt főleg azok kérik tőled, akik képtelenek azt nyújtani, amire szükséged volna. Elbőgöd magad. Siratod az Irodalmárt.
Azt mondod, szeretnél egyedül maradni és hazamész. Boldogtalanul néz utánad. Nincs megoldás. Soha nincs megoldás.
*
Otthon vagy és zacskós levest készítettél magadnak. Zene szól a rádióból. Idegesít. Lekapcsolod. A Főszerkesztőre gondolsz. Elképzeled, vajon mit csinálhat éppen most. Szeretnéd, ha itt lenne nálad. Te megvesztél öreg-lány. Súlyos beteg van, nincs rá gyógyír. Ismered magad. Képtelen vagy kiverni a fejedből.
Arra gondolsz hátha... Hátha találsz benne valami hibát. De ne reménykedj. Szerelmes vagy. Nincs megállás. Úgy táncolsz ahogy az ürge fütyül, nem tiltakozol, sőt még hálás is vagy érte. Megvesztél, hidd el. Ma éjjel biztosan róla álmodsz és alig várod, hogy felhívjon.
Reggel álmosan kelsz. Alig aludtál, egész éjjel rá gondoltál. Hétfő van. Úristen még egy napot kell kibírni, hogy újra találkozhass vele. Úgy döntesz dolgozni fogsz, úgyis lemaradtál a munkáddal. Előveszed az írógépedet és elkezdesz pötyögni rajta. Egy kicsit lassan megy, mert nem áll rá az agyad. Végül elkészül egy újabb fejezet a véget nem érő történetből. Ha így haladsz szép lassan könyvbe szedetheted a folytatásokat.
Nem is érted mi van veled. Őrült összegeket feccölsz bele ruhákba, kozmetikumokba, amelyet most hirtelen fontosnak találsz. Szádat vörösre rúzsozod, kispirálozod a szempilláidat. Naponta kétszer zuhanyozol, fújod magadra a drága dezodorokat. Már nem is eszel. Csak vele.
A kéglid megváltozott. Azon meditálsz, talán valamelyik este meghívod. Rendet raktál. Új könyvespolcot vásároltál. Cserepes virágokat vettél, hogy otthonosabb legyen a szobád.
Mikor az Irodalmár délután váratlanul feljött hozzád, kiabáltál vele, amiért nem vetette le a cipőjét. Eddig sem szokta, nem értette miért kapta a leszúrást. Ráadásul szomorúan jött hozzád, rájött, hogy szerelmes beléd és hiányzol neki. Mindig így van. A férfiak nem közben, hanem miután elszaródott egy kapcsolat, akkor érzik úgy hogy szerelmesek. Persze van kivétel: A Főszerkesztő. Ő vállalja, hogy szerelmes beléd. Ritka, mint a fehér holló.
*
És tessék kezdődik előröl. Kedden mikor felébredsz, a Főszerkesztő hívására gondolsz. Egész nap ő jár a fejedbe. Dél körül felhív. Vacsorázni invitál. Rögtön elfogadod. Azon tűnődsz, mit vegyél fel. Felpróbálsz három nadrágot. Az egyik kidomborítja a fenekedet. A másik a combodat erősíti. A harmadik egy kicsit kopott. Belefáradsz, elhatározod, hogy az utóbbit veszed fel mégis. Majd azt fogod javasolni a Főszerkesztőnek, hogy most ne előkelő étterembe menjetek. A sminkeddel babrálsz. Új alapozókrémet is vettél. Egy kicsit, mintha sötétebbre sikeredett a festés a szemed körül, de most már nincs idő újracsinálni.
Már ott vár rád. Ahogy a közelébe érsz magához húz és megcsókol. Hosszan. Mindig erre vártál, hogy valaki úgy csókoljon meg, mint a filmekben. Hátrahajtva a fejedet, ez nagyon fontos. Mikor elereszt, kicsit piros és kócos, mint a kamasz a házibulin. Gyors mozdulattal megigazítja magát.
Az kisvendéglőbe, amit javasoltál neki, azt mondja neked.
- Szeretném elvinni magát karácsony után néhány napra a tengerpartra. Ilyenkor nagyon kellemes az idő arra.
- De jó lenne.
- Igazán szeretné?
- Igen.
Nagyot dobban a szíved. Még sosem voltál a tengerparton. Még a Balatonon is csak ritkán. Érzed, hogy az nem várt utazási lehetőség pirosra festi az arcod. Arra gondolsz, hogy a karácsony miatt most jópár napig nem látjátok egymást. Máskor mindig vártad a karácsonyt, de most azt szeretnéd, ha nagyon gyorsan elmúlna.
*
Elérkezett a karácsony. A szentestét a szülőknél töltöd. Nagy a sürgés-forgás. Készül a vacsi. Máskor imádtad ezt a rántott halas, sült pulyka illatos forgolódást, de most úgy segítesz a vacsora elkészítésénél, mint egy alvajáró. Anyám a krumplit hozza, hogy pucoljam meg.
- Fogd csak, segíts.
Az újságpapírt leterítem a padlóra. Abba vágom a krumplihéjat. Megpucolok egyet, mag a következőt is az újságpapír fölött. Most sem állom meg, hogy bele ne olvassak: „Egy meggyilkolt nő holttestére bukkantak egy vízelvezető csatornában. A nyomozók...” Micsoda karácsony - gondolom magamban
- Na mozogj már! - mondja anyám - Most akarunk enni nem holnap
- Olvas még - teszi hozzá apám - Még megerőlteti a szemét.
Eszünk. Megégetem a számat a forró körettel. Nagyon forró. Annyira fájt, hogy ki kellett köpnöm a tányér szélére. Anyám rosszallóan néz rám, de nem szólt semmit. Arra gondoltam, hogy nem is tudom, mit csináltam volna, ha Főszerkesztő társaságában, egy étterembe fordult volna elő velem. Bizonyára égési sérüléseket szereztem volna. Csakhogy ilyesmi soha nem fordul elő velem, amikor vele vagyok.
A vacsora után bemegyünk a szobába és átadjuk egymásnak az ajándékot. Anyámnak habkeverő gépet vettem, apámnak nyakkendőt meg szivarokat. Én egy blúzt kaptam, szép pasztell színűt. Ezt most kivételesen eltalálta anyám. Biztos jól fog állni. Fel is próbáltam rögtön. El is határoztam, hogy ha legközelebb randevúm lesz a Főszerkesztővel ezt veszem fel.
*
Elmúlt a karácsony. Reggel rosszul keltem. A vérzésem a szokásosnál korábban jött meg. A combom csupa vér, a hasam felpuffadt, fázom, fáj a derekam, majd leszakad. Vacogok. Egy óráig tart, míg megfürdök Megfeledkezem mindenről, gondolatban máshol járok. A vér folyik. Parányi vörös csillagok a zuhanyzó alján. Amikor végzek egy egészségügyi betétet teszek oda. Ezektől a ketyeréktől úgy érzem magam, mintha büntetésben lennék. Kimosom a zuhanyzót, rózsaszínű víz folyik le. A gáztűzhelyhez támolygok, csinálok magamnak egy kávét. Nincs cukor. Kénytelen leszek lemenni, de nincs erőm. Nem baj.
A radiátor mellett ülök, mint egy fázós cica, iszom a keserű kávémat, pofákat vágok hozzá. Kinézek az ablakon. Senki. Szokatlan nyugalom.
Csöng a telefon. Ági a barátnőm beszél. Tudni akarja mi történt velem azóta, mióta legutóbb találkoztunk. Mondta, hogy az utóbbi hetekben igen sokszor látta az Irodalmárt egyedül, sőt piásan is.
Elkövetem azt a ballépést, hogy elmesélem neki románcomat a Főszerkesztővel. Erre azt mondja, nem igazán ért engem, mert nem gondolta volna, hogy a karrieremért képes vagyok járni egy pasival. Tétován tiltakozni próbálok, hogy nem erről van szó. Kiröhög.
Könnybe lábadt a szemem. Az a legrosszabb, hogy könnyen meg tudnak bántani. Védtelen vagyok minden gonoszsággal szemben. De soha nem tanulok semmiből. Nincs elég vastag bőr az arcomon, hogy el tudjam viselni, ha megbántanak. Születési hiba. Sírok, mint egy hülye és nem értek semmit. Beveszek egy görcsoldót és elszívok egy cigarettát. Közben leverem az asztal szélére rakott kávésbögrét. Teljes összevisszaság a földön. Megpróbálok rendet rakni, közben elcsúszok a kövön. Ott fekszem tehetetlenül. Unom már, hogy mindig ráfázom. Szüntelenül ráfázom. Akármit is csinálok. Miss Katasztrófa vagyok. Nem is tudom, hogy egy olyan férfi, mint a Főszerkesztő, miért érdeklődik irántam?
Megint csöng a telefon. A Főszerkesztő telefonál, kellemes karácsonyi ünnepeket kíván így utólag. Én is neki. Meghív ebédelni. Egy közeli éttermet javasol, hogy ott találkozzunk. Rohanok.
A Főszerkesztő már ott vár rám, nyugtalan, de ugyanakkor elragadó arccal. Az ebéd közben azt mondja.
- Ha önnek Stella megfelel, akkor három nap múlva elmehetnénk a tengerpartra.
Neked bármilyen időpont jó, válaszolod és azt szeretnéd, ha ebben a pillanatban már útra is kelhetnél. Valahogy majd kibírod azt a három napot.
*
Csomagolás. Egy új útitáskát is vettem magamnak, ne szégyenkezzek a régi kopott miatt. A Főszerkesztő egy óra múlva jön értem. Az Irodalmárnak hazudtam az úticélomat illetően. Nem akartam, hogy bántson. Azt mondtam vidéki rokonokhoz utazom néhány napra, ne is keressen.
Képtelen vagyok befejezni a csomagolást. Megpróbálok válogatni a ruha-kupacokból. Nem sikerül. Minden holmim, közönségesnek, rondának, ósdinak látszott. Nem fér a fejembe, hogyan tudtam megvenni ilyen rémségeket. Mese nincs. Rémesen fogok kinézni.
Végül sikerül a ruhahegyből néhány göncöt kiválasztani, amit belegyömöszöltem a táskába. Még van félórám. Nézem a földreszórt ruhákat megpróbálok rendet rakni. Ahogy felemelek egy inge a lábammal az ujjára léptem. Elszakadt, ráadásul nem is a varrás mentén. Úristen. Már csak ablakpucoló rongynak lesz jó.
Micsoda élet! Tényleg mindenre alkalmatlan vagy! Ha a Főszerkesztő látna. Mit össze nem affektálsz neki, hogy elegáns cool csajnak látssz, meg minden. Egyszóval tökéletesen átvered. Mert félsz, hogy ha natúr megmutatod magad, lecsúszol. És ha érzed a megvetést, a szép álom elmúlik. Te pedig meg akarod úszni, szükséged van valakire, akibe kapaszkodhatsz, mint egy mentőövbe. Természetesen ez nem megy könnyen nap mint nap. Az izmaid kezdenek elfáradni. Nem tudod, mikor mállik le rólad a smink. De hát ez van, ameddig jó, élvezed.
Képtelen vagy elhinni, hogy holnap már a tengerparton leszel. Állandóan veled lesz és állandóan kedves lesz veled, amilyen még senki sem volt hozzád. Egész nap magadba szívhatod az illatát. Nem tudod hová visz, valamelyik déladriai-szigetre. Lehet, hogy olyan jó az idő ott, hogy akár strandolni is lehet. Mindenesetre, a Főszerkesztő azt mondta, hogy fürdő-ruhát is tegyek el. Természetesen neked mindegy hova vinne, mert neked csak az számít, hogy állandóan veled legyen. Ilyen még sosem voltál, eddig állandóan igyekeztél lerázni a ragadós hapikat. Most meg te varrod magadat a nyakába, s közben játszod a tartózkodót. Szánalmas ravaszkodás. Végül is a szerelem félelmetesen egyforma mindig.
*
Fenséges. A Főszerkesztő BMW-jében ülök. Repesztünk az autóúton. Hát ilyen az aranyélet. Halk zene szól az autóhifiből. Meleg van. Elbóbiskolok. A határállomás előtt a Főszerkesztő finoman megérint. Felébredek. Már itt vagyunk a határon? Hát ez gyorsan ment.
Sötétben autózunk. Oldalvást finoman ránézek. A kintről beszűrődő reflektorfényben látom az arcát. Szépnek találom. Egy kicsit azonban félek. Alig ismerem. Mi lesz kettesben két héten át? És ha unatkozni fogok? Ha rájövök, hogy a kedvessége mögött rosszindulat rejtőzködik. Újra elalszom a kényelmes ülésben. Mikor felébredtem teljesen ismeretlen tájakon haladtunk. Már világos van. Ott a tenger - mutat a távolba a Főszerkesztő. Gyönyörű! Az idő egyre jobb, érezni, hogy kiléptünk a télből. Teljesen tavaszias az idő. Megálltunk egy szép helyen reggelizni. Már a kabátomat sem kell felvenni. Tényleg, de furcsa. Elég párszáz kilométert délre autóz-ni, hogy megváltozik a klíma.
A kompon csak néhány helybéli autós tartózkodik. Sosem utaztam még a tengeren hajón. Egy kicsit szédülök is, ahogy billeg a hajótest. A kikötőnél a Főszerkesztő magabiztosan tudakolja a szállodához vezető utat. Végre megérkeztünk. Pálmafákkal díszített bejárata van a szállodának. Nem is szálloda, inkább szétszórt apartmanok. Egy ilyen luxus apartman lesz a miénk. A meleg fuvallat a pálmafák hajladoznak a langyos szélben. Gyorsan kipakolunk és elrendezzük a csomagjainkat. Lezuhanyozok. Nem érzem fesztelenebbül magam, mint azelőtt, ezért nagy törülközőt csavarsz magad köré, hogy ne lásson senki sem. De ahogy kilépek a Főszerkesztő lehúzza a törölközőt, és nevetve átölelt és megkérdi:
- Nem éhes? Hol akar vacsorázni? A hotel éttermében, vagy a városban?
Én azt akarom, amit ő. Mint mindig. Észreveszem, hogy a Főszerkesztő sürgölődik és szeretne elmenni. Szemügyre akarja venni a terepet. Ez a férfi nem fél, nem azzal a meggyőződéssel érkezik idegen országba, vagy idegen helyekre, mint én, aki nagyon bizonytalanul érzem magam. Ő viszont mindenhol at home érzi magát, határozott, magabiztos.
Rendbe hozom magam, kirúzsozom az ajkam. Elmegyünk. Az enyhe levegő úgy burkol be, mint a Főszerkesztő karja
- Manapság ilyen messzire kell menni, hogy nyugalomra leljen az ember - mondja a Főszerkesztő elégedetten - Milyen jó lesz itt kettesben.
Egy tengerre néző étterembe megyünk be. A kék tenger gyönyörű. Hajójárásnyira néptelen szigetek. Szép.
Remekül éreztük magunkat a tengerparton. Jó az idő, kényelmes a szállás, finom és érdekes ételek. Néha furcsa érzés. Ezt tényleg átélem? Tényleg én vagyok? Barátságos arcot kérek, ne mozogjunk. Boldog pár. Minden rendben. Evés, fürdés, kefélés, beszélgetés. Jó volt eszerint a napirend alapján élni.
*
Visszatérés a télbe. Életedben először nőnek érzed magad. Nézed magad a tükörben: másvalaki néz vissza rád. Csodálkozol. Megtapogatod magad. Tiéd ez a fitos orrocska, ez az édes fülecske, ez az aranybarna bőr. Minden jól áll rajtad. A férfiak megfordulnak utánad az utcán, megbámulnak este az étteremben, ahová a Főszerkesztő visz. Boldog vagy. Nem tudtad, mi a boldogság. Nehezen hiszed, pedig ez az. Megtaláltad az életed.
A Főszerkesztő szomorú, hogy éjjel egykor haza kell kísérnie. Azt javasolja költözz hozzá. Nagyon udvariasan mondja:
- Álomszép lenne, ha veled élhetnék, a világon ez lenne a legcsodálatosabb.
A tengerparti utazáskor letegeződtetek. Nem válaszolsz rögtön, de bele-egyezel, hogy átköltözöl a Főszerkesztőhöz. A lakásban a hatalmas üres szekrénybe rakod a ruháidat, elrendezed a holmid. Sokáig járkálsz a hatalmas fehér lakásba, ujjaddal megérintesz mindent. Milyen szép, milyen eszményi minden.
Reggel korán ébredsz mostanában. Olyan jól aludtál a Főszerkesztő mellett a hatalmas ágyon. Vizet forralsz a teához, előkészíted a kenyeret a pirításhoz. Kedvébe akarsz járni a Főszerkesztőnek. Kiveszed a vajat és a eperlekvárt a hatalmas hűtőszekrényből. Közben ő is felébred. Tornászik egy keveset, mint mindennap. Fitt akar maradni. Nagyon helyes. Letusol. Sok időt tölt el vele, ez a férfi mindig olyan tiszta. Mikor kijön a fürdőből, szupertisztán, és öltözködni kezd, megkívántad. Sajnos csak annyi ideje van, hogy bekapjon egy kis vajas pirítóst, máris rohanni kell. Bepakolja az iratait egy aktatáskába, megcsókol és elmegy. Egyedül maradsz a hófehér szőnyegpadlón. Gondolataid elkalandoznak. Kicsit szerencsétlennek, elhagyatottnak érzed magad. Minden túl tiszta, túl steril. Egy idő után unatkozol és eljársz mászkálni a városban. Meglátogatod az Irodalmárt. A haja megnőtt, padlón van. Nem találja a helyét. Azt mondta, hogy nélküled kiüresedett az élete, nem érdekli semmi. Teljesen lökött. Az Irodalmár lökött, de te csak hallgass. Te sem dolgozol. Mióta magad az új életedet éled, nehezedre esik az írás. A múltkori számból kimaradt az írásod, mert nem készültél el lapzártáig. A Főszerkesztő szólt a rovatvezetőnek, hogy ne csináljon ebből ügyet. Egyébként a Főszerkesztő a könyved megírására biztatott. Azt mondta, ne aprózd el egy-egy novellafolytatásra az idődet, egyből ugorj neki a könyvnek. Mondtad neki, hogy most olyan boldog vagy nem igazán tudsz az írásra koncentrálni. Nem szólt semmit, de egy kicsit megrándult az arca. Majd mosolyt varázsol az arcára és elbűvölően mondja:
- Dehogynem - mondja - Stella, te írónak születtél. Egyébként, ha akarsz, tudsz írni. Majd kialakul magától. Egyszer csak majd megy, mint a karikacsapás.
Egyik délután megszólal a csengő. Egy hordár áll az ajtóban lábainál hatalmas dobozok. Azt mondta, hogy egy irodatechnikai cégtől van és erre a címre kellett elhozni a számítógépet. Határozott mozdulattal bemegy a lakásba. Kicsomagolja a monitort, a gépet, meg egy nyomtatót a dobozokból és szakszerűen összerakja, és elkezdi a működését magyarázni. Zúg a fejed, nem értesz semmi, nem hallasz. Csak egy dolgot látsz. A számítógép elejére ragasztott kis cetlit. „A művésznőnek, gyengéd szeretettel. A Főszerkesztő.”
A fiatalember elmegy. Egyedül hagy a szörnnyel. Egy óra hosszat forgolódsz körülötte. Óvatosan bekapcsolod, csodálatos zümmögés. Kipróbálod a billentyűzetet. Nagyon könnyű gépelni rajta.
Miután meguntad a céltalan írogatást elmész otthonról. A régi lakásodba mész megöntözni a virágokat. Egy héten kétszer hazamész kiszellőztetni, meg a virágokat öntözni. Visszafelé beugrasz az Irodalmár törzshelyére. Nem tudod, hogy miért? Talán lelkiismeret furdalásod van, amiért a fiú miattad züllik?
Az Irodalmár a pultnál áll, előtte sör, szájában szivar. Sose szokott szivarozni. A szivar és az Irodalmár borotválatlan arca, vörös szeme közötti ellentét szívszorító.
- Mi ütött beléd?
- Tetszeni akarok neked - mondja - Nem hasonlítok ezzel a szivarral egy előkelő úrhoz, mint mondjuk a Főszerkesztőhöz?
- Egy koldusra hasonlítasz, akinek szánalomból adtak egy szivart. Az a helyzet, hogy fogytán a türelmem. Ez a szánalmas leépülés többé már nem hat meg. Nem jótékonykodhatok állandóan veled. Menj az Üdvhadsereghez!
Az a helyzet, hogy dühös lettél rá. Az Irodalmár meghökkenve néz, bűntudatot, szánalmat várt. Menjen a francba. Eleged van. Ugyanaz az elcsépelt lemez. Nemcsak neki vannak problémái. Azt szeretnéd, ha most egy kicsit téged is sajnálna, de erről szó sincs. Főbenjáró bűnt követtél el: pénzes pasival jársz. Azért lecsillapodsz. Mégiscsak leülsz beszélgetni egy sarokba az Irodalmárral. Kávét iszol. A csészédbe bámulsz. Ki lehet belőle olvasni a jövőt. Mintha azt látnád, hogy nem lesz valami szívderítő.
- Nem tudom, miért, de szomorú vagyok - mondod akaratlanul az Irodalmárnak. Ezt most miért mondtad? Nem is igaz. Talán csak nem így akarod az Irodalmár bánatát enyhíteni?
- A madárka az aranykalickában... - ironizál gúnyosan az Irodalmár - Kacagnom kell! A szemét! Kihasznál és amikor nem megy tovább, eldob.
- Sietek - mondom neki - találkám van.
Nem is igaz, nincs is találkád, csak nem akarod, hogy az Irodalmár prédikáljon neked.
*
Nem tudom mi van velem. Unatkozom. A Főszerkesztő reggel elmegy és csak késő délután érkezik haza. Olyan hosszúnak érzem ezt az időt. Nem tudok mit kezdeni magammal. Nem jó ez így. Egyáltalán nem. Céltalanul sétálok az utcán. Meglátok egy telefonfülkét. Telefonálok a Főszerkesztőnek a hivatalba. Ezt eddig még sosem csináltam, de most tényleg vacakul vagyok, szükségem van valakire és már csak ő maradt nekem. Mindig kedves hozzám a Főszerkesztő, mégis most attól félek, hogy nem fog örülni, hogy a munkahelyén zavarom a lelki problémámmal. A titkárnő hangját hallom, egy kicsit fagyos. Azt mondja a Főszerkesztő értekezleten van, most nem lehet zavarni. Egy kicsit csalódottan teszem vissza a kagylót a fülkében. Sírnom kell. Bemegyek egy presszóba és bemegyek a mosdó előterébe és jól kibőgöm magam. Egy csomó faszi húz el mögöttem, brunyálni mennek, közben jól megnéznek. Nagyon zavar. Szép lassan megnyugszom. Hazamegyek.
*
A Főszerkesztő hazaérkezett. Alig vártam már, hogy megérkezzék.
- Mi a baj? Miért kerestél telefonon?
Megint eltört e mécses. A vállára hajtom a fejem és zokogok. A Főszerkesztő azt mondja, hogy biztos azért mert nem foglalom el magam. Például az írással. Hát igen lehet, hogy igaza van. Megpróbál vigasztalni.
- Figyelj ide Stella! A Hétvégén elmegyünk víkendezni a Balatonra. Tulajdonképpen egy üzleti megbeszélés lesz, de meglátod jó lesz. Sokat leszünk együtt. Jó?
Abbahagytam a sírást, de nagyszerű lenne. Olyan régen mentünk már valahová. Leültünk az asztalhoz vacsorázni. Az utóbbi időben ritkábban mentünk étterembe. Egy üveg bort is felbontott a Főszerkesztő. Noszogat, hogy igyak egy keveset, az majd rendbe hoz. Nem tudom, miért, de megint fojtogat a sírás. Nem akarok sírni, nem akarom, hogy azt gondolja, hogy egy hisztérika vagyok. Magam sem tudom miért, de kimondtam. Lehet, hogy tudat alatt emiatt sírok sokat.
- Gyereket akarok - mondom csöndesen.
- Azzal még ráérsz - mondja gyöngéden a Főszerkesztő.
- Öregnek érzem magam. Egy kisbabát akarok!
- Nagyon korai még huszonhárom éves korban gyereket szülni. Ebben a korban az ember nem tudja, hogy mit akar.
- Tudom mit akarok! Nem szeretem, hogy azt mondogassák nekem, hogy nem tudom, mit akarok. Egyedül vagyok és egy rózsaszín kisbabát akarok, akit magamhoz ölelhetek, akit nagyon szeretek, és aki nagyon szeret engem. Egy kisfiút.
- Nahát mit hallok, egyedül érzed magad? De hát itt vagyok neked én!
- Ez nem elég!
- Hogyhogy nem elég?
- Azt akarom, hogy szeressenek!
- De hiszen én szeretlek, teljesen beléd vagyok bolondulva!
- Alig látlak, állandóan magamra hagysz, nem is gondolsz rám!
- Micsoda? De édesem, mást sem csinálok. Egész nap rád gondolok. Már dolgozni sem tudok rendesen, alig tudok koncentrálni, amint rád gondolok, feláll a farkam egyből.
- Szarok rá, hogy feláll vagy sem! Másra vágyom! Azt szeretném, ha foglalkoznál velem és gyengéd lennél, mint az elején. Különben nem is biztos, hogy miattam áll fel a farkad, honnan tudjam?
Teljesen elképedt arcot vág.
- Mit jelentsen ez?
- Hát igen! Például, mikor legutóbb abban a puccos étteremben voltunk, láttam, hogy megnézted a pincércsajt. A szemeddel már le is vetkőztetted!
- De hát ez képtelenség. Ilyen hülyeséget még nem hallottam. Stella! Nem ismerek rád! Nem gondoltam, hogy ilyen vagy!
- Gyereket akarok - zokogom.
- Stella kicsikém...
- Szeretnék egy kisgyereket - ismétlem rögeszmésen.
- Te beteg vagy. Rosszak az idegeid. Bejelentelek az orvosomhoz.
Abbahagytam a sírást. Elfáradtam. Már veszekedni sincs erőm. Beleegyezek, hogy elmegyek a dokihoz. Lehet, hogy tényleg kimerült vagyok és az idegeimmel van baj.
*
Két nappal később ott vagyok az orvos magánrendelőjében. Az orvos apró, kopaszodó férfi. Megnyerően rám mosolyog fekete fémkeretes szemüvege mögül. Félelem szorongatja a torkomat. Nem szeretem az orvosokat. Mi a francot keresek én itt? Az orvos azt mondja vetkőzzek le, mert megvizsgál. Irtózom pucéran állni vadidegen tagok előtt. Akár orvos akár nem, a lényegen nem változtat. Sírhatnékom támadt. Ez már lassan szokásommá vált. Rusnyának érzem magam, ráadásul a melltartóm is lyukas. Nem értem, hogy kerülte el reggel a figyelmemet. Szörnyen zavarban vagyok, amennyire lehetséges megpróbálom eltakarni a mellem, közben meg igyekszem fesztelennek mutatkozni. Az orvos közelebb lép, nyakában sztetoszkóp. Hátrálok, mint a rák. A doki megvizsgál, majd visszaül az íróasztalához. Mondja, hogy üljek le. Hangosan sorolja, hogy milyen vizsgálatokat kellene elvégezni. Rémülten megkérdem:
- Mi a bajom?
- Semmi, csak a biztonság kedvéért kell néhány vizsgálatot elvégezni.
- A biztonság kedvéért?
Nem kapok levegőt. Én, aki annyira irtózom mindenfajta orvosi és laboratóriumi vizsgálattól. Leroskadok az asztallal szemben lévő fotelba. Még mindig félpucér vagyok. A műbőr hideg és cuppanó hangot ad. Az orvos különböző kérdéseket tesz fel. Mióta érzem magam rosszul, milyen az emésztésem, jól alszom-e. Tisztára röhejesen érzem magam. Nyugodtan néz rám és sorolja:
- Semmi édesség... semmi alkohol... semmi zsíros étel... egy kis diéta.
- De hát nekem nincs semmi probléma a súlyommal
- Nem fogynia kell. A jó közérzethez kell.
- De nekem jó a közérzetem, nincs semmi bajom.
- Azt csak hiszi. A lelki rendellenességek igen gyakran a fel nem ismert testi bajok következményei. Tessék itt a recept, felírtam néhány vitamint. Két hét múlva keressen meg.
Kibotorkálok a rendelőből. Lassú léptekkel indulok a Főszerkesztő lakása felé. Útközben süteményeket veszek, ma este lakoma lesz. Eszembe jut, mit akartam mondani az orvosnak, csak elfelejtettem: gyereket akarok. Előveszem a zsebemből a doki receptjét és miszlikre tépem és bedobom egy csatornanyílásba. Öregnek érzem magam.
Alig léptem be a lakásba megszólalt a telefon. A Főszerkesztő az. Tudakolja, hogy vagyok, voltam-e a dokinál. Csak a második kérdésre válaszolok. Észre sem veszi. Az agyában a probléma már rendeződött, attól az egyszerű ténytől, hogy orvosnál voltam, már biztosan meggyógyultam. Sajnálattal közölte, hogy ma későn fog megjönni, mert egy üzleti vacsorán vesz részt. Esetleg későig is elhúzódhat. Ne nagyon számítsak rá.
Kezdem megszokni. A Főszerkesztő melója az utóbbi időben nem reggel kilenctől ötig tart, hanem jóval tovább. Az utóbbi időben sokszor tölti fűvel-fával estéit az üzlet reményében. Természetesen engem is elvihetne, de nem ragaszkodik hozzá.
- Egy csomó marha, unatkoznál. Nehogy azt hidd, hogy olyan szórakoztató.
Ez az első érve. Ha esetleg erőltetem a dolgot:
- Nem hozzád illő alakok.
- Miért, nem találsz eléggé megfelelőnek, nem akarsz mutogatni? Olyan ronda vagyok Közönségesnek látszom?
- Ugyan, miket beszélsz! Ellenkezőleg, túlságosan jó vagy hozzájuk képest! Drágám, te olyan ártatlan vagy, olyan tiszta. Ha tudnád milyen szennyes alakokkal tárgyalok, milyen romlott világban élnek.
- Na de ezek az emberek a barátaid...
- Ezek hivatalos kapcsolatok, a kettő nem ugyanaz. Az ember csak úgy tesz.
Egyedül vagyok. Kimegyek a konyhába befalom az utolsó süteményt is. Teát iszom hozzá. Majd bemegyek a szobába tévét nézni. Hirtelen megint elsírom magam. Olyan egyedül vagyok. Szeretetre vágyom.
Amikor felébredek a Főszerkesztő hajol fölém. A tévében már nincs műsor, csak a fehér vibrálást látni. Csak úgy ruhástól elaludtam. Megágyaztunk és én hálásan bújtam hozzá. Legalább néhány órára érezhetem a közelségét. A Főszerkesztő magához szorít. A hajamat simogatja. Kezem az ágyékára teszem. Kicsi és lankadt. A nyakába csókolok. A lélegzete nagyon egyenletes. Alszik.
Amikor felébredek , a szoba fürdik a napfényben. Későre jár. A Főszerkesztő már régóta elment. Helyet cserélek az ágyban, érzem az illatát végigszagolom a párnáját, mint egy kutya. Szomjas vagyok, felkelek. Ólomlábakon járok. Pulcsit veszek fel és arra gondolok, megint milyen hosszú nap lesz. Csöng a telefon. Biztosan ő az. Három szökkenéssel ott termek. Már csak a búgó hangot hallom. Biztos téves kapcsolás.
Kimegyek a fürdőszobába mosakodni. Belenézek a tükörbe. Az arcom püffedt a sok sírástól. A szemem körül karikák, a kialvatlanságtól. A hajam zsíros. Nincs erőm megmosni. Nagyon csúnyának látom magam.
Péntek van. Egész délelőtt a tévét bámultam szomorúan. Olyan nagy szükségem lett volna a Főszerkesztő szavaira. Úgy szomjazom rá, mint a gyermek, aki régóta várja a cumisüveget. Ruhástul fúrom be magam a szőrmetakaró alá, már megmozdulni sincs erőm.
Amikor felébredek a Főszerkesztő hajol fölém. Azt mondja:
- Indulunk.
- Hová?
- Hát a Balatonra, egyik ismerősömhöz, már említettem.
Tényleg, valamikor a napokban említette, de már minden összekeveredett bennem. Felvillanyozva ugrok ki az ágyból. Olyan régen voltunk együtt.
Késő délután odaértünk a barátja balatoni házához. Hű, mekkora kégli. Messziről érezni a pénz szagát.
- Micsoda öröm találkozni veletek - mondja a házigazda, amikor elénk siet. Engem is úgy üdvözöl mintha már nagyon régóta ismernénk egymást. Egy kicsit kínosan érzem magam, mint mindig, ha vadidegen közé kerülök. Az előtérben bemutat a házigazda egy szép törékeny asszonynak, Éva a felesége. Egy másik pár is jelen van. A férfit, ha jól emlékszem Péternek hívták, a barátnője nevét azonban pontosan megjegyeztem, mert hasonlóan furcsa név volt, mint az enyém: Vanda.
A Főszerkesztő magabiztosan és otthonosan viselkedik, látszik nem először van itt. Felviszi az emeletre a holminkat megmutatja a szobánkat. Szép nagy hálószoba. Visszamentünk a hallba. Ital került az asztalra. Unalmas csevegés. Látom, a házigazda felesége elvonul a konyhába vacsorát készíteni. Utánamegyek, hogy segítsek neki.
Éva a konyhába éppen a szendvicseket készítette. Félénken megszólítom.
- Éva? Segíthetek?
Széles mosollyal fordul felém.
- Ugyan drágám, már végeztem, már csak a majonézt kell kikevernem.
Lassan kihátrálok a konyhából. Olyan kínosan érzem magam. Kizárólag egy kiút van számomra: meg kell nyernem a tetszésüket. Ők a Főszerkesztő barátai. Lehetővé tette, hogy megismerjem őket. A helyzet tarthatatlan, nem rejtőzhetem el bőgve a sarokba.
Igyekezni! Talán én elvárom a Főszerkesztőtől, hogy megerőltesse magát? Én talán a nyakába varrom a barátaimat? Dehogyis. Soha nem nyilvánította ki azt az óhaját, hogy látni kívánná őket. Az eredmény: nincs már egyetlen barátom sem. Miért nem tudok neki erről egészen egyszerűen beszélni? Miért nem tudok már ezzel az emberrel beszélni? Mitől lesznek olyan üresek, semlegesek a beszélgetéseink, miért beszélünk mindig mellé?
Visszamegyek a szalonba. Unalmas csevegés. Azt látom, hogy a Főszerkesztő éppen a szép szőke nőnek, Vandának magyaráz. Hangja mézes-mázosan cseng, nagyon jól ismerem. A Főszerkesztő tetszeni akar. Sírhatnékom támad. Fogok egy poharat, amiben vermut van, egy húzásra meg-iszom. Érzem ahogy szétárad bennem. Egy kicsit megnyugszom.
- Mivel foglalkozol? - fordul felém Vanda hapsija.
- Novellákat szoktam írogatni, ebből élek .
- Egy ideje már nem igazán írogat - szólt közbe a Főszerkesztő - de majd megpróbálom inspirálni.
- Fáradt vagyok - mondom és felállok. Amilyen gyorsan csak bírok, felrohanok a számomra kijelölt szobába vezető lépcsőn. Mégsem bőghetek mindenki szeme láttára. Ez a víkend nem nekem való. Alkalmatlan vagyok rá. Szar az egész. Holnap reggel vonatra szállok és hazamegyek.
Léptek közelednek a lépcsőn. Megismerem a Főszerkesztő hőn imádott lépteit. Belép a sötétbe, tapogatózik, át akar ölelni. Megcsókol. Hagyom magam. Szeretkezünk. Nyitott szemmel bámulok a semmibe, hallom ahogy lélegzete felgyorsul.
A szeretkezés után gyorsan kiszabadítja magát és felöltözik.
- Le kell mennem, várnak vacsorára, meg kell egy-két üzleti dolgot is beszélnünk. Képzelem, most mit gondolnak, hogy ilyen sokáig fenn időztem.
Az éjjeliszekrény-lámpa fényénél látom a szemében, hogy nem bánja, mit gondolnak majd róla a többiek.
- Majd meglátod - folytatja a szoba küszöbéről - minden rendbe jön. Ez csak egy átmeneti rossz állapot. Az életben mindig adódnak hullámhegyek és hullámvölgyek.
Hallom, amint lemegy a lépcsőn. A távolodó léptei örökké szíven ütnek. Mikor nem hallom már, felkelek, megtörlöm a combom közét, elrakom a szétszórt ruháimat, és bebújok egy hálóingbe.
Végül mégsem mentem haza másnap reggel. A Főszerkesztő lebeszélt róla. Valahogy kibírtam a hétvégét, de nem ez volt eddig a legjobb hétvégém.
Visszafelé a kocsiban nem sokat beszélgettünk. Ő is, én is a hallgatásba burkolózott. Valami mintha eltörött volna a kapcsolatunkban.
Hazamentünk, nagyon fáradtak voltunk. A Főszerkesztő rögtön elaludt. Egy ideje horkol. Háton fekve alszik. Eddig azt hittem, nyitott szájjal szoktak horkolni, de ő csukott szájjal is tud. Azért meg kell hagyni, nem horkol hangosan. Mivel egyedül érzem magam ébren az ágyban, a mellkasára hajtom a fejem, és hallgatom a halk „khrr”, „khrr” forrását. Kicsit megnyugtat. Álmában megsimogatom. Apró elégedett nyögés hallatszik, majd ismét horkolni kezd.
*
Ismét megkezdődtek az unalmas hétköznapok. Valamit kéne csinálnom. Elkezdek írni. Talán összekaparok valami hülye történetet. Csöng a telefon. Pattanok. Felemelem a telefont. Semmi. Csak a búgás. Mi van ezzel a telefonnal? Visszaülök a számítógép mellé. Újabb csengetés. Hoppá! Ez nem a telefon ez a bejárati csengő.
Kinyitom az ajtót. Egy nagyon szép karcsú, elegáns nő áll az ajtóban. Ölében egy kis kutya. Mind a nő, mind a kutya kíváncsian néz rám.
- Á, szóval ön az új barátnő - szólal meg barátságos hangon a nő - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A Főszerkesztő felesége vagyok.
- Ö, Ö, Igen... Stella vagyok - nyögöm ki, a meglepetéstől szinte megbénultan.
A nő belépett a lakásba, kutató szemmel körülnézett.
- Azt látom, hogy a férjem ízlése nem igazán változott, mindig is szerette a világos dolgokat. Hogyan jön ki vele?
- Hát, hmm... szóval, jól - mondom ki nehezen.
- Ne áltassa magát, a férjem mindig is olyan volt, mint egy vadász. Csak addig érdekli a vad, amíg le nem terítette. Nem akarom magát bántani, csak azt hiszem, hogy magát is kihasználja. Ilyen volt örök életében. Higgye el ismerem tizennégy éve.
Zúg a fejem, nem is tudom hogyan viselkedjek. Ez nagyon cikis helyzet, nem gondoltam volna hogy ilyen szituba kerülök. Mikor a nő elment és illatos parfümcsíkot húzva maga után, kitört belőlem a zokogás.
Csöngött a telefon. Abbahagytam a sírást. A Főszerkesztő volt, mintha megérezte volna a katasztrófát.
- Hogy vagy kicsim?
- Nem túl jól.
Valamiért nem merem elmondani neki, hogy épp nem rég látogatta meg a hajlékunkat a kedves felesége. Nem megy. A Főszerkesztő hangját hallom megint.
- Ejnye, ejnye, ne hagyd magad el ennyire. Minden rendbe jön, meglátod.
- Mi jön rendbe?
- Nos, szóval... minden. Ide hallgass majd megbeszéljük ezt jó?
- Nincs kedvem beszélgetni! - tört ki belőlem - Nincs más vágyam, csak egyedül megdögleni. A veled való beszélgetéseket ismerem. Monológok. Kiszabadulok a karmaid közül, még az életem árán is.
- Stella, nagyon kérlek, ne mondj ilyet, olyan boldogtalan vagyok. El sem tudod képzelni. Nem is tudok már dolgozni, mert szenvedek miattad.
Csöndben letettem a telefont. Nem volt kedvem hallgatni az ömlengését. A telefon újra csöngött. Kihúztam a zsinórt, hogy ne is halljam.
Nem is tudom miért, de becsomagoltam a holmimat az utazótáskámba és elvittem a lakásomba. Kettőt kellet fordulnom, mert apránként szinte minden ruhámat áthordtam a Főszerkesztőhöz.
Hazaérve kiszellőztetem a kicsi lakásomat, hamar átjárja a friss levegő. Bemegyek zuhanyzóba, megeresztem a csapot és közben belenézek a nagy tükörbe. Felmérem a pusztulást. Lefogytam. Szinte már nincs is mellem. Tele vagyok pattanással, mintha rühes lennék. A hajam zsíros és csupa korpa. A szemem alatt hatalmas karikák. A szájam csücskén herpesz, a fogam sárga sok cigitől, amit az utóbbi időben szívtam. A körmöm repedezett, koszos. Úgy nézek ki, mint egy kukázó. Nem akarom, hogy így lásson a Főszerkesztő. Kár, hiszen éppen azt kellene megmutatni neki, mit tett velem.
A zuhanyozás után egy kicsit felfrissülve a szobába mentem és leheveredtem az ágyamra. De régen aludtam benne. Most egyedül, nagyon egyedül vagyok. Egyedül voltam egy férfival, egyedül vagyok a szenvedéssel. Harcolni kellene ellene, vagy legalább hozzászokni. Úgy érzem, mintha súlyos műtéten estem volna át, mintha most kezdenék magamhoz térni. Pillanatnyilag nem érzek semmit a sokk miatt. De már jön is a fájdalom. Még nem ért el egészen, fel kell rá készülnöm. Tudom, nagyon fogok szenvedni, lehetetlen elkerülni. Egy időre elborít a szenvedés, aztán majd lassan, lopakodva visszahúzódik, mint a tenger, amikor elérkezik az apály, és én ott maradok elsimulva laposan, de békésen és puhán, mint a homokos tengerpart. És ettől a naptól a Főszerkesztő nem lesz rám többé hatással, megszabadulok tőle, csak a lelkemben marad majd egy kis heg.
*
Kábultan, mint egy holdkóros, járom céltalan az utcákat. A szemem könnyes. Nem törlöm le. Az utcai lámpák fénylenek, de én sötétnek látok mindent. Az egyik sarkon gitárzenét hallok. A zenész előtt néhány bámészkodó tátja a száját, egy kockás kalapba aprópénzt dobnak. Még sosem láttam kockás kalapot.
Odébbállok. Már annyira elborítják a szemem a könnyek, hogy tényleg nem látok egyebet, mint hunyorgó fényeket, mozgó fénytöréseket.
- Rosszul van kisasszony - szólított meg egy tag.
Nem válaszolok. Későre járhat, sok időt elvesztegettem. Alig van valaki az utcán. Nincs hova mennem. Még mindig siratom magamat és a Főszerkesztőt, akit elveszítettem. Már semmim sincs a világon. Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Nem tudom mihez kezdek holnap. Különben is ez az élet dolga, hogy megoldja az átmeneteket. Én többé nem játszom. Hirtelen futásnak eredtem. Egy perc után abbahagyom. Nem bírok tovább futni. Kifárasztott a sírás. Úgy fulladozom, mint kislánykoromban, amikor iskolából hazamenet hógolyóval megkergettek a fiúk. De most nincs senki sem mellettem, sem mögöttem. Egyedül vagyok.
Hirtelen megtorpantam. Az utcán szemben velem egy elegáns étterem fényei szűrődött ki az utcára és halványan megvilágította az ott parkoló kocsikat. Az egyik ismerős volt. Egy sötét színű BMW. A döbbenettől lépni sem bírtam tovább, mert ebben a pillanatban nyílt az étterem ajtaja, ahonnan a Főszerkesztő lépett ki a szőke nővel, Vandával. A Főszerkesztő udvariasan a kocsihoz kíséri, majd elegánsan kinyitja az ajtót és besegíti Vandát. Nagyon ismerősek ezek a mozdulatok. Kiáltani akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Hallom, amint a kocsi motorja duruzsolni kezd, és kigyulladnak a lámpái. Végre felocsúdtam. Futni kezdtem az úttesten át a sötét BMW felé, amely most méltóságteljesen kigördül a parkolóból. Csak a két nagy piros hátsó lámpáját látom magam előtt, amint egyre kisebb lesz. Távolodik.
A másik lámpát nem láttam, azt amelyik a hátam mögött villant fel. A fékcsikorgást még hallom, aztán egy ütést érzek az oldalamon. Felrepülök, úgy érzem magam mint egy madár. Nem tudom meddig szálltam, majd azt éreztem, hogy visszazuhanok a nedves aszfaltra. Olaj és bitumenszaga volt. Aztán minden elsötétült, és elmúlt a fájdalom.
*
Amikor kinyitom a szemem a fertőtlenítő szagát érzem. Tipikus kórházszag. Fehér minden körülöttem. Amit először látok az, hogy magasra feldúcolva hatalmas gipszbe van a bal lábam. Valaki simogatja a kezemet. Jobbra nézek. Az Irodalmár ül ott. Együttérzőn néz rám. Szomorúság a szemében.
- Az orvos azt mondta, hogy elrepedt néhány bordád, meg eltört a lábad, de ezt úgyis látod. Megfigyelésre még egy hétig benntartanak utána haza-engednek és járógipszet, meg mankót kapsz.
A táskájába kotorász és egy zacskó mandarint vesz elő. Még emlékszik rá, hogy szeretem.
- Neked hoztam, kell a vitamin.
- Köszönöm - rebegem. Gyengének érzem magam.
- Bejövök mindennap jó? Hozzak valamit?
- Nem tudom, hogy mire lenne szükségem. Elég, ha meglátogatsz.
- Jó, de azért majd mindig hozok valami finomságot neked. Most az a legfontosabb, hogy meggyógyulj. De most mennem kell. Bírd ki ezt a hetet itt Stella, utána majd otthon majd könnyebb lesz. Ha akarod, akkor veled leszek, hogy ápoljalak.
- Akarom - mondom halkan, elérzékenyülve.
Teljesen meghatódom, hogy az Irodalmár ilyen kedves. Persze mindig ilyen volt, csak én voltam vele szemben mindig maximalista és mindig csak a hibáit akartam látni. Azt hiszem rájöttem arra, hogy fölösleges mindig a tökéleteset keresgélni, hajszolni. Azt kell megbecsülnünk, ami van és valóságos, és elérhető. Végül is az a lényeg, hogy az embert szeressék és megbecsüljék. Ez a legfontosabb a világon.
- Mennem kell - mondta az Irodalmár és felállt.
A homlokomra adott egy puszit és jellegzetes görnyedt járásával elindult a kórterem ajtaja felé. Ott visszafordult és hálás kutyaszemmel nézett vissza.
- Szia Stella - mondta, majd halkan becsukta az ajtót.
Sokáig néztem a csukott ajtót, ahol még az előbb az Irodalmár állt. Éreztem, hogy könnycsepp gördül le az arcomon. Hagytam, hadd folyjék végig fényes csíkot húzva, mert éreztem, hogy ez már nem a bánat, hanem az öröm könnycseppje.
Vége
Mindenki a kocsiban ül. Kicsit ciki, mert nagyon szorosan vagyunk. Kínos, ha valahol idegenekkel zsúfolódik össze az ember, kocsikban vagy vendégségben egy szűk kanapén, ahol nincs elég hely, de meg kell játszani, hogy mindenki kényelmesen elfér. Ilyenkor a következőt kell tenni: az ember összehúzza magát, megpróbál minél kisebb helyet elfoglalni, ami természetesen nem megy. Úgy tesz, mintha valójában nem is érne másokhoz, mert különben, ha például idegen férfihoz ér, még azt hihetnék, le akar feküdni vele. Irtó kellemetlen. Egyébként, ha az embernek esetleg kedve kerekedne lefeküdni valamelyikkel, akkor is azt a látszatot kell keltenie, hogy erről szó sem lehet. Persze, csak ha az illető nő. Ha viszont az illető férfi, akkor egészen más a helyzet, akkor egész idő alatt a nőket taperolja azzal az ürüggyel, hogy szorosan ülnek, vagy hogy hajszál van a pulcsijukon. Ugyan már!
Szóval szűken ültünk a kocsiban, én hátul a titkárnővel és a Főszerkesztővel. Mindannyian egymáshoz érünk, anélkül, hogy akarnánk. A titkárnő sovány balfele a jobbomhoz nyomódik, próbálsz elhúzódni. Hiába. A másik oldalon meg a Főszerkesztő mosolyog rád. A mosolya nem hagy nyugton. Próbálom megfejteni, de hát mégsem bámulhatom tovább, Pedig nem szemez velem, nem kihívó, akkor meg mi ez? Tekintetem végigsiklik a nyakkendőjén, a zakóján és hirtelen a kezén állapodik meg. Megnézed visel-e jegygyűrűt a kezén, van-e felesége? Van. A gyűrűsujján a vékony aranygyűrű önkéntes rabságot jelöl. Kész, vége. A pasas le van írva. A nős férfiak szóba sem jöhetnek, annyi kellemetlenséget okoznak, legjobb keresztet vetni rájuk. A dolog le van zárva, közömbössé vált.
A kocsi egy elegáns étteremnél állt meg. A pincér szolgálatkész mosollyal nevén szólítja a Főszerkesztőt, és egy ablak melletti asztalhoz vezet minket. Megpróbálok közönyös lenni, pedig imádok kajálni és mellesleg kezd elegem lenni az olajos halból. Minden ételnek lehetetlen neve van. Nem merek kérdezősködni, félek elárulom határtalan tudatlanságom. Ezek az emberek biztos mindennap ilyen helyeken kajálnak. Így hát találomra rendelek valamit, majd meglátjuk. Eközben a harisnyám lefutott és viszket a lábam. De jobb társaságban nem illik vakarózni. Szemben veled a Főszerkesztő érdeklődéssel teli sima arca. Mi ütött ebbe az emberbe? Rendkívül figyelmes velem, de nem fűzi az agyam. Pedig ahogy elnézem nem homokos. A figyelem rám terelődik. Kérdezgetnek. Több folytatás kellene, írjam meg a folytatását stb… Úgy érzem magam, mintha köztulajdon lettem volna. Persze érthető. Egy népszerű női magazinnak írogatok pár éve havonta egy-egy romantikus novellát. Ebből élek. De a legutóbbi novellám nagyon befutott, elkapkodták az utolsó lapig a magazint, és ezért próbálnak most az újság nagyjai kapacitálni. Minthogy megírtam ezt a novellát érdeklődnek utánam, mintha valamiféle mutatványt kellene előadnom nekik. Mintha ezt várják a pénzükért. Ehelyett azt érzem, hogy nem tudok megfelelni az elvárásaiknak. Miről is tudnék nekik beszélni, a szimpla kis életemről. Próbálok szellemeskedni, de nem megy. Ők meg szerető pártfogó, elnéző arccal néznek rám. Mindenesetre alig vártam, hogy vége legyen ennek a cirkusznak és végre hazamehessek a kis zugomban. Ráadásul a kaja sem ízlett.
*
Stellának hívnak és huszonhárom vagyok. Tudom elég hülye név. Anyámnak támadt ez a fura ötlete, amikor a fodrászszalonban olvasgatott valamiféle lapot és abban az egyik másodrangú színésznőcske, akit éppen Stellának hívtak, azt fejtegette, hogy neve csillagot jelent. Legyen Stella, határozta el anyám, miközben a székből átült a búra alá. Az anyám úgymond egyszerű asszony, nem gondolt a következményekre. A következmény pedig az lett, hogy az iskolában rögtön kiröhögtek. Más nevem volt, mint az átlagé. Egyedül én voltam Stella. Beteges büszkeséggel viseltem ezt az idegen, rossz hangzású nevet, leplezvén szégyenérzetem. Az iskolában mindennap volt valaki, aki a nevemen csúfolódott. Talán emiatt is lettem visszahúzódó és álomvilágba merülő. Mindig is a háttérben maradtam. Sohasem jelentkeztem semmire sem önként. És ha valaki a felnőttek közül hangosan rám szólt, rögtön elsírtam magam. Azt hiszem a másik problémám az volt, hogy anyámnak, meg apámnak egy nemkívánatos gyerek voltam, hiszen éppen miattam kellett összeházasodniuk, mert már három hónapos voltam. Apám elégszer éreztette ezt anyámmal, no meg velem is, ha éppen dühös volt rám. Mindenesetre a magam módján szeretem őket még most is, vagyis miután négy éve elköltöztem otthonról, azóta elbírom viselni őket. Egy kis lakást bérelek a városban, szoba, konyha, vizesblokk. Nem a legelegánsabb, de nekem egy sziget ahová elmenekülhetek, ha fojtogat tömeg, vagy elegem van mindenből és mindenkiből. Főiskolán végeztem egy éve az irodalom szakon, de sosem volt kedvem tanítani, ezért inkább írogattam és ebből éltem, meg élek most is. Ez kényelmes és elboldogulok valahogy. Csak egy kicsit unalmas. Legalábbis eddig. Most egy csapásra mozgalmas lett minden körülöttem, annak köszönhetően, hogy a már említett irományom befutott abban a női magazinba. Tulajdonképpen egy nyálas szerelmi sztori, de úgy látszik erre van igény. Ezzel, egy kis tőkém is képződött a bankszámlámon. A kiadó most már hetente kér néhány oldalas folytatást, ezért nekiveselkedek, hogy ócska írógépemen lepötyögjem az a néhány oldalas tömény szirupot. Azt hiszem én sohasem olvasnék olyan történeteket, amilyeneket írok.
*
Felszálltam a buszra, hogy kibuszozzak a külvárosba. Itt lakik ugyanis a barátom, akit mindenki csak Irodalmárnak hív. Hét hónapja járunk együtt, de nincs valami eget verdeső l’amour közöttünk. Inkább csak az, hogy ő is meg én is egyedül voltunk azon a bulin, ahol megismerkedtünk. A magány meg összehozott minket. Azóta valamiféle laza kapcsolatban vagyunk, úgy, hogy önállóságunkat egyikünk sem adta fel. A buszon hatalmas tömeg és úgy éreztem, hogy megfulladok. Már így is késésben vagyok. A buszról leszállva meggyorsítottam lépteimet.
- Tiszta vörös vagy – mondta az Irodalmár, mikor ajtót nyitott.
- Mert rohantam – hebegtem. – Nem valami jó a közlekedés hozzád!
- Költözz ide kevesebb problémád lesz.
- Hogy rabságban tarts! Egy frászt!
- Nicsak – mondja – A feminizmus már megint előretört! Igyál inkább egy csésze teát.
Miután megittam a teámat, megkérdezi:
- Na, mit csináljunk? Szeretkezzünk, vagy menjünk el valahová, mondjuk moziba.
- Mit játszanak?
- Nem tudom.
- Mindegy, inkább menjünk moziba – mondom neki, mert most nincs hangulatom otthon maradni vele.
A mozifilm ócska volt, nem nagyon tudott lekötni. Végre vége lett és beültünk a közeli presszóba. Hál’ isten ott összefutottam Ágival, egy régi barát-nőmmel. Leültünk egy külön asztalhoz és hagytam, hogy az Irodalmár a haverjaival biliárdozzon.
- Egyébként mi van veled? – kérdi Ági.
- Á, semmi különös. Bár a napokban találkoztam az újság vezetőivel, mert a Főszerkesztő könyvet akar íratni velem, a novellám folytatásaként.
- Hű de mázlista vagy! Egy rakás pénzt fogsz keresni rajta.
- Hát igen, bár tudod, hogy a pénz nem izgat.
- Hát ez eszméletlen, te tiszta lökött vagy, más egész életében gürcöl, te meg az eléd dobott pénzt sem akarod felvenni.
- Az a helyzet, hogy egy kicsit padlón vagyok, pillanatnyilag semmi sem tud izgatni. Elért a holtpont.
- És az Irodalmár, ő nem tud megvigasztalni? Különben is milyen a fiú, jól szuperál?
- Nem tudom, szóval jó is meg nem, érted, szóval nem tudom… Néha jó, néha meg kibírhatatlan. Zavar az például, hogy nem tud könyökölni, ha szeretkezünk, teljesen agyonnyom.
- Te teljesen lökött vagy! Az a baj, hogy túlságosan lelkizős vagy, mindig ilyen voltál.
Lépések zaja hallatszott a hátunk mögött.
- Nicsak – mondta a barátnőm – Itt a haverod. Na én meg lekopok.
Az Irodalmár és Ági nem bírják egymást. Az Irodalmár számára Ági túlságosan rámenős. A passzív lányokat szereti. Amilyen én vagyok.
- Miről beszélgettetek? – kérdezi kíváncsian, amikor leült.
- Á, semmiről, csak egy-két női pletyi – mondtam neki kitérően.
- Megint biztos teledumálta minden hülyeséggel a fejedet, nem tudom, miért barátkozol ezzel a teszi-veszi tyúkkal.
Éreztem, hogy szavai hatására izzadni kezdett a tenyerem és felment a pumpám.
- Ne szabd meg, hogy ki lehet a barátnőm.
- Jól van no, ne dühöngj. Gyere, menjünk haza.
Hazaérkezés után az Irodalmár átölel és az ágy felé vonszolt. Szeretkeztünk. Azt hiszem védekezésből szeretkezem, csökkenti bennem a szorongást.
*
Valami nem stimmel velem. Kezdtem a férfiakat feltűnően nézegetni. Mustrálgattam őket. Sok szép férfit látni az utcán. Természetesen irtó rondák is vannak. De ha jól megnézi az ember, van választék. Csakhogy nehéz alaposan megnézni őket. Mert a pasik zavartalanul stírölhetnek, de merészelje egy lány megbámulni valamelyiküket, majd meglátod mi lesz. A nőknek marad a merev előrenézés, meg a kirakat nézegetése, a férfiak eközben szabadon mustrálgathatnak: - Hát ez nem rossz. Ennek egy kicsit lóg a segge. Annak kicsik a mellei – és így tovább.
Egyszer Ágival mi is kipróbáltuk ezt a parkban, és hangosan mondtunk vélemény az ott lebzselő férfiakról: - Ez egy kicsit lottyadt, ez túlérett, az úgy néz ki, mint egy szőrös majom.
A pasasok mind egyből elsöpörtek. Egyébként szerintem mázlink volt, hogy ilyenekkel akadtunk össze, mert különben kaphattunk volna egyet.
Ági egyszer azt is megcsinálta, hogy a zsúfolt buszon belecsípett egy hapsi fenekébe. Az meg hátrafordult és az Ági mellett lévő ártatlan ürgét lehordta mindenféle buzinak. Ági egyébként soha semmitől sem félt, vagy csak alig. Ellenben velem, aki mindentől fél és szorong, tele gátlásokkal. Pedig Ági szerint jól nézek ki. Néha Széplánynak hív.
Szóval sóváran nézem az utcán a pasikat. Hátha találok kedvemre valót: szépet és intelligenset. Mert a következőt megválogatom, nem elégszem meg akármilyennel. Tulajdonképpen nincs semmi különös bajom az Irodalmárral, csak valami miatt sohasem bírtam ki hat hónap után senkivel. És Ilyenkor, egy kapcsolat után hosszú hónapokig senki sem érdekel és magamba zárkózás a vége. Csak az a baj, hogy torkig vagyok a rövid kapcsolatokkal, valahogy változtatni kéne. Csakhogy azt a néhány kapcsolatomat alapul véve valamiféle tapasztalatnak, nem tudom hogyan kéne megváltoznom? Az a baj, hogy félek. Félek a férfiaktól, és minél jobban tetszik valaki, annál jobban félek és annál gyorsabban lelépek. Ami végül azt eredményezi, hogy általában olyan krapekkal jövök össze, aki nem igazán a zsánerem. Például az Irodalmár.
Bezzeg, ha moziba megyek, teljesen megvadulok a filmek szuperkinézetű főszereplőin. Vérbeli pasasoknak tűnnek. Szeretik a nőket és értenek a nők nyelvén. Van humorérzékük, oltalmazók, kedvesek. No meg mindig kimásznak a szarból. A filmen legalábbis. Nem buzisak. A buziktól falnak megyek, meg a félős, nyavalygós alakoktól is. Az áttetsző tisztán férfias krapekokat szeretem. Mit tegyek, hogy rátaláljak?
Ezért szeretem az utcán nézni a férfiakat, persze csak stikában, mert még azt hihetnék, hogy rögtön van esélyük. Azonban ma nincs jó napom. Nincs egy épkézláb ürge sem az utcán. Mindig van valami hiba. Túl puhánynak néz ki, vagy perverznek nézem, vagy elhanyagoltnak. Az első szempillantásra észreveszem és megérzem ezt.
Házasodjunk össze – mondta múltkor az Irodalmár – Te is peches vagy, meg én is, biztos jól kijönnénk.
Olyan abszurdnak tűnt az ötlete, hogy nem is válaszoltam rá. Azt hiszem nincs az életemben romantika. És ez a gond, mert romantikára vágyom.
*
Közben jól haladtak az ügyeim. A Főszerkesztő felhívatott a titkárnőjével, megbeszélést szeretne. A telefonbeszélgetésből röviden annyi derült ki, hogy azt szeretné, ha nem csak egy-egy novellát írnék, hanem könyvet. Egy előnyös szerződést tudna kicsikarni egy könyvkiadótól, és most éppen ezen munkálkodik. Sőt valami ilyesmit is mondott, hogy ha sikeres lesz a könyv, akkor még talán filmet is lehetne belőle forgatni, mert ez így megy a média világában.
Szóval csöngött a telefon, pont akkor mikor éppen dugtunk az Irodalmárral.
- Ne vedd fel – dünnyögte az Irodalmár
De engem már a fülsiketítő telefoncsengetés már úgyis kizökkentett. Így jár, aki hétköznap fényes nappal szeretkezik. Felvettem a kagylót. A nagy ember titkárnője volt.
- Adom a Főszerkesztő urat!
Ezek az emberek állandóan körül vannak véve mindenféle csicskással. A Főszerkesztő arra volt kíváncsi, hogy fel tudnám-e keresni az irodájában, a részletkérdések megvitatása céljából, ha nem esik nehezemre. Egyáltalán nem - válaszoltam. Ilyenkor mindig tisztelettudóan udvarias vagyok. Az Irodalmár meg eközben a hátamat puszilgatta.
*
Elhatároztam, hogy nem fogok kirittyenteni a megbeszélésre. Direkt szakadtan akartam megjelenni, hogy lezsernek tűnjek. Ennek eredményeképpen még kényelmetlenebbül éreztem magam. Ráadásul egy hülye kitűzőt is tettem a kabátomra, egy idétlenül vigyorgó korcsolyázó Snoopy-t.
A főszerkesztő nagy tágas irodájában dekkolt. Nagylelkűen, mosolyogva fogadott az irodája ajtajában és betuszkolt az íróasztalával szemben lévő nagy tágas bőrfotelbe. A bőrfotel nagyon puha volt, teljesen elsüllyedtem benne. A pasas meg odaült az íróasztalához, majd barátságos arccal szemügyre vett. Bár nem voltam alacsony termetű, a süppedős fotelnak köszönhetően mintegy nyolcvan centivel magasodott fölém. Igazán nem volt szép tőle. Biztos a vendégeivel szemben így akarja éreztetni hatalmát. De hát ez van, a puha süllyesztőbe süppedve mi mást tehetnék, felnézek rá, mint egy istenre, aki a szerződéssel kapcsolatos terv részleteit kezdi sorolni. Miközben beszél, látom, figyelmesen megszemlél. Tekintete fordítva halad, lábtól a fejig. De mi van már? Mi van rajtam? Egy folt vagy lyuk a ruhámon. Finoman végigtapogatom magam, meg a szemem sarkából is végignézek magamon. Semmit sem találok. Bizonyára a gönceim túl cikisek. A tekintete merev. Hát persze, csupa jól öltözött férfihez, meg nőhöz van szokva, az ő köreiben, szóval alighanem meghökkentettem. Minden-esetre zavarban vagyok és magamban megfogadom, hogy a Snoopy-t egy csatornába dobom, ha kiérek innen. Totál zavar, ahogy rám néz, mit nem adnék, ha sikerülne figyelmét elterelni a gönceimről. Elkezdek mindenfélét összebeszélni. De aztán arra gondolok, bizonyára lopom az idejét, ezért gyorsan abbahagyom. De igazán udvarias, nem akar bosszúsnak látszani, sőt még kérdezget is. Csöng a telefon az asztalon, de a Főszerkesztő beleszól: - Kérem ne kapcsoljon senkit sem.
Tovább beszélgetünk, és zavaromban körbehordozom a tekintetemet az irodáján és egy képen akad meg a szemem. Megragadnak a színek és a tónusok. Hogy társalgásunk még intelligensebbnek tűnjék, ezt mondom.
- Szép ez a kép.
- Tetszik? – kérdezi és odamegy a falhoz és leveszi, hogy közelebb hozza.
- Igen, igazán szép – mondom és észreveszem, hogy a keret teteje poros. Kedvem lenne a tenyeremmel letörölni, de nem merem. Óvatosan visszaadtam neki. Ő az asztalra tette. Hirtelen felállok.
- Hagyom dolgozni.
- Ja igen – mondja zavartan és az ajtóig kísér. Amint a küszöbhöz érek, azt mondja:
- Majd értesítsen.
Vajon miről? – gondolkozom el ezen egy darabig.
*
Teljesen feldobva jöttem ki a szerkesztőség épületből. Elegáns környék, látszik, hogy ennek az újságnak jól megy. A luxus ízét érzem a számban és nehogy elmúljék bemegyek az utca szemközti oldalán lévő drága boltba. Csupa finom dolgot veszek: aszalt sárgabarackot, meg színtiszta húsból készült sonkát, szeletelt kenyeret meg különféle dzsemeket. Ilyesmit csak mostanában engedhetek meg magamnak, azelőtt, zsíros, mócsingos felvágottat, szikkadt zsemlét meg leárazott margarint flamóztam.
Hazaérve neki akartam állni kajálni, de ahogy kinyitottam az ajtót elrettentem a rendetlenség és a zsúfoltság láttán. Gyakorlatilag nincs egyetlen üres négyzetméter a lakásban. Az asztal tele van mindenféle irkafirkával, a mosogató dugig. Úgy látszik nem úszom meg: le kell pucolni az asztalt a vacsorához. Éppen mosogatok, amikor beállított az Irodalmár meg egy haverja, kezükben egy üveg whiskyvel.
- Nálad mindig ekkorra kupleráj van - mondja fitymálva körülnézve.
- Mit ünneplünk? – kérdezem tőlük és érzem, hogy már bőven ittak, mielőtt felugrottak hozzám.
- Semmit, csak látni akartalak. Hozzál légyszi poharakat!
Kiveszek három poharat a mosogatóból és az asztalra teszem.
- Nesze – mondja az Irodalmár és egy színültig töltött poharat tesz elém.
- Túl sok – mondom és érzem, hogy nem lesz jó a mai este vége.
- Idd meg, mindjárt jobban leszel.
A whisky után zabálnak. Megállás nélkül zabálnak. Sáskajárással egyenlő pusztítást végeznek a sonkán, a kenyéren, a vajon. Még a sárgabarackomat is megették. Próbálom lerázni őket. Lehetetlen. Már a szobámban ücsörögnek a padlón, a whiskysüvegben szinte semmi, mindkettő tiszta kotta, teljesen eláztak és össze-vissza beszélnek minden hülyeséget. Javasoltam, hogy menjünk el és üljünk be valahová. Semmi válasz úgyhogy fogom magam és én mentem el. Az utcán hideg van. Dühöngök. Egy presszóba beültem és egy konyakot ittam. Nem esett jól. Ráadásul a helyiség tele van csupa seggfejjel. Mellettem két fiatal kurvajelölt fűz egy középkorú ürgét. Nem tudom meddig lehettem ott, de amikor kiléptem a presszóból már igen hideg volt.
Otthon, édes otthon. Az Irodalmár meg a haverja teljesen eláztak. Már az ágyamon heverésznek, és ott beszélgetnek, miközben bömböl a rádió. Borgőzös dumát löknek, a cigaretta hamuját a szőnyegre és az ágyterítőm-re szórják. Na jó, tudom, ez az ágyterítő nem egy extra darab, de hát mégiscsak az én ágytakaróm. Lecseszem őket. Semmit sem értenek. Az anyagi valóság fölött állnak. Csak én lehetek ilyen lökött, hogy ilyesmivel törődöm – mondják nekem.
De most már elég. Szétverem a pofájukat.
- Most már elmehetnétek a francba, nagyon fáradt vagyok, szeretnék aludni.
Nem igazán értik mit akarok, ezért felemelem a hangomat. Ha nem lépnek le, akkor itt perceken belül balhé lesz.
- Na most már elég, tűnjetek el innen!!!
- Mi bajod? – kérdezi az Irodalmár értetlenül.
- Kopj le – mondom neki – Unlak.
Kibotorkálnak az ajtón, valamit még mondanak nekem, de válaszra sem méltatom. Hallgatom a súlyos távolodó lépteket. Néha rám jön a dili és teljesen begolyózok. Ritkán szoktam balhézni, csak akkor, ha teljesen felbőszítenek. De ha kihoznak a sodromból, hát bizony megemlegetik. Jobb, ha nem hergelnek.
Visszamegyek a szobámba és csüggedtem nézem a buli utáni csend-életet. Eldőlt whiskysüveg, a csikkeket a tányérjukon nyomták el, ettől is irtózom. Ki takarít ki, ki mosogat el utánuk abban a szűk mosogatóban? Naná, hogy én.
Ablakot nyitok, friss levegő áramlik be. Éjjelente szeretem nézni az esti várost, hallgatni a távoli zajokat. Ez megnyugtat. Lefekszem, de még mielőtt elalszom, csak jár az agyam. Nem élhetek tovább ilyen összevisszaságban. Mi a francot keresek a földön? Még egy normális hapsira sincs kilátásom. Lassan álomba merülök a keskeny ágyamon és igyekszem elhessegetni a fejemből a lehangoló gondolatokat. Végre érzem, hogy az álom egyre inkább elhatalmasodik rajtam.
*
Reggel iszonyú zajra ébredtem. Naná, hogy a telefon. A Főszerkesztő titkárnője megint rámcsörgött, hogy a Főszerkesztő szeretne velem megbeszélni néhány apróságot a szerződésemmel kapcsolatban és, hogy a mai napon be tudnék-e hozzá fáradni, ha nem köti le túlságosan az időmet. Ez a férfi rendkívül lelkiismeretes. Megígértem neki, hogy a délelőtt folyamán benézek a szerkesztőségbe. Egy óra alatt elkészültem, még egy utolsó pillantás a tükörbe, hogy megfelelően készítettem ki magam. Most nem akartam szakadtan odamenni
A Főszerkesztő barátságosan fogad, és rögtön a tárgyra tér. Elém teszi a szerződéstervezetet, leendő könyvem elkészítéséről. Átolvasom. Nem hiszek a szememnek, mert a benne szereplő összeg jóval felülmúlta, az általam elképzeltet. Nyugi, mondom magamnak, lehet, hogy az ördög a részletekben bújik el. Átolvasom még egyszer figyelmesen, de nem találok olyan pontot, amely alapján be tudnának húzni a csőbe. A Főszerkesztő jó néhány dolgot elmagyaráz, közben a véleményemet is kikéri. Jól beszél ez a férfi.
- Kétségtelenül igaza van – mondom neki, hogy lássa, felfogtam, amit mondott.
A diskurzus tovább folytatódott, amíg úgy éreztem, ideje mennem. Felállok. A Főszerkesztő úgyszintén. Kezet fogunk. Miközben az ajtóig kísér azt mondja szerinte jó meglátásaim vannak és van még néhány dolog, amit még meg kellene tárgyalni. Azt javasolja, hogy majd legközelebb valamilyen kötetlenebb formában, például egy munkaebéd, vagy vacsora keretében. Bizonytalanul igen mondtam.
*
Úgy ébredek, mint hal a vízben. De szép is a vasárnap. Irtó jó dolog gond nélkül lustálkodni. Reggel kilenc felé felhívott az Irodalmár. Békülékeny hangot ütött meg és javasolta, kocogjunk egyet délelőtt. Micsoda ármány! Még hogy vasárnap fogom kapkodni a mankóim a sok fitt futóbajnok között a parkban, levegőzés ürügyén. A lehető leggyorsabban visszaaludtam, miközben eszembe ötlött, hogy megígértem anyámnak, hogy elugrok hozzájuk ebédre. Hát ehhez sincs most több hangulatom, mint a kocogáshoz. Tíz óra felé kikászálódtam az ágyból és lezuhanyoztam. Még szerencse, hogy csak egy órás a vonatút.
*
Anyám rántott csirkét készített ebédre, krumplival, hozzá magyar nóta szólt a rádióból. Szívből utáltam már gyermekkoromban is a vasárnapi ebédhez kötelezően hozzátartozó nótákat. A csirke egyébként nagyon finom, de nincs nagy étvágyam, alig tudok lenyelni egy krumplidarabot.
- Nem is eszel – mondja anyám. – Nem ízlik?
- Dehogyisnem, nagyon jó – felelem halkan, a krumpli még mindig nem ment le
- Hát ha ízlik, akkor miért nem eszel?
- Nem vagyok túlzottan éhes.
- Ha jó az étel, mindig éhes az ember, nem tudtam, hogy már nem szereted a csirkét.
- Dehogynem. Imádom, csak most éppen nem vagyok éhes, sokat reggeliztem.
- Hát igen, máshol teletömöd magad, itt meg semmit sem eszel.
Anyám sértődötten kivitte a hűtőbe a maradékot. Apám odaveti nekem:
- Máskor erőltesd meg magad, ne keseríts anyádat.
Az ebéd után beültünk a nappaliba tévét nézni. A készüléket csipketerítő borítja, sarka belelóg a képernyőbe. Ettől én gutaütést kapok, de anyámékat egyáltalán nem zavarja.
- Tényleg alig eszel - mondja anyám, de szemét le nem venné a kép-ernyőről.
- Beteg leszel - morogja apám automatikusan.
Hát ez óriási! Nem vagyok már pisis gyerek, de nekik ez nem számít. Meg-fájdult a fejem. A táskámban kotorászok, találok is egy fél fájdalomcsillapítót. Tenyerembe rejtem, úgy teszek, mintha ásítanék, a tenyeremet a szám elé teszem és lenyelem a gyógyszert. Anyám nem szereti, ha tablettákat tömök magamba. Nincs szerencsém, anyám pont rámnézett.
- Mit vették be? - kérdezi.
- Semmit - felelem - semmit...
- Most veszed be a gyógyszert? Mit szedsz? Mi a bajod?
- Nincs semmi bajom mama! Jól vagyok.
- Ha jól lennél, akkor nem szednél semmit.
- Csak egy aszpirin volt. Fáj a fejem.
- Gyakran fáj. Biztos jól vagy? Mikor volt az utolsó vérzésed?
- Nem tudom, eh már nem emlékszem, talán három hete.
- Hogyhogy nem tudod? Nem karikázod be a naptáradban? Terhes vagy? Biztos ezért nincs étvágyad!
- Dehogyis, nem vagyok terhes.
- Ha terhes vagy , hát mondd meg, tudod, nehogy úgy járj, ahogy én. De hát nem fogok lelkifröccsöt tartani neked. Magad ura vagy, bár ahogy élsz nem csodálkoznék semmin.
- Anyukám, nem vagyok terhes - de amint ezt kimondom, mintha feszülne, meg fájna a mellem, puffadna a hasam. Kiver a veríték.
Anyám kimegy a konyhába leszedni az asztalt. Felállok, kimegyek neki segíteni, különben még ezért is szemrehányást kapnék. A konyhában anyám kiveszi a kezemből a tányérkupacot, és azt mondja:
- Nehezedre esne apáddal maradni?
Visszamegyek a nappaliba. Apám belemerült a tévénézésbe. Ahogy leültem mellé, odaszólt:
- Igyekezhetnél egy kicsit anyád kedvébe járni.
- Hogyan?
- Legalább mosogatni segíthetnél neki.
Az a helyzet sohasem tudtam kiigazodni rajtuk, bár látszik szeretnének a kedvembe járni, meg segíteni, valahogy olyan esetlenül teszik, hogy leg-többször lehangoltan jövök el tőlük. Mikor elindulok, anyám becsomagolja a csirkét, meg egy kis sütit. Hozzálépek, búcsúzóul megcsókolom. Apám is kijön, tőle is elbúcsúzom. Anyám még a lépcsőházban utánam kiált. Kis kézmozdulatokkal visszahív, majd mint aki összeesküvést sző, halkan beszél hozzám.
- Azért már ideje lenne valakihez feleségül menned. Jobban járnál, mintha csak tengsz-lengsz a világban. Megállapodhatnál.
Válasz nélkül hagyom, sarkon fordulva gyorsan kijöttem a házból.
*
A szobámba vagyok, gépelek. Egy újabb folytatás a végeláthatatlan szerelmi folytatásban. Sürget a határidő. Szerencse, ha nekiállok, akkor folyamatosan tudok dolgozni, nem kell sokat rágódni a sztorin, meg a párbeszédeken. Valahogy úgy jön magától. Belevetem magam a munkába.
Megszólal a telefon. A Főszerkesztő titkárnőjének a hangját hallom a kagylóba. A titkárnő most bizalmas hangot üt meg, mintha barátnők lennénk. Náluk ez gyorsan megy. A Főszerkesztő szeretné tudni, vele vacsoráznék-e a héten, a múltkori beszélgetésünk szerint. Holnaputánra ad találkát egy belvárosi elegáns étterembe.
A belvárosban nagy volt a forgalom. Lassan mentem, féltem, túl korán érek oda, így aztán elkéstem. Nem tudom mi ütött belém, még egy új szoknyát és egy blúzt is vettem, úgy érzem elegáns vagyok. Már a bejáratnál ordít, hogy ez az étterem procc hely. A levegőben is érezni a pénz szagát. A főszerkesztő az előtérben vár. Előrehajló testtel mosolyog rám, tetszeni akar. Az ilyen pasik cápák, tudom jól. Szabályos fehér fogsorán ragadozó fény villan. Az asztalhoz ülve arra gondolok: „Kisanyám észnél légy. Ezt a fajtát nem ismered. Ez megszokta a hatalmat, meg a sok pénzt. Azt hiszi mindent megkaphat. Ez nem a te világod.”
Ettől a gondolattól kicsit kényelmetlenül érzem magam, ráadásul a szemem sarkából látom, hogy a lábamat nézi, ahogy előreenged. Hirtelen nagyon rövidnek éreztem az új szoknyát.
A főpincér halszerű, csuszamlós könnyedséggel siklik elő. Zavar a fene nagy előkelőség, de annak örülök, hogy egymástól elkülönített zárt boxok vannak, így védettebbnek érzem magad. A Főszerkesztő az étlap tanulmányozása közben éppen azt fejtegeti, hogy milyen jelentős dolgokat fogunk mi ketten véghezvinni. Hogy mit, arról fogalmam sincs. Azon töprengek, hová akar kilyukadni, de nem merek ránézni, így hát az inggallérja magasságában veszteglek a tekintetemmel. Jó, ha van az embernek egy biztos fogódzkodója. Az étlap valódi rémlátomás, soha nem hallott ételnevek, de már kezdek hozzászokni. Kérdem tőle, mit ajánl, tudom, az ilyen hapsik ettől odavannak, nekem meg sokkal kényelmesebb. Az előrejelzésnek megfelelően az elégedettség hullámai futnak rajta végig. Tudom, tetszést arattam, de mire jó tetszeni? Semmire, csak szarba kerülök miatta. Csak-hogy nem lehet mindent megúszni.
Valami töltött vegyes akármit eszem, mindent beleraktak, ami drága. Azért nem rossz. Biztosan hizlal. Hogy csinálják ezek a pasasok, hogy nem híznak el, pedig állandóan ilyesmit kajálnak? Persze, biztos valami drága kondiszalonba járnak, ahol pokoli gépeken izzasztják magukat. Tele van az újság, meg a tévé ilyen reklámokkal. Biztos vagyok benne, hogy ez a pasi is itt, velem szemben, ilyen helyekre jár. Tuti, hogy így van. Ezzel a komoly ábrázattal szüksége is lehet, hogy néha fizikailag is elfáradjon. Lopva rátekintek, most, hogy belemerült az étkezésbe, jó alaposan megvizsgálom. Tulajdonképpen arra gondolok, hogy mit is keresek itt, és ez a férfi számomra körülbelül annyira ismerős, mint egy hottentotta. Mégis mi lehet az oka, hogy itt vagyok? Nem tudok ésszerű magyarázatot adni erre, igaz nem is nagyon töprengtem el ezen.
Leszedték a tányérokat, desszertet rendel a Főszerkesztő. Míg várunk az italra és az édességre az asztalszomszédom a tanulóéveiről, meg a karrierjéről mesél. Érzem, azok közé tartozik, akik azt vallják: legyünk fiatalosak, legyünk igényesek. Nem is szövegel folyton, mást is hagy szóhoz jutni. Sőt látszólag igényli a visszacsatolást, kíváncsi a véleményemre is. Közben meg ilyesmiket mond:
- Most, hogy elolvastam néhány novelláját, no meg a legutóbbi sikereset, mindenképpen szerettem volna találkozni magával. Nincs sok időm olvasni, de a múltkori találkozásunkkor valami megragadott magában. Hogy őszinte legyek, számomra ez a mostani alkalom, nem csak kimondottan munkaebédnek számít.
Nocsak, kimutatja a foga fehérjét… Közben tovább beszél:
- Nagy hatással volt rám az írása, nagyon jó írás. Biztos vagyok benne, hogy maga született író. Minél előbb el kellene kezdenie a regény, vagy már el is kezdte?
Nem szólok egy szót sem: jobb így. A Főszerkesztő úgyis belelendült, folytatja. Én egyre távolabb vagyok, figyelmem elkalandozott. Lágy duruzsolást hallok:
- …megfigyelőképesség… életstílus… pergő cselekmény….
Szavamra, egy csapásra nagy íróvá avat. Fűzi az agyamat. Sejthettem előre. Ezek a kis ragadozók semmitől sem riadnak vissza. Na de, kisapám, ha azt hiszed, hogy besétálok az ágyadba, csalódni fogsz. Nem fog sikerülni, máshol keress könnyűvérű nőket. Azt akarom, hogy szeressenek, azt akarom, hogy tiszteljenek. Csak azzal fekszem le, aki szeret és akit szeretek.
- Maga nem is eszik! – szólal meg hirtelen a Főszerkesztő.
Az „enni” szó hallatára leereszkedem a fellegekből. Látom, hogy közben kihozták a desszertet. Előttem egy nagy gyümölcskehely tele eperrel. Imádom az epret.
- Biztosan untatom a történeteimmel, beszélek, csak beszélek, meg sem hallgatom a véleményét.
- Dehogy, sőt nagyon figyelmes – mondom és nekilátok az eperke-helynek.
A külvilág ilyenkor megszűnik számomra. Ritkán eszem effélét. Anyám sosem csinált ilyeneket, mert mondta, drága a gyümölcs. Amikor meg szezonja volt akkor meg mindig a lekvárhoz kellett és azért nem ehettem annyit, amennyi jólesett volna.
Gondolataimból hirtelen felriadva, szemben velem a Főszerkesztő, mellettem a gőzölgő kávéscsésze, meg a teljesen kikanalazott kehely.
- Öröm nézni, ahogy eszik – szólal meg a szemben ülő férfi.
- Miért? – kérdezem – Biztos zabálok.
- Nem – mondja – hanem látszik, hogy élvezi. Nem kér egy kis aprósüteményt a kávéhoz?
- Nem – válaszolom egy kicsit gorombán, mert látom, hogy hozzák a számlát. Biztosan egy vagyonba került itt ez az ebéd. Mi mindent tudtam volna ennyi pénzből venni! Persze nyilván hivatali költségnek számolják el, de akkor is szégyenkezem, mert úgy érzem magam, mintha megvásároltak volna.
Elmenőben a Főszerkesztő azt mondja:
- Szeretném meghívni magát, magát moziba, ha szereti a mozit, jövő héten elmehetnénk.
- Jó – felelem, de úgy érzem, mintha nem is én mondtam volna. Mi van velem?
- Nos, hát akkor majd jelentkezem.
Néhány lépést hátrál, majd hirtelen megkérdezi:
- Remélem, nincs egy féltékeny lovagja, aki nem engedi el?
- Nincs – nyögöm ki hülyén – Nincs.
Nem is tudom, hogy miért nem tudom kimondani az igazat?
*
Ez pasi fűzi az agyamat. Fűzi, fűzi és fűzi az agyamat. De nagy marha voltam, hogy ez nem jutott eszembe, mikor elfogadtam az ebédmeghívást. Olyan nyilvánvaló volt, hogy ez lesz belőle, mint az, hogy az orrom van a képem közepén. Ilyen hülye lökött vagyok. Most mit csináljak? Ha elküldöm a sunyiba, mit gondol rólam, na és a szerződés? Nem szabadott volna korpa közé keveredni. Szar ügy!
Talán megfeledkezik rólam. Talán nem hív fel. Végül is nem mondta túlságosan komolyan. Meg nős is, talán sok dolga lesz. Olyan lovagom ugyan nincs aki nem engedne el, de az irodalmár biztos nem rajongana érte. Nem akaszthatok még egy másikat a nyakamba. Undorító lenne, meg fárasztó. Különben fáradt is vagyok. Nem bírom sokáig ezt a sírva vígadó életet. Anyámnak igaza van. Ócska kurva vagyok.
Úgy döntöttem elmegyek az Irodalmárhoz, talán lehiggadok.
- Na, milyen volt - kérdezi, mert tudott róla, hogy ebédre voltam hivatalos a Főszerkesztővel. Elmondok neki mindent, hogy a nehéz szívem megkönnyebbüljön.
- Hát igen - mondja - be akar fűzni, nyilvánvaló. Egyébként nem meglepő. Nem vagy csúnya, nem csodálkozom, hogy tetszel a pasasnak. Sőt, ha ügyes vagy megkaparinthatsz magadnak egy pénzes ürgét - teszi hozzá cinikusan.
- Menj a francba!
- Nézd Stella! A javadat akarom. Felé akarlak rázni, hogy észre vedd, milyen hálóba kerültél. Legalább jól nézett ki az az étterem?
- Igen.
- Mibe került neki?
- Pontosan nem tudom, de az étlapon lévő árakból gondolom, hogy mi ketten egy hétig dőzsölhettünk volna.
- A fenébe, az ilyen vagyonos kapitalistáktól lenne kedve az embernek belépni a kommunista pártba.
- Mióta érdekel az osztályharc?
- Nem érdekel, csak dühös vagyok az ilyen ürgékre. Mit csinálsz, ha felhív?
- Ó, hát lehet, hogy nem is telefonál! Szóval csak úgy mondta, hogy meghív moziba.
- A nyakamat rá, hogy telefonál. Nem adok három napot, és telefonál. Mit szándékozol mondani neki?
- Nem tudom.
- Léptesd le. Nem adhatod így el magad. Undorító lenne.
Eladni magam? Ki akarja eladni magát?
- Majd azt mondom, hogy pont megbetegedtem.
- Hogy megbetegedtél! Micsoda zseniális gondolat, hogy tudtad kitalálni? Képzeled, beveszi, mi. Egy frászt! Majd akkor egy hét múlva telefonál.
- Talán nem is akar befűzni, lehet, hogy csak kedves akar lenni azzal, akivel szerződést köt. Lehet, hogy minden munkatársával és ügyfelével ilyen. Lehet, hogy csak rosszul látom.
- Na persze. És akkor mit csinálsz, ha a sötét moziban a térdedet markolássza, mi?
- Ellököm a kezét.
- Te tisztára hülye vagy! Szépen összejössz a pasassal, tuti, hogy így lesz. Az ilyen faszikkal vagy lefekszel, vagy nyista meló. Ez a szokás. Nem te vagy az egyetlen. Még nincs aláírva a szerződésed, mi? Nahát akkor, ha ellököd a kezét, ugrik a szerződés. Kész vagy. Nincs lacafaca!
- Görény vagy! Nem a két szép szememért keresett meg!
- Hát akkor miért?
- A könyv miatt! Ide figyelj, ez a krapek nem hülye, hanem üzletember, nem a képemre köt szerződést.
- Persze, hogy nem. Nem köt veled szerződést. Teledumálja a fejedet a szerződéssel, míg be nem jut az ágyadba, és utána megcsappan az érdeklődése. Majd meglátod.
- Hát neked teljesen elment az eszed! Ezen az alapon ki sem tehetném a lábamat itthonról, nem csinálhatnék semmit.
Dühöngök. Döntöttem. Elmegyek a pasassal a moziba, és kész. Nekem ne parancsolgasson senki. Ha a Főszerkesztő telefonál, elfogadom a meghívást. Csak az a baj, hogy rossz útra lépek, tudom, szilárd meggyőződésem, cafka vagyok.
*
Két nap múlva hívott a Főszerkesztő. Ezúttal személyesen, a titkárnője közvetítése nélkül. A hangja sem olyan, mint máskor. Kicsit hebeg. Azt mondja:
- Hát igen, holnap lesz egy vetítés...Nem tudom, hogy ráér-e holnap...Jó, tökéletes... Ami igaz, hogy a film nem egy zsenialitás, de...Szóval Robert Redford játszik benne, nem tudom, hogy szereti-e Robert Redfordot...Nem túlzottan?...Azért, ha volna kedve eljönni...Igen? Jó, nagyon jó, mondjuk nyolc óra előtt tíz perccel...Tudja hol van?...Jó, a bejáratnál várom...Hát akkor...Ó, igen, még azt akartam mondani...Nem tudom van-e kocsi-ja...Szóval abban az időben arra mindig dugó van...Jó, akkor holnap nyolc előtt.
Pimasz! Pimasz a pasas. Van bőr a pofáján bevallani, hogy rossz a film. Én hülye meg beleegyezem, akármilyen giccs, nem érdekes, feltétlenül rohanok, igen, hogyne, megyek, rohanok. És ráadásul ezt most már Ő is tudja. Őrület! Mit csináljak? Tényleg mit csináljak? Persze, hogy dugó van a belvárosban. Naná, hát persze, hogy be akar firkázni, csak azért, hogy a saját kocsiján cipeljen haza. Mekkora firnyák! Mit csinál az ember egy pasassal a kocsiban, majd Robert Redfordot nézegeti, nem? De hülye picsa vagyok! Képzelem mit gondol rólam. Nem nehéz kitalálni, ribancnak néz.
Mégis...Kívánom a pasit. Tudom. A gyümölcskehely óta. Istenem, mi ütött belém. Bizsergő érzés hatol fel a méhemig. Ismerem ezt az érzést, jól ismerem, ha ez elfog nem tudok ellenállni. De ismeretlen férfival nem könnyű szeretkezni. Nekem legalábbis nem könnyű. Szóval egyáltalán nem vagyok felszabadult. Ismerem magam. Az a baj, csak szerelemből tudok szeretkezni.
Az Irodalmárnak is mondtam egyszer:
- Jó lenne, ha egyszer nem csak technikáznál, hanem szerelemből szeretkeznénk, mert még a végén még frigid leszek tőled.
- Mi az, hogy szerelmes szeretkezés - kérdezte - Hát mi nem azt csináljuk?
- Ha valaki szerelemből fektet le nem a lyukamig hatol hanem a méhemig. És ez a szuper, az egész belsőd megelevenedik, kigyulladsz., érzed, hogy elszállsz. Értsd meg a nő nem olyan mint a kocsi. Nem elég csak lökni a gáz, meg sebességet váltani. Szerelemből akarok szeretkezni.
*
Taxiba ülök, a Főszerkesztővel van randevúm. Nincs csúcsforgalom, korán érkezem. De hülyén fogok kinézni, ha fel-alá mászkálok. A pasasokat kicsit várakoztatni kell. Ezért egy kis sétára indulok a mozi környéki kis utcákban, teljen az idő. Ahogy a megbeszélt időpontban visszamentem, látom a Főszerkesztő a bejáratnál áll nyugtalan, de egyszersmind elrévedő arccal, jobbra-balra kapkodja a fejét. A mozdulatában van valami sajátos: a szerelmes férfiak nyugtalan nyaktartása. Nocsak, csak nem szerelmes? Mindenesetre, nekem úgy tűnik! Hát ez váratlan tényállás. Biztosan tévedek.
- Egy kicsit nagy volt a forgalom csak most az előbb értem ide - mondom, hogy leplezzem zavaromat, ahogy közeledtem felé.
- Nem, dehogy, szóval, hm, szóval, vagyis igen, én jöttem korábban - nyögi nagy nehezen.
Te, figyelj - morfondírozok magamban - hova tűntek a titkárnők, a telefonok, meg az iroda? Ez az ember szerelmes.
- Hát akkor, talán be is mehetnénk - mondja és szertartásos arccal bevezet. Csípem az ilyen pasikat, akik értenek a ceremóniához. Akik nem hét-köznapiak.
Egy bárba invitál, amely a mozi előterében volt. A Főszerkesztő totál zavarban van, ahogy a bárszékek irányába vezet. Nem szeretem a ezeket a magas bárszékeket, mindig attól félek, hogy leesek róla, ráadásul ahogy felkászálódok, érzem, hogy a szoknyám felcsúszik. Nem szeretem, ha kilátszik a fenekem. De azért összeszedem magam és felkúszok. Az az érzésem, hogy nem nagyon illek bele ebbe a környezetbe. Ügyetlenül iszogatom a narancs juice-omat. Szédülök, mindjárt leesek. Eközben a Főszerkesztő nagyvilági társalgást folytat. Nem hallom igazán, hogy miről beszél, túlságosan távoli a hangja. Végül azt mondja:
- Menjünk, mert kezdődik az előadás.
Hála Isten, a legjobb pillanatban szólt. Udvarias segítőkész karjára hagyatkozva lecsusszanok. Mikor földet érek minden visszanyeri az eredeti színét. Jobban vagyok. Nagy a tülekedés, az emberek mennek be a terembe. Gyönyörű terem, teljes kényelem.
Elkezdődik a film. Tényleg nem zseniális. Redford üget a prérin, vágtat az indiánokhoz, Morricone stílusú zenei aláfestéssel. A Főszerkesztőt nem igazán érdekli a film, egész idő alatt érzem, hogy fejét finomat oldalvást fordítva engem néz. Nem értem mi van vele.
Én meg úgy teszek, mintha ezt nem venném észre. A film nem érdekel, de nem volna ildomos mutatni, így aztán lenyűgözött arccal meredek a vászonra. De állandóan magamon érzem a tekintetét. Közben meg arra gondolok, hogy mennyibe kerül egy jegy ebbe a drága és elegáns moziba. De úgy gondolom, hogy a Főszerkesztő egy fityinget sem fizetett. Így van az ilyen embereknél: belefulladnak a pénzükbe és ráadásul az összeköttetések révén mindig mindent ingyen kapnak. Ilyen az élet. A médiák társadalma, ahogy nevezik
A Főszerkesztő egyre elégedettebb arcot vág, már egyáltalán nem nézi a filmet. Lehet, hogy ekképpen juttatja kifejezésre: ezt a vacak filmet nem érdemes nézni. Lehet, hogy téged meg hülyének néz, ahogy ezt a szar filmet beleéléssel bámulod. Nem vitás ezt gondolja. Sőt, úgy gondolod, hogy ez hasonló helyzet, mint mikor vendégségbe mész, ne vesd rá magad a szendvicsre, meg a teasüteményre, mint aki két hete nem evett semmit. Meg játszani, hogy nem vagy éhes, csak úgy unalmadban rágcsálsz valamit.
Lehet, hogy ezt a filmet is unott arccal kellet volna végignézni, ehelyett én meg úgy bámultam, mintha most lettem volna először moziba. Cikis helyzet.
Végre befejeződik a film, a szereposztást vetítik. Végre megpihentethetem a csipáimat. Minden oké. A Főszerkesztő nem fogta meg a térdemet.
Ahogy indulunk ki, három sorral előttünk egy pasas integet a Főszerkesztőnek, aki diszkrét kézmozdulattal jelzi: „öregem rosszkor jelentkezel”.
Ez már nem vicc. Eszembe jut a jegygyűrűje, tisztázni kell a dolgot. Mert azokat a pasikat hamar lekoptatom, akik szégyenkeznem miattam és nem mernek vállalni.
A kijáratnál hirtelen egy távoli férfi ismerősömet pillantom meg. Szélesen és feltűnően rámosolygok, ettől meg most a mellettem lépkedő Főszerkesztő érzi szarul magát. Hát öreg, az élet nem habostorta.
Szertartásosan a mellékutcában parkoló kocsijához vezet. Őrület, hogy tud viselkedni ez a krapek. Lenyűgöz a ízléses öltözéke, minden eredeti, márkás. Szeretted volna, ha neked gyerekkorodban ilyen apukád lehetett volna, aki dúsgazdag és mindenből a legjobbat, a legszebbet veszi meg neked. És most felcsíphetnél egy ilyen krapekot és kárpótolhatnád magad mindenért, ami nem adatott meg neked.
A dúsgazdag ”papa” kocsijához értek, elegánsan kinyitja az ajtót és besegít. Fantasztikus, micsoda érzékkel távirányit ez a hapi. Hol a táv-vezérlője? Meg kell adni, jól működik.
Az autójában találod magad. BMW, full extra.
- Vacsorázhatnánk valahol - javasolja kedves mosollyal.
Közömbös arccal egyezel bele, pedig a gyomrod már korog. És eközben arra gondolsz, hogy ártatlanul és öntudatlanul már ráléptél a futószalagra és visz magával. Már benn ülsz a Főszerkesztő kocsijában, száguldasz puccos utcákon keresztül, ahová egyébként nem szoktad betenni a lábadat. Természetesen jól vezet. Semmi kivetnivaló nincs ebben a gazfickóban.
Egy csöndes kisvendéglőben emigráltunk, ahol minden mélyvörös, a szőnyeg, a drapéria az asztalterítő. Már nem is tudom mit ettem, de szörnyen flancos neve volt. A Főszerkesztő is egy kis mit tudom én, micsodát csipeget elegánsan. Látszik a fickón, hogy volt gyerekszobája. Közben társalog, gazdag, kényelmes és előkelő gyermekkoráról beszél. Nem ismerte a nélkülözést. Eközben te meg arra gondolsz, hogy a tied milyen volt. Mindenen spórolni kellett, mert a bútorrészletet muszáj volt fizetni. A sötét gyerekszoba jut eszedbe, ahol nem volt szabad éjszaka felkapcsolni a kis villanyt, mert megugrott volna a villanyszámla. Mindig féltem az éjszakától, rettegtem amikor lefekvéshez készülődtünk. Képtelen voltam elaludni a tudattól, hogy nem lehet villanyt gyújtani. Attól féltem, hogy a sötétben a pókok megesznek. Irdatlan nagy szőrös és potrohos pókok, melyek éjszaka a plafon sarkába bújnak meg. Kiabálok. Anyám fölém hajol, simogat, de eközben szid:
- Tessék aludni, szégyelld magad, még felébreszted apádat, tudod fáradt egész nap dolgozik. Aludj nyuszikám.
Néha meg bepisiltem éjszaka. Természetesen nem akarattal, mert közben alszom. De erre ébredek fel. Egy pillanatig minden finom és lágy, szinte teljesen felolvadok benne. De aztán jön a szégyen és a nedves hideg. Sokszor reggelig pácolódom benne, mert nem merek szólni. Anyám összeszorított szájjal húzza át az ágyneműt, én meg félmeztelenül szégyenlősen ott dideregek az ágy mellett. Anyám elvitt a patikába, a patikusnő meg minden csengős, meg ébresztős rémes módszereket ajánl. Anyám élvezettel hallgatja, de végül nem állt kötélnek. Én meg megfogadtam, ha lehet akkor többet nem pisilek be, mert olyan csengős izét nem akarok. Inkább meghalok. Ott lebegnek ezek az emlékek köztem meg a Főszerkesztő közt, aki csak beszél vaktában kellemes hangon. Csak a hangja zenéjét hallom, szavaiból semmi sem jut el a tudatomig. Nem hagyja abba, annyira megszokták, hogy hallassák a hangjukat.
A Főszerkesztő hazavisz a kocsiján, előbb azonban szertartásosan felsegíti rám a blézerem, csaknem elröhögöm magam ezen az ódivatú elegancián. Hazafelé halkan javasolja:
- Volna kedve még valahova beülni egy italra? Nem sokáig, de egy ilyen kellemes estét szívesen meghosszabbítanék még néhány perccel.
Nem válaszolok rögtön, nem tudom hogyan utasítsam vissza. Érzem a lélegzete is eláll. Végül azt mondom:
- Sajnos holnap nagyon korán kell kelnem. Most már le kell feküdnöm mindenképpen. Sajnálom.
Szomorú hangja könnyedén megremeg: nem nyeretlen kétéves.
- Értem. Talán majd legközelebb.
Közben odaértünk ahhoz az utcához, ahol lakom. Két háztömbbel előbb azonban szólok.
- Itt lakom
Kiugrik, megkerüli az autót és kinyitja az ajtómat.
- Remélem, hogy majd a maihoz hasonló kellemes estét tölthetek el önnel. Megengedi, hogy ismét majd felhívjam?
- Igen - mondom kissé halkan.
Gyorsan elköszönök és a legközelebbi háztömb bejárata felé sietek. Eltűnök a kapubejáróban, megyek néhány lépcsőfokot, aztán visszamegyek a kapuhoz és óvatosan kipillantok, hogy elment-e már. Már el. Hazamentem az ötvenméternyire lévő bérházamba. Nem akarom, hogy tudja, hol lakom. Az én házam, az én váram.
Amikor a bejárathoz érek, katasztrófa történt, nem találtam a kulcsomat. Valahol elhagytam. Nincs más megoldás, el kell mennem az Irodalmárhoz, aki amúgy is álmatlanságban szenved, és nála van a másik kulcsom. Botorkálok az elhagyatott utcán, nagyon hideg van, cidrizek a kiskabátomban.
Az Irodalmár borzasztóan elégedett, hogy csak így váratlanul betoppanok hozzá ilyen későn. Javasolja, hogy töltsem ott az éjszakát. Fáradtan bele-egyezek, az Irodalmár rögtön rátért a lényegre és maga alá gyűrt. A véleményemre nem kíváncsi. Hagyom magam, nincs most erőm ellenállni, fáradt vagyok és kicsit bűnösnek is éreztem magam vele szemben. A szeretkezés után az Irodalmár mindennek elmondja a Főszerkesztőt. Nem veszi észre, hogy robbanásveszélyes a terület. Hallgatok, szeretnék rajta segíteni, de képtelen vagyok rá.
Másnap kissé kábán érek haza, útközben még beugrottam a kulcsmásoló-hoz. Lefekszem, hogy néhány órát aludjak. Az álomba merülés előtt még magam előtt látom a Főszerkesztőt, a mozdulatait, a mosolyát és magamat, amint hátrálok, menekülök, futok be a szomszédos háztömb ajtaján, nehogy megtudja hol lakom, meglássa hogyan élek, nehogy megtudjon rólam valamit, nehogy hatalmába kerítsen… Homályba burkolózóm.
*
A Főszerkesztő három nap múlva felhív. Táncolni invitál. Rögtön beleegyezem. Imádok táncolni és állandóan olyan tagokkal járok, akik nem szeretnek táncolni. Nem titkolom a programot az Irodalmár előtt, aki ezúttal dühbe gurul és az egész erkölcsi arzenálját felsorakoztatja. Szerinte elindultam a züllés útján. Bepipulok. A könyökömön jön ki a prédikációja.
- Nekem a hét bármelyik napja jó – mondja a Főszerkesztő – Ahogy önnek megfelel.
Nagyon ráér ez az ember. Hát a feleség hol van? Elutazott? Meghalt? Nem, nem úgy néz ki, mint aki özvegy. Nyitott házasság, vagy mi a fene? Az együttélést variáló kispolgárok? Szörnyű! Undorító!
Eh, a fenébe is! Mikor fogok leszokni róla, hogy mindenhol a tökéletest keressem? Nem érted, te szegény kis hülye tyúk, hogy a mániákus tisztaságvágyad divatjamúlt? Hogy az egész világ csupa kicsinyes érdek, piti disznóság, magadat is beleértve? Te meg közben folyton csak az eget kémleled, pedig a lábad alatt süpped a talaj. Valami mégis azt súgja, hogy ennek az ügynek valami stichje van. Hogy bemocskolódsz, hogy tönkremész, csapdába esel. De már az is csapda, amiben most vagy, akkor legalább olyan csapdába ess, ami neked is tetszik.
A Főszerkesztő kedvéért még ruhát is veszel magadnak, mert nincs olyan ruhád, amiben táncolni lehet. Szép fekete ruhát veszel, ami kiemeli az alakodat. Mi van veled?
Ezúttal érted jön a Főszerkesztő, lent vár a házad előtt. Ez azt jelenti, hogy a megbeszélt időpont előtt negyedórával elindulsz otthonról, hogy ott szobrozz a másik ház előtt, ahonnan múltkor leléptél. A másik ház lépcsőházából látod, amint megérkezik a Főszerkesztő és reményteli arccal nézi a tiédnek hitt kaput. Hirtelen nagy stílű dámaként kezdesz viselkedni. Elbűvölő mosollyal lépsz ki a kapun és határozottan indulsz felé. Odaérve elrebeged, hogy milyen kellemes ma az idő, majd a kocsija felé indulsz. Kissé meghökkent, de ezúttal is, mint mindig udvarias és diszkrét, nem szól semmit csak kinyitja a kocsi ajtaját. Csúcsforgalom van, de vele nem félsz. A város csodálatos. Nagyon elégedett vagy. Kezdesz közel kerülni a pasashoz, egészen közel.
Vacsorázni visz egy kisvendéglőbe. A tánchoz még túl korán van. Útközben arra gondolsz, hogy utána döntő játszma következik, érzed. Nem társalogni akar veled, ha táncolni visz. Hacsak nem buzi, de nem látszik annak. Tekintete is arról árulkodik, szívesen felfalna. Nem lehet félreérteni. Ismered jól, milyen a tétova, vágyakozásteli férfitekintet. Biztatást vár.
Pedig te nem is kívánod, nem, még nem. Még hideg vagy, de már kezdesz felengedni, nincs benned már ellenállás… És nagyon jól tudod, mit jelent ez nálad. Egyre erősebben hat rád a pasi, érzed őt, mintha látnád. Teljesen betölti a teret melletted. Tisztázni kell vele, hogy is áll a feleségével. Mert nincs kedved ágyba bújni a hapsival, ha állandóan a stoppert nézi, mondván: - Hát sajnos, hm, várnak otthon.
Na nem! A túlhajszolt férfiak, akik állandóan az órát nézik, járjanak kurvákhoz! Neked ez nem elég! Most mit fogsz csinálni? Kifaggatod? De mit fogsz mondani? Talán azt, hogy: „Előrebocsátom, nős férfiakkal nem szoktam lefeküdni” Ez egy kicsit pofátlanság. Vagy mégse? Hát akkor rajta!
Végül aztán minden megoldódik. A Főszerkesztő ráérzett a dologra. A feleségéről beszél. Halkan beszél, hogy igazából már nagyon megromlott a kapcsolata a feleségével. A gyerek sem jött össze, a felesége egyre gyakrabban veszekszik vele, pedig ő mindent megteremtett neki. Kényelmes életforma, lakás, kocsi, utazgatások, de egyre rosszabb. Olyannyira, hogy két hónapja a Főszerkesztő egy kis lakást bérel és azóta ott lakik magányosan.
Mi közöm van ehhez a tébolytörténethez? Semmi. Az élete tönkrement, nem bírja tovább. Mit tehetek én? Abszolúte semmit. Legjobb volna pánikszerűen elhúzni a csíkot.
Csakhogy képtelen vagyok. Hiába próbáltam, nem sikerült. Nyakig beleestem. Szegény krapek! Elborít a részvét. Milyen szép, nemes és megható! Vigyázz kisanyám, ha így folytatod, a markába vagy. Csakhogy nincs mit tenni. Ha kissé józanabb lennél, egyáltalán nem mennél bele a buliba. Mi a fenének szedted fel a pasast, ha nem azért, hogy szórakozz, hogy egy kicsit más szemszögből lásd a világot? Csakhogy nem vagy józan.
Közben egy étteremben ülsz egy asztalnál vele. Mit fogsz kajálni? Mostanában, úgy tűnik, mást sem teszel, mint étlapokról ételeket rendelsz.
Vallomása után behatóan néz rád. Nem szól semmit. A mélyről fakadó bánat mindig néma.
Te úgy csinálsz, mintha nem érdekelne, az étlap fölé hajolsz és cigánypecsenyét rendelsz. Miért éppen cigánypecsenyét kértél? Ha van valami, hát éppen a cigánypecsenye az, amitől undorító lesz a leheleted. Bűzleni fogsz a fokhagymától. Nahát éppen ezért választottad, bűzleni akarsz a fokhagymától. Nehogy megcsókoljon. Vagy hogy jó alaposan megundorodjon utána. A szokásos stratégiád. Nálad tényleg csak az a férfi ér el valamit, aki nagyon ragaszkodik hozzád.
Egyelőre a fokhagymaszag látszólag nem szegte a kedvét: szerelmesen néz rád. Szeretnél az orrába lehelni, látni, mit szól hozzá, de nem mered megtenni. Az utolsó falatig megeszed a pecsenyédet. Nagyon ízletes. A Főszerkesztő eközben szóval tart.
Az étteremből jövet a kocsiban jöttél rá, hogy a pasas nagyon jó nálad. A rózsa elvesztette valamennyi tövisét. Ez volna hát egy rettegnivaló cápa? Dehogy, ez csak egy szerencsétlen, egy érzelmileg és anyagilag kihasznált ember.
De azért valamely távoli parányi hangocska mégis azt kiáltotta: „ne menj bele!”. Ne menj bele, csúnya történet, nem világos, a helyzet túl zavaros, az ilyenből nem lehet érintetlenül kiszállni. De aztán megszólal egy másik, sokkal erősebb hang, és így szólt: „Na és te? Azt hiszed te talán olyan tökéletes és tiszta vagy? Miért játszod az eszedet most hirtelen?”
És tehetetlennek érzed magad. Szívesen maradsz itt vele és a kocsijának is jó illata van. Nem volt hétköznapi helyzet, attól különben is rettegsz.
A diszkóhoz értünk. A helyiség szinte még üres. Alig múlt tíz óra. A Fő-szerkesztő kicsit zavarban és megkérdezi tőled, hogy nem akarsz-e meginni valamit a szomszédos helyiségben lévő bárban. Igent mondasz. Szóval zavarban van. Arra gondolsz, biztos a vallomás izgatta fel ennyire.
Most egy kicsit békésnek tűnik ez a hely. Alig néhányan lézengenek itt-ott. Most senki sem táncol a zene is halkan szól. Aggódva gondolsz rá, vajon később benépesül-e a táncparkett. Mert te nagyon szeretnél táncolni. Vajon ez a pasas a lassú táncon kívül mást is tud táncolni? Elképzelhető, mert különben nem ide hozott volna. A tekinteted mereven a pohárra mered, limonádéd alján kémleled a jövődet. Beszélgettek egy kicsit. Csak úgy fesztelenül. Mondod, hogy milyen nyugalmas hely. Nyugalmas! Egy diszkóklub! Neked aztán van érzéked a társalgáshoz kisanyám! Azonkívül, még a feltételezett kora is feszélyez. Fiatalnak látszik. Annak látszik, de nem az. Az ilyen korúakkal észnél kell lenni. Állítólag a barátod, de igazából nem tudod, tényleg az-e, vagy inkább az apád, vagy a főnököd. Szedd össze magad: talán mégsem rozoga! Na meg attól is félsz, hogy hozzád ér. Ki nem állhatod, ha ismeretlen hapsik érned hozzád. A kezdet mindig nehéz. Begubózol, mint egy remeterák. Sohasem tudtál még könnyedén lefeküdni.
Lehet, hogy nem is akar lefeküdni veled. Lehet, hogy csak társaságra vágyik. Sosem lehet tudni. Bizonyára nem szenved hiányt társaságba. Egy Főszerkesztő. Azon töprengsz, vajon tényleg igaz-e, hogy csak az ágyán keresztül lehet érvényesülni. Lehet, hogy csak Hollywood-ban megy így. Csodálkoznál rajta.
- Nincs kedve táncolni? – szólal meg a Főszerkesztő, félbeszakítva szerencsétlen elmélkedésedet.
Időközben benépesült a táncterem és észre sem vetted, hogy a hangerő is megnőtt. A Főszerkesztő elegánsan, könnyedén táncol, a túlzott hevesség nem is klappolna hozzá. Te viszont nem feszélyezed magad. Csodálattal nézi, ahogy bolondul vonaglasz. A szünetben szelíden megfogja a kezed, de másfelé néz, mint egy diák. Nem ellenkezel, de semmi biztatást nem adsz, félsz. Visszahúzza a kezét. Jó jel, nem erőszakos. De most meg attól félsz, megint megpróbálja. Csak nem fogsz hátratett kézzel táncolni!. Lassú zene jön. nem szereted a lassú táncot. Semmi ritmus, az egész semmire sem jó, csak arra, hogy a pasiknak felálljon tőle a farkuk. Legalábbis eddig ez volt a véleményed. A székek felé tekingetsz, de a Főszerkesztő nem enged. Magához von és nagyon-nagyon lágyan átkarol. És ekkor bekövetkezik. A villámcsapás. Baromi hatása van. Milyen csodálatos érzés! Soha senki nem karolt így át! Milyen finom! Tarts még így, ne engedj el, még ne! Csak arra gondolsz, hogy tartson még, hogy soha ne érjen véget.
De véget ér. Megint dübörög a ritmus. Megint riszálás, de most az idegeidre megy. Közeledben érzed a Főszerkesztő vonzását. Dühös vagy, hogy elválasztottak tőle, harminc centiméteres űr van köztetek. Lopva néz rá, te meg rá.
- Akar egy kicsit pihenni – hajol közel a füledhez, hogy értsed, amit mond.
Igen, nagyon. A szomszédos bárban megtelt majdnem minden hely, de a sarokban még volt hely. A zsúfoltság miatt a széketek szorosan egymás-hoz nyomódott. Nem baj. Megfogja a kezedet, te pedig a vállára hajtod a fejed. Jó illata van.
- Nagyon boldog vagyok – mondja halkan
- Én is – feleled.
A párbeszéd elérkezett a nagy érzésekre jellemző nullpontra. Ilyenkor felesleges is beszélni. Ujjával finoman simogatja a kezedet. Nagyon jól érzed magad. Minden kellemes. Senkit sem látsz magatok körül. Csak te vagy és ő.
- Ami itt történik, nagyon fontos nekem – mondja egy idő után – Ez a kapcsolat nagyon sokat jelent nekem. Ezt feltétlen szerettem volna elmondani magának. Még nem vagyok teljesen szabad, de ha kellek magának, mindent megteszek, hogy teljesen a magáé legyek.
Meghatódsz. Nagyon meghatódsz ettől az őszinteségtől. Nyílt lapokkal játszik. Nem óvatos. Nem várta meg, hogy kipróbáljon az ágyban. Még szorosabban bújsz hozzá. Kicsit sírni volna kedved. Ujjaddal visszasimogatod a kezét. Szeretnéd, ha újra lassút táncolhatnál vele, szeretnéd, ha újra átkarolna gyengéden.
- Csak egy pillanat – mondja és megindul a diszkós pultja felé.
Egy lassú zene kíséretében tér vissza. Újra lassút táncoltok. Mennyi ideje táncoltok így. Az idő szinte megállt. Könnyedén, mintha álomból ébrednél fel, körülnézel. Biztosan mindenki téged néz, de fütyülsz rá.
- Akarja, hogy hazamenjünk? – kérdezi később.
Belegyezel. Kifelé vezet, gyengéden fogja a karod. Csak erre vágysz. A kabátodat rádsegíti és lágyan belédkarol.
A parkoló bejáratánál várakozol, hogy előjöjjön a kocsijával. Milyen soká marad! De már jön, a hatalmas macskaként doromboló BMW. Kinyitja a kocsiajtót. Beszállsz. Feléd hajol. Aztán közelebb hajol, és lassan szájon csókol. Mint a moziban. Csak erre vágysz.
- Eljön hozzám – kérdezi halkan.
Nem válaszolsz.
- Ne féljen – teszi hozzá – nem kötelező semmi sem, csak szeretnék egy kicsit beszélgetni.
Nevetsz zavarodban.
- Nem kötelező – ismétled meg a mondatát – Maga nagyon kedves. Menjünk!
Ő is nevet, zavarban, mint egy rajtacsípett kisfiú.
- Hát éppen most költözködöm, tudja, az önálló élet kezdetén vagyok nem volt még sok időm, még nincs teljesen berendezve, hm, egyáltalán nincs berendezve. Csak egy ágy van, asztal, néhány szék, rádió meg tv. Szégyellem, hogy ilyen helyre viszem.
Ha már ott az ágy – gondolod - ez a lényeg, nem?
Pedig még nem döntötted el egészen, hogy lefekszel-e vele. Az Irodalmár jár az eszedbe és lelkifurdalásaid vannak miatta. Ráadásul egy kicsit ideges vagy. Néhány szék, egy ágy, meg rádió, mondta. Üres, rideg, földre dobott matracos kéglire gondolsz.
Ehelyett egy elegáns háztömbben lévő kellemes lakásba lépsz. Az egész kéróban bézsszínű padlószőnyeg. Az ágy hatalmas és fehér szőrmével van leterítve, Hatalmas hifi torony. Ismételten bocsánatot kér, hogy ide hozott. Ránézel, tényleg szégyenkezik? Valójában azért mentegetőzik, mert megkívánt. Felettébb kínlódik. Mi az, talán a szeretkezés kínos neki? Biztosan generációs kérdést csinál belőle. Hódolattal néz rád. Nem, inkább tisztelettel. Ebben a korban nem megy könnyen a kefélés, ha az ember tisztel egy nőt. Javasolja, ülj az ágyra.
- Nincs más hely - mondja a vágytól égő férfi kissé együgyű arcával.
Leülsz. Ő is. Finoman megérinti ajkadat, a szemhéjadat - a gáláns, jól nevelt férfiak mindig ide csókolnak, ezzel fejezik ki, hogy rátérnek a lényegre. Arcát a nyakadba fúrja, gyengéden hanyatt dönt, a derekadat simogatja. Érzed jól, hogy se feljebb, se lejjebb nem mer megfogni. Az is igaz, hogy nem bátorítod. Mozdulatlan vagy, mint egy rongybaba, mint egy ruhacsomó. Nem azért, mintha nem kívánnád, csak még nagyon új neked, ez dermeszt meg. Megérzi és visszakozik.
- Nem akarok kellemetlenkedni... Nem akarom, hogy lefeküdjön velem, ha nem kívánja igazán
Nem szólsz semmit.
- Arra gondolok, hogy esetleg... Van már valakije?
- Igen - feleled - Igen, van valakim.
- Valaki, aki fontos? - kérdezi halkan a Főszerkesztő.
- Igen, fontos.
Az Irodalmár. Pedig jól tudod, hogy az a dolog már elszaródott. De dühösnek érzed magad, na és kétségkívűl még mindig félsz. Nem szívóskodik. Visszahúzódik és gyengéden néz rád a félhomályba.
- Nem akarok alkalmatlankodni - mondja - Nem akarom megnehezíteni az életét.
- Kívánom magát - mondod erre.
- Hozok egy párnát - mondja tüstént és csaknem szökellve tűnik el az ajtó irányába. Majdnem elneveted magad. Aztán eszedbe jut, hogy először fog meztelenül látni, neked ez mindig problémát okoz. Úgy döntesz, hogy gyorsan levetkőzöl, legalább azt ne lássa, miként küszködsz a melltartóddal. A vetkőzés nem az erősséged. Gyorsan bebúj-tál a takaró alá. Szeretnéd két kézzel az álladig felhúzni, de nem sikerül. Kár a pasasokat cikizni kisanyám, mert te sem vagy egy Marylin Monroe. De hová a francba tűnt a Főszerkesztő. Örökre eltűnt. Kezdesz lehűlni. Sötét van. Kihasználod az alkalmat, lekapcsoltad a villanyt, hogy ne lásson meg rögtön. Számba veszed valamennyi elképzelhető hibádat. Az X-lábadat, a kissé elálló füledet. Vajon észrevette-e már a hajad mögött? Mindig nem járhat azon az eszed, hogy egy tincset húzzál rá. A nem igazán feszes hasad, a combod belső felén lévő zsírpárnák sem igazán csábosak, nem is beszélve az álladon lévő megátalkodott pattanásról. Ezt már biztosan észrevette, mivel az arcodat nem tudod farmerba bújtatni. Az arab nőknek micsoda mázlijuk van, a fátyol mögött annyi pattanásuk lehet, amennyit csak akarnak. A legszebb az, hogy nekik biztosan egy sincs.
Mindent! Minden rémséget megszemlélhet rajtad! Na és mi lesz akkor, ha gyorsan olajra lép, mert nem bírja elviselni a látványt? Szégyenedben veszettül kalapál a szíved.
Már jön is! Férfias tartással jelenik meg a félhomályban. Anyám! Semmi kivetnivaló nincs benne. A kora ellenére jól kisportolt, izmos teste van. Gyönyörű hím! Hunyorítod a szemed, hátha csak álmodsz. Melléd fekszik. Azt mondja, szép vagy. Persze a sötétben nyilvánvalóan.
Szeretkezik veled. Gyöngéd mozdulatokkal. Pontosan úgy érint meg, ahogy kell, pontosan úgy ahogy akartad. Ettől olyan boldog vagy, hogy fülig szalad a szád. Boldog vagy, fantasztikusan boldog.
Boldog? Pedig valami apróság hiányzik. Szépen szeretkezett veled, igen, kivéve, mikor nem. A döntő pillanatban hiányzott valami. Nem tudott sem ő, sem te a csúcsra jutni. A plafonra meredő szégyenkező arcából mindjárt megértetted, mi a probléma.
- Ez nem szokott velem előfordulni - suttogta szégyenérzettel a hangjában.
Hát ez még veled sem fordult soha elő. Egy kicsit bosszús vagy a kielégítetlenség miatt, de eközben arra gondoltál, hogy kedvesnek és türelmesnek kell lenned.
- Ha majd jobban megismerjük egymást - mondtad. Tétován helyeselt. Irtózatosan megalázottnak látszott. Kérted, öleljen át. Megalázottsága beteggé tett. Életedben először fordult meg a fejedben, milyen nehéz férfinak lenni. Mindeddig abban a hitben éltél, hogy nekik könnyen megy minden. Ekkor hirtelen szörnyű kétely fogott el. Az x-lábad, a zsírpárnák, a pattanás jutott eszedbe. Alig hallhatóan megkérdezted tőle:
- Talán nem is kíván igazán?
Ettől a perctől kezdve, már nem magával törődött, hanem veled.
Nagyon későre jár. Sötét kihalt utcákon visz haza a kocsiján. Esik. Fénylenek az utcák. A kapu előtt megcsókol. Megkérdi:
- Mikor találkozunk?
- Amikor akarja.
- Holnap este?
- Holnap este.
A holnap már ma van. Megvárod míg a kocsija eltűnik és a saját háztömbödhöz ballagsz. Gyorsan álomba merülsz.
Telefoncsörgésre ébredsz. Dél van. Az Irodalmár hív. Víkendezni hív a barátaival. Sajnos, mondod neki, sürgősen le kell adnod egy munkát az újságnak, ezért egész hétvégén dolgoznod kell. Hát ez persze nem igaz. Hazudós vagy! Az Irodalmár morog egy kicsit, de nem cirkuszol. Akkor egyedül fog a barátaival elutazni.
Délután ténferegtél egy kicsit az utcán. Nem is ettél semmit, nem vagy éhes. Ahogy a kirakatokat nézegetted az utcán, észrevetted, hogy mindenki mosolyog rád. Ezen mindaddig csodálkozol, míg rá nem jössz, hogy te sétálsz sugárzó mosollyal az arcodon. Ekkor döbbensz rá, hogy tényleg nagyon boldog vagy. Veszel magadnak egy új melltartót és egy bugyit.
Nyolc óra. Lent vár rád. Ott járkál föl s alá. Melegség járja át a szíved. Ahogy beülsz a kocsijába, föléd hajol és finoman megcsókol. Finom illata van, finom és tiszta. Megint egy étterembe visz, mindig másikba. Egymással szemben ültök. Ránézel. Nézed a kezét, amint az étlapot fogja. Szeretnéd megérinteni, de nem mered.
A vacsora közben valami nem hagy nyugodni. Azon elmélkedsz, hogy a magadfajta lányokból biztosan minden hónapban kipróbál egyet. Megkérdezed, hogy azelőtt a feleségével jól megértették-e egymást. Igenlően válaszol. Megkérdezed, voltak-e más kapcsolatai. Nem - feleli.
Semmi hézag. Meggyőződésed, hogy nem hazudik. Ez meglep, de mégis hiszel neki. Na meg aztán nem tartozik rád. De érzed, eláraszt a szorongás. Félsz ettől a férfitól, hirtelen megint nagyon félsz, de nem érted, hogy miért. Arra gondolsz, nem hozzád való férfi. Mit keresel itt? Menekülj tőle, amíg nem késő, különben szenvedni fogsz. Az ajtót nézed, a kijárat és közted lévő távolságot méregeted. A fal és a szék között elosonhatnál, felkaphatnád a kabátodat, meg a táskádat...
Ostoba, ostoba! Nem lehet így viselkedni. Nem lehet így lekopni, indok nélkül egy éttermi vacsora kellős közepén. Nem való, muszáj udvariasnak lenni. Nem szabad kislány módjára viselkedni, vadóckodni. Na meg aztán nincs is értelme. A csapda, legyen bármilyen is már rég rád zárult, tisztában vagy vele.
Kezedre teszi a kezét. Pedig eddig nagyon mértékadó volt. Bizonyára megérzett valamit. Itt van a csapda, ebben a kézben. Forróság önti el a tested, mihelyt megérint. Nincs választásod. Fogva tart ez a férfi, akivel még nem is szeretkeztél igazán. A Szorongás egy kissé eloszlott, de azért ott bujkál valahol. Beszélned kell vele.
- Mi van magával? - kérded.
- Hogy érti?
- Nem, semmi, tudja, én... Valami baj van?
- Úgy beszél velem, mintha idegen lennék. Megbánta az együtt töltött éjszakát?
- Megbántam? Dehogy, csak arra gondoltam...
- Mire gondolt? - kérdezi, és ismét megfogja a kezed.
- Arra gondoltam, talán maga bánta meg.
- Nem, nem bántam meg - mondja halkan.
- Attól féltem, többé nem akarja.
- De igen, akarom. Inkább talán maga nem akarja. Szóval az elmúlt éjszaka után, megértettem volna, ha .. szóval...
Most te fogod meg a kezét és magabiztosságot sugárzó arccal azt mondod:
- Ne féljen. Fog ez menni nemsokára.
Nemsokára. Már ma este. Hát most itt van. Most ő húzta a takarót az álláig, amíg te a fürdőben pepecseltél. Gyorsan átgondolod a helyzetet. Az mondod magadban: „Ha most nem fog sikerülni, vége, máskor sem fog sikerülni. Nagy a kockázat”
Mélyen a szemébe nézel, amikor melléfekszel az ágyba. Azt mondod neki:
- Tényleg nem akarja, hogy sikerüljön?
Zseniális ötlet. Rögtön felébred benne a hím. A férfibüszkeség, a győzni akarás. Szeretkezik veled. Együtt élveztek el, mosollyal az arcon. Erre vágytál Egy férfira, akivel eggyé tudsz lenni. Egy férfira, aki hálás, hogy nő vagy. Már nem is látsz semmit, az egész tested remeg. Belevesztek egymás mosolyába.
Vége. Elszakadtok egymástól. Mindketten visszanyeritek saját testeteket. A hófehér ágyban fekszetek, kézen fogva, egy más mellett. Könnyű álomba ringsz. Vízparton vagy, a homokban fekszel, a hullámok nyaldossák a lábad. Gyönyörű kék a víz, belesüppedsz a lágy világos színű homokba. Hallod a tenger lágy hullámzását. Boldog vagy. Távolról hallod a Főszerkesztő hangját:
- Olyan boldog vagyok.
Lassú mozdulatokkal simogatja a csípődet. Hozzáfordulsz, a fejedet a válla gödrébe hajtod és halkan a fülébe súgod:
- Szeretem magát.
Hirtelen elszégyelled magad. Mit tettél? Nem kellett volna még ezt kimondanod. Hiszen alig ismered. Nem vagy rá még felkészülve. A szerelemre, a rettegésre, a hatalmas örvényre, a csapdára, amiből nincs menekvés. Látod nem is válaszol. Szavaid a mélységes csöndbe zuhantak. Nem tudod, hogy hallotta-e egyáltalán. Biztosan. Ilyesmit nem lehet nem meghallani. Megijedsz: és ha nem is szeret, és ha nem is akarja tudomásul venni? Aztán eszedbe jut, hogy ő is mondta ezt már neked. Néhány napja, mikor kijöttetek az egyik étteremből. Épp esett az eső, sötét volt. Magad elé néztél a tócsák miatt. Kézen fogva vezetett, erős kézzel irányított. Akkor mondta: - Tudja, hogy ragaszkodom magához - majd még halkabban hozzátette: - Tudja, mennyire szeretem.
És akkor te nem válaszoltál. És ha akkor rosszul hallottad? Fújt a szél esett az eső, lehet, hogy csak kívántad, hogy azt mondja. Lehet, hogy csak képzelődtél? Vagy egyszerűen csak a szél sóhajtott, az eső mormolt, és ebből te azt olvastad ki: - Szeretem.
Dehogyis, nagyon jól emlékszel, hogy mondta. És akkor meglepődtél, hogy ilyen hamar kimondta. Csodálkoztál és arra gondoltál, ennyire kiszolgáltatja magát. De amikor mondta, forróság öntött el és boldognak érezted magad. A tócsák szivárványszínben kezdtek tündökölni. Nem, nem álmodtál.
Most itt van, a hátadhoz simul. Lent simogat. Aztán ismét szeretkezik veled. Elélvezel, és a párnába temeted a kiáltásaidat.
*
Vasárnap van. Ma nem találkoztok. A keddet javasolta, mondta hogy hétfőn sok dolga. Délután az Irodalmár felhív, javasolta menjetek moziba. Beleegyezel, úgysem tudsz semmit csinálni vasárnap délután.
¬ Hamarabb megjöttünk a víkendről. - mondja amikor a mozi bejáratánál találkozunk - Látni akartalak
Valamilyen amerikai szerelmes filmet játszanak. Igazából nem érdekelt az elején, de a filmbéli érzelmek kialakulásakor elbőgöd magad. Meghatódsz, könnyezel. Általában szégyellsz moziban bőgni. Abban reménykedsz, hogy talán a sötétben nem veszi észre senki, főleg az Irodalmár. Félsz, hogy kigúnyol. Hagyod, hadd folyjon a könnyed, mert, ha letörlöd, a mozdulat rögtön elárul. Viszont, ha nem törlöd le, félő csillogni fog az arcod, mint valami fényes giliszta.
Hagyd már abba a bőgést, te hülye kis kurva, hagy abba! A könny csípi a szemedet. Diszkréten a táskádban kotorászol. Természetesen ilyenkor papírzsepi nix. Mikor kellene sosincs. A kabátod ujjával mégsem töröl-heted meg a szemed. Ekkor az Irodalmár egy lepedőnyi kockás zsebkendőt nyom az orrod alá. Szégyenlősen mormogod: - Köszönöm.
A film után beültünk a közeli presszóba. Teát iszunk.
- Nem volt rossz a film - mondja és hozzá teszi egy kicsi gúnnyal a hangjában - Felkavart mi?
Nem bírom tovább, kitörök:
- Unom, hogy folyton cseszegetsz.
Dühösen néz rám. Nem bírom az izgalmakat. Mit mondhatnék neki, tényleg mit is mondhatnék neki? Érzem, megint elbőgöm magam. Nem akarom, hogy lássa. Felpattanok, kirohanok a klotyóra. Jaj, de unom. Soha az életben nem tudok kimászni a szarból. Pedig meg kellene neki mondanom. Unom a hazugságot, gyötör. Fájdalmat fogok okozni neki. Nem szeretek fájdalmat okozni. Kijövök a budiból, érzem zavarban vagyok. Az asztalnál az Irodalmár bűnbánó arccal néz.
- Ne haragudj Stella, nem akartalak felhúzni.
Mélyet lélegzek és nekivágok.
- Figyelj, valamit el kell mondanom. Megcsaltalak.
- Mi?
- Hát igen. Lefeküdtem a Főszerkesztővel.
- Kivel?
- A Főszerkesztővel - ismétlem meg halkan.
Félek összetöri a pofámat. Észrevétlenül felkészülök, hogy kitérjek előle.
- Hát ez undorító!
- Bizonyos értelemben, igen, hm... (Nem igaz, nem igaz! Miért mondod ezt? Nem igaz!)
- Szántszándékkal tetted. Hát ez tényleg undorító. Soha nem gondoltam volna rólad!
Érzem, hogy belül tiltakozom.
- Hogyhogy szántszándékkal tettem?
- Jól kiválasztottad a pasast, mi? Nem akármilyen csórót szedtél fel!
Teljesen paff vagyok. Szememet a falra akasztott képekre függesztem. Szédülök.
- Miért beszélsz így?
- Csak azért feküdtél le vele, mert ő a Főszerkesztő!
- Nem értem mit beszélsz! - nyöszörgöm. Most is, mint rendszerint játszom a hülyét, hogy időt nyerjek. Hogy ne kelljen szembenézni a tényekkel.
- Mi okod lehetett lefeküdni ezzel a krapekkal, mi? Mi okod? Csak egyet mondj! Egyetlen okot! Szép ez az ürge? Nem igazán. Intelligens ez az ürge? Nem. Egy fasz! Jól kefél ez az ürge? Csodálkoznék rajta. Az ilyen ürgék velejükig rohadtak. Ezek úgy váltogatják a nőket, mint más az alsó-nadrágot. Biztos vagy benne, hogy nem kaptál tőle jutalmul egy kis „emléket” ? Egyetlen okból feküdhettél le egy ilyen ürgével: mert ő az újságod főszerkesztője, és ő akarja kiadni a leendő könyved. Röhögnöm kell. Az istenfáját! Milyen pozitív tulajdonságai vannak egy ilyennek? Miért feküdtél le vele? A dohánya miatt? A hatalma miatt? Bassza meg!
Szeretném pofán vágni. Sohasem tudtam megnevelni az Irodalmárt. Nincs mit tenni. Sose lesz emberszabású. Csak magára gondol. Azt hiszi ő a világ közepe. Torkig vagyok vele!
Ránézek. Dühösen fújja a cigarettát. Biztosan fáj neki. A helyébe nekem is fájna. Ezt leplezi gorombaságaival.
- Szóval, miért feküdtél le vele, - kérdezi újra, de most már higgadtabb hangon.
- Nem tudom.
Mi az, hogy nem tudod? Ne játszd az agyad öreglány! Miért nem mondod meg neki egyszerűen, hogy szimpatikus és megkívántad? Erre képtelen vagy. Te szemétláda!
- Hogyhogy nem tudod? - zendít rá az Irodalmár - Talán velem nem volt jó?
- Dehogynem.
Hogyan értessem meg vele, hogy valami hiányzott?
Hát akkor? - kérdezi.
Megkívántam.
Tessék kimondtad. Most aztán majrézol, hogy bevallottad az igazad, érzed, hogy elpirulsz. Gyorsan kitalálsz valamit, hogy enyhítsd a sokkhatást.
- Tudod, megkívántam, mint gyerek a cukrot. Gyerekkoromban cukrot csórtam a boltból, nem tudtam ellenállni.
A trükk bevált. Az Irodalmár még régebben mesélte, hogy gyerekkorában mindig elcsórt valami apróságot, mert nem tudott ellenállni. Ezt megérti. Csak az a bökkenő, hogy soha életedben nem loptál el semmit. Az Irodalmár tényleg felderült. Bevette a dolgot. Azt viszont egyáltalán nem venné be, ha elmondanád neki, hogy azért tetted, mert gyöngédségre vágytál. Kiröhögne. Szerinte a gyöngédség a puhányoknak való. Lopva ránézel, reménykedsz, talán, nem szívja nagyon mellre. Azt mondja, hogy megbocsát, csak ne csinálj ilyet még egyszer. Hogy ezt megígérd, erre képtelen vagy. Azt kérik tőled, amit nem tudsz megadni. És ezt főleg azok kérik tőled, akik képtelenek azt nyújtani, amire szükséged volna. Elbőgöd magad. Siratod az Irodalmárt.
Azt mondod, szeretnél egyedül maradni és hazamész. Boldogtalanul néz utánad. Nincs megoldás. Soha nincs megoldás.
*
Otthon vagy és zacskós levest készítettél magadnak. Zene szól a rádióból. Idegesít. Lekapcsolod. A Főszerkesztőre gondolsz. Elképzeled, vajon mit csinálhat éppen most. Szeretnéd, ha itt lenne nálad. Te megvesztél öreg-lány. Súlyos beteg van, nincs rá gyógyír. Ismered magad. Képtelen vagy kiverni a fejedből.
Arra gondolsz hátha... Hátha találsz benne valami hibát. De ne reménykedj. Szerelmes vagy. Nincs megállás. Úgy táncolsz ahogy az ürge fütyül, nem tiltakozol, sőt még hálás is vagy érte. Megvesztél, hidd el. Ma éjjel biztosan róla álmodsz és alig várod, hogy felhívjon.
Reggel álmosan kelsz. Alig aludtál, egész éjjel rá gondoltál. Hétfő van. Úristen még egy napot kell kibírni, hogy újra találkozhass vele. Úgy döntesz dolgozni fogsz, úgyis lemaradtál a munkáddal. Előveszed az írógépedet és elkezdesz pötyögni rajta. Egy kicsit lassan megy, mert nem áll rá az agyad. Végül elkészül egy újabb fejezet a véget nem érő történetből. Ha így haladsz szép lassan könyvbe szedetheted a folytatásokat.
Nem is érted mi van veled. Őrült összegeket feccölsz bele ruhákba, kozmetikumokba, amelyet most hirtelen fontosnak találsz. Szádat vörösre rúzsozod, kispirálozod a szempilláidat. Naponta kétszer zuhanyozol, fújod magadra a drága dezodorokat. Már nem is eszel. Csak vele.
A kéglid megváltozott. Azon meditálsz, talán valamelyik este meghívod. Rendet raktál. Új könyvespolcot vásároltál. Cserepes virágokat vettél, hogy otthonosabb legyen a szobád.
Mikor az Irodalmár délután váratlanul feljött hozzád, kiabáltál vele, amiért nem vetette le a cipőjét. Eddig sem szokta, nem értette miért kapta a leszúrást. Ráadásul szomorúan jött hozzád, rájött, hogy szerelmes beléd és hiányzol neki. Mindig így van. A férfiak nem közben, hanem miután elszaródott egy kapcsolat, akkor érzik úgy hogy szerelmesek. Persze van kivétel: A Főszerkesztő. Ő vállalja, hogy szerelmes beléd. Ritka, mint a fehér holló.
*
És tessék kezdődik előröl. Kedden mikor felébredsz, a Főszerkesztő hívására gondolsz. Egész nap ő jár a fejedbe. Dél körül felhív. Vacsorázni invitál. Rögtön elfogadod. Azon tűnődsz, mit vegyél fel. Felpróbálsz három nadrágot. Az egyik kidomborítja a fenekedet. A másik a combodat erősíti. A harmadik egy kicsit kopott. Belefáradsz, elhatározod, hogy az utóbbit veszed fel mégis. Majd azt fogod javasolni a Főszerkesztőnek, hogy most ne előkelő étterembe menjetek. A sminkeddel babrálsz. Új alapozókrémet is vettél. Egy kicsit, mintha sötétebbre sikeredett a festés a szemed körül, de most már nincs idő újracsinálni.
Már ott vár rád. Ahogy a közelébe érsz magához húz és megcsókol. Hosszan. Mindig erre vártál, hogy valaki úgy csókoljon meg, mint a filmekben. Hátrahajtva a fejedet, ez nagyon fontos. Mikor elereszt, kicsit piros és kócos, mint a kamasz a házibulin. Gyors mozdulattal megigazítja magát.
Az kisvendéglőbe, amit javasoltál neki, azt mondja neked.
- Szeretném elvinni magát karácsony után néhány napra a tengerpartra. Ilyenkor nagyon kellemes az idő arra.
- De jó lenne.
- Igazán szeretné?
- Igen.
Nagyot dobban a szíved. Még sosem voltál a tengerparton. Még a Balatonon is csak ritkán. Érzed, hogy az nem várt utazási lehetőség pirosra festi az arcod. Arra gondolsz, hogy a karácsony miatt most jópár napig nem látjátok egymást. Máskor mindig vártad a karácsonyt, de most azt szeretnéd, ha nagyon gyorsan elmúlna.
*
Elérkezett a karácsony. A szentestét a szülőknél töltöd. Nagy a sürgés-forgás. Készül a vacsi. Máskor imádtad ezt a rántott halas, sült pulyka illatos forgolódást, de most úgy segítesz a vacsora elkészítésénél, mint egy alvajáró. Anyám a krumplit hozza, hogy pucoljam meg.
- Fogd csak, segíts.
Az újságpapírt leterítem a padlóra. Abba vágom a krumplihéjat. Megpucolok egyet, mag a következőt is az újságpapír fölött. Most sem állom meg, hogy bele ne olvassak: „Egy meggyilkolt nő holttestére bukkantak egy vízelvezető csatornában. A nyomozók...” Micsoda karácsony - gondolom magamban
- Na mozogj már! - mondja anyám - Most akarunk enni nem holnap
- Olvas még - teszi hozzá apám - Még megerőlteti a szemét.
Eszünk. Megégetem a számat a forró körettel. Nagyon forró. Annyira fájt, hogy ki kellett köpnöm a tányér szélére. Anyám rosszallóan néz rám, de nem szólt semmit. Arra gondoltam, hogy nem is tudom, mit csináltam volna, ha Főszerkesztő társaságában, egy étterembe fordult volna elő velem. Bizonyára égési sérüléseket szereztem volna. Csakhogy ilyesmi soha nem fordul elő velem, amikor vele vagyok.
A vacsora után bemegyünk a szobába és átadjuk egymásnak az ajándékot. Anyámnak habkeverő gépet vettem, apámnak nyakkendőt meg szivarokat. Én egy blúzt kaptam, szép pasztell színűt. Ezt most kivételesen eltalálta anyám. Biztos jól fog állni. Fel is próbáltam rögtön. El is határoztam, hogy ha legközelebb randevúm lesz a Főszerkesztővel ezt veszem fel.
*
Elmúlt a karácsony. Reggel rosszul keltem. A vérzésem a szokásosnál korábban jött meg. A combom csupa vér, a hasam felpuffadt, fázom, fáj a derekam, majd leszakad. Vacogok. Egy óráig tart, míg megfürdök Megfeledkezem mindenről, gondolatban máshol járok. A vér folyik. Parányi vörös csillagok a zuhanyzó alján. Amikor végzek egy egészségügyi betétet teszek oda. Ezektől a ketyeréktől úgy érzem magam, mintha büntetésben lennék. Kimosom a zuhanyzót, rózsaszínű víz folyik le. A gáztűzhelyhez támolygok, csinálok magamnak egy kávét. Nincs cukor. Kénytelen leszek lemenni, de nincs erőm. Nem baj.
A radiátor mellett ülök, mint egy fázós cica, iszom a keserű kávémat, pofákat vágok hozzá. Kinézek az ablakon. Senki. Szokatlan nyugalom.
Csöng a telefon. Ági a barátnőm beszél. Tudni akarja mi történt velem azóta, mióta legutóbb találkoztunk. Mondta, hogy az utóbbi hetekben igen sokszor látta az Irodalmárt egyedül, sőt piásan is.
Elkövetem azt a ballépést, hogy elmesélem neki románcomat a Főszerkesztővel. Erre azt mondja, nem igazán ért engem, mert nem gondolta volna, hogy a karrieremért képes vagyok járni egy pasival. Tétován tiltakozni próbálok, hogy nem erről van szó. Kiröhög.
Könnybe lábadt a szemem. Az a legrosszabb, hogy könnyen meg tudnak bántani. Védtelen vagyok minden gonoszsággal szemben. De soha nem tanulok semmiből. Nincs elég vastag bőr az arcomon, hogy el tudjam viselni, ha megbántanak. Születési hiba. Sírok, mint egy hülye és nem értek semmit. Beveszek egy görcsoldót és elszívok egy cigarettát. Közben leverem az asztal szélére rakott kávésbögrét. Teljes összevisszaság a földön. Megpróbálok rendet rakni, közben elcsúszok a kövön. Ott fekszem tehetetlenül. Unom már, hogy mindig ráfázom. Szüntelenül ráfázom. Akármit is csinálok. Miss Katasztrófa vagyok. Nem is tudom, hogy egy olyan férfi, mint a Főszerkesztő, miért érdeklődik irántam?
Megint csöng a telefon. A Főszerkesztő telefonál, kellemes karácsonyi ünnepeket kíván így utólag. Én is neki. Meghív ebédelni. Egy közeli éttermet javasol, hogy ott találkozzunk. Rohanok.
A Főszerkesztő már ott vár rám, nyugtalan, de ugyanakkor elragadó arccal. Az ebéd közben azt mondja.
- Ha önnek Stella megfelel, akkor három nap múlva elmehetnénk a tengerpartra.
Neked bármilyen időpont jó, válaszolod és azt szeretnéd, ha ebben a pillanatban már útra is kelhetnél. Valahogy majd kibírod azt a három napot.
*
Csomagolás. Egy új útitáskát is vettem magamnak, ne szégyenkezzek a régi kopott miatt. A Főszerkesztő egy óra múlva jön értem. Az Irodalmárnak hazudtam az úticélomat illetően. Nem akartam, hogy bántson. Azt mondtam vidéki rokonokhoz utazom néhány napra, ne is keressen.
Képtelen vagyok befejezni a csomagolást. Megpróbálok válogatni a ruha-kupacokból. Nem sikerül. Minden holmim, közönségesnek, rondának, ósdinak látszott. Nem fér a fejembe, hogyan tudtam megvenni ilyen rémségeket. Mese nincs. Rémesen fogok kinézni.
Végül sikerül a ruhahegyből néhány göncöt kiválasztani, amit belegyömöszöltem a táskába. Még van félórám. Nézem a földreszórt ruhákat megpróbálok rendet rakni. Ahogy felemelek egy inge a lábammal az ujjára léptem. Elszakadt, ráadásul nem is a varrás mentén. Úristen. Már csak ablakpucoló rongynak lesz jó.
Micsoda élet! Tényleg mindenre alkalmatlan vagy! Ha a Főszerkesztő látna. Mit össze nem affektálsz neki, hogy elegáns cool csajnak látssz, meg minden. Egyszóval tökéletesen átvered. Mert félsz, hogy ha natúr megmutatod magad, lecsúszol. És ha érzed a megvetést, a szép álom elmúlik. Te pedig meg akarod úszni, szükséged van valakire, akibe kapaszkodhatsz, mint egy mentőövbe. Természetesen ez nem megy könnyen nap mint nap. Az izmaid kezdenek elfáradni. Nem tudod, mikor mállik le rólad a smink. De hát ez van, ameddig jó, élvezed.
Képtelen vagy elhinni, hogy holnap már a tengerparton leszel. Állandóan veled lesz és állandóan kedves lesz veled, amilyen még senki sem volt hozzád. Egész nap magadba szívhatod az illatát. Nem tudod hová visz, valamelyik déladriai-szigetre. Lehet, hogy olyan jó az idő ott, hogy akár strandolni is lehet. Mindenesetre, a Főszerkesztő azt mondta, hogy fürdő-ruhát is tegyek el. Természetesen neked mindegy hova vinne, mert neked csak az számít, hogy állandóan veled legyen. Ilyen még sosem voltál, eddig állandóan igyekeztél lerázni a ragadós hapikat. Most meg te varrod magadat a nyakába, s közben játszod a tartózkodót. Szánalmas ravaszkodás. Végül is a szerelem félelmetesen egyforma mindig.
*
Fenséges. A Főszerkesztő BMW-jében ülök. Repesztünk az autóúton. Hát ilyen az aranyélet. Halk zene szól az autóhifiből. Meleg van. Elbóbiskolok. A határállomás előtt a Főszerkesztő finoman megérint. Felébredek. Már itt vagyunk a határon? Hát ez gyorsan ment.
Sötétben autózunk. Oldalvást finoman ránézek. A kintről beszűrődő reflektorfényben látom az arcát. Szépnek találom. Egy kicsit azonban félek. Alig ismerem. Mi lesz kettesben két héten át? És ha unatkozni fogok? Ha rájövök, hogy a kedvessége mögött rosszindulat rejtőzködik. Újra elalszom a kényelmes ülésben. Mikor felébredtem teljesen ismeretlen tájakon haladtunk. Már világos van. Ott a tenger - mutat a távolba a Főszerkesztő. Gyönyörű! Az idő egyre jobb, érezni, hogy kiléptünk a télből. Teljesen tavaszias az idő. Megálltunk egy szép helyen reggelizni. Már a kabátomat sem kell felvenni. Tényleg, de furcsa. Elég párszáz kilométert délre autóz-ni, hogy megváltozik a klíma.
A kompon csak néhány helybéli autós tartózkodik. Sosem utaztam még a tengeren hajón. Egy kicsit szédülök is, ahogy billeg a hajótest. A kikötőnél a Főszerkesztő magabiztosan tudakolja a szállodához vezető utat. Végre megérkeztünk. Pálmafákkal díszített bejárata van a szállodának. Nem is szálloda, inkább szétszórt apartmanok. Egy ilyen luxus apartman lesz a miénk. A meleg fuvallat a pálmafák hajladoznak a langyos szélben. Gyorsan kipakolunk és elrendezzük a csomagjainkat. Lezuhanyozok. Nem érzem fesztelenebbül magam, mint azelőtt, ezért nagy törülközőt csavarsz magad köré, hogy ne lásson senki sem. De ahogy kilépek a Főszerkesztő lehúzza a törölközőt, és nevetve átölelt és megkérdi:
- Nem éhes? Hol akar vacsorázni? A hotel éttermében, vagy a városban?
Én azt akarom, amit ő. Mint mindig. Észreveszem, hogy a Főszerkesztő sürgölődik és szeretne elmenni. Szemügyre akarja venni a terepet. Ez a férfi nem fél, nem azzal a meggyőződéssel érkezik idegen országba, vagy idegen helyekre, mint én, aki nagyon bizonytalanul érzem magam. Ő viszont mindenhol at home érzi magát, határozott, magabiztos.
Rendbe hozom magam, kirúzsozom az ajkam. Elmegyünk. Az enyhe levegő úgy burkol be, mint a Főszerkesztő karja
- Manapság ilyen messzire kell menni, hogy nyugalomra leljen az ember - mondja a Főszerkesztő elégedetten - Milyen jó lesz itt kettesben.
Egy tengerre néző étterembe megyünk be. A kék tenger gyönyörű. Hajójárásnyira néptelen szigetek. Szép.
Remekül éreztük magunkat a tengerparton. Jó az idő, kényelmes a szállás, finom és érdekes ételek. Néha furcsa érzés. Ezt tényleg átélem? Tényleg én vagyok? Barátságos arcot kérek, ne mozogjunk. Boldog pár. Minden rendben. Evés, fürdés, kefélés, beszélgetés. Jó volt eszerint a napirend alapján élni.
*
Visszatérés a télbe. Életedben először nőnek érzed magad. Nézed magad a tükörben: másvalaki néz vissza rád. Csodálkozol. Megtapogatod magad. Tiéd ez a fitos orrocska, ez az édes fülecske, ez az aranybarna bőr. Minden jól áll rajtad. A férfiak megfordulnak utánad az utcán, megbámulnak este az étteremben, ahová a Főszerkesztő visz. Boldog vagy. Nem tudtad, mi a boldogság. Nehezen hiszed, pedig ez az. Megtaláltad az életed.
A Főszerkesztő szomorú, hogy éjjel egykor haza kell kísérnie. Azt javasolja költözz hozzá. Nagyon udvariasan mondja:
- Álomszép lenne, ha veled élhetnék, a világon ez lenne a legcsodálatosabb.
A tengerparti utazáskor letegeződtetek. Nem válaszolsz rögtön, de bele-egyezel, hogy átköltözöl a Főszerkesztőhöz. A lakásban a hatalmas üres szekrénybe rakod a ruháidat, elrendezed a holmid. Sokáig járkálsz a hatalmas fehér lakásba, ujjaddal megérintesz mindent. Milyen szép, milyen eszményi minden.
Reggel korán ébredsz mostanában. Olyan jól aludtál a Főszerkesztő mellett a hatalmas ágyon. Vizet forralsz a teához, előkészíted a kenyeret a pirításhoz. Kedvébe akarsz járni a Főszerkesztőnek. Kiveszed a vajat és a eperlekvárt a hatalmas hűtőszekrényből. Közben ő is felébred. Tornászik egy keveset, mint mindennap. Fitt akar maradni. Nagyon helyes. Letusol. Sok időt tölt el vele, ez a férfi mindig olyan tiszta. Mikor kijön a fürdőből, szupertisztán, és öltözködni kezd, megkívántad. Sajnos csak annyi ideje van, hogy bekapjon egy kis vajas pirítóst, máris rohanni kell. Bepakolja az iratait egy aktatáskába, megcsókol és elmegy. Egyedül maradsz a hófehér szőnyegpadlón. Gondolataid elkalandoznak. Kicsit szerencsétlennek, elhagyatottnak érzed magad. Minden túl tiszta, túl steril. Egy idő után unatkozol és eljársz mászkálni a városban. Meglátogatod az Irodalmárt. A haja megnőtt, padlón van. Nem találja a helyét. Azt mondta, hogy nélküled kiüresedett az élete, nem érdekli semmi. Teljesen lökött. Az Irodalmár lökött, de te csak hallgass. Te sem dolgozol. Mióta magad az új életedet éled, nehezedre esik az írás. A múltkori számból kimaradt az írásod, mert nem készültél el lapzártáig. A Főszerkesztő szólt a rovatvezetőnek, hogy ne csináljon ebből ügyet. Egyébként a Főszerkesztő a könyved megírására biztatott. Azt mondta, ne aprózd el egy-egy novellafolytatásra az idődet, egyből ugorj neki a könyvnek. Mondtad neki, hogy most olyan boldog vagy nem igazán tudsz az írásra koncentrálni. Nem szólt semmit, de egy kicsit megrándult az arca. Majd mosolyt varázsol az arcára és elbűvölően mondja:
- Dehogynem - mondja - Stella, te írónak születtél. Egyébként, ha akarsz, tudsz írni. Majd kialakul magától. Egyszer csak majd megy, mint a karikacsapás.
Egyik délután megszólal a csengő. Egy hordár áll az ajtóban lábainál hatalmas dobozok. Azt mondta, hogy egy irodatechnikai cégtől van és erre a címre kellett elhozni a számítógépet. Határozott mozdulattal bemegy a lakásba. Kicsomagolja a monitort, a gépet, meg egy nyomtatót a dobozokból és szakszerűen összerakja, és elkezdi a működését magyarázni. Zúg a fejed, nem értesz semmi, nem hallasz. Csak egy dolgot látsz. A számítógép elejére ragasztott kis cetlit. „A művésznőnek, gyengéd szeretettel. A Főszerkesztő.”
A fiatalember elmegy. Egyedül hagy a szörnnyel. Egy óra hosszat forgolódsz körülötte. Óvatosan bekapcsolod, csodálatos zümmögés. Kipróbálod a billentyűzetet. Nagyon könnyű gépelni rajta.
Miután meguntad a céltalan írogatást elmész otthonról. A régi lakásodba mész megöntözni a virágokat. Egy héten kétszer hazamész kiszellőztetni, meg a virágokat öntözni. Visszafelé beugrasz az Irodalmár törzshelyére. Nem tudod, hogy miért? Talán lelkiismeret furdalásod van, amiért a fiú miattad züllik?
Az Irodalmár a pultnál áll, előtte sör, szájában szivar. Sose szokott szivarozni. A szivar és az Irodalmár borotválatlan arca, vörös szeme közötti ellentét szívszorító.
- Mi ütött beléd?
- Tetszeni akarok neked - mondja - Nem hasonlítok ezzel a szivarral egy előkelő úrhoz, mint mondjuk a Főszerkesztőhöz?
- Egy koldusra hasonlítasz, akinek szánalomból adtak egy szivart. Az a helyzet, hogy fogytán a türelmem. Ez a szánalmas leépülés többé már nem hat meg. Nem jótékonykodhatok állandóan veled. Menj az Üdvhadsereghez!
Az a helyzet, hogy dühös lettél rá. Az Irodalmár meghökkenve néz, bűntudatot, szánalmat várt. Menjen a francba. Eleged van. Ugyanaz az elcsépelt lemez. Nemcsak neki vannak problémái. Azt szeretnéd, ha most egy kicsit téged is sajnálna, de erről szó sincs. Főbenjáró bűnt követtél el: pénzes pasival jársz. Azért lecsillapodsz. Mégiscsak leülsz beszélgetni egy sarokba az Irodalmárral. Kávét iszol. A csészédbe bámulsz. Ki lehet belőle olvasni a jövőt. Mintha azt látnád, hogy nem lesz valami szívderítő.
- Nem tudom, miért, de szomorú vagyok - mondod akaratlanul az Irodalmárnak. Ezt most miért mondtad? Nem is igaz. Talán csak nem így akarod az Irodalmár bánatát enyhíteni?
- A madárka az aranykalickában... - ironizál gúnyosan az Irodalmár - Kacagnom kell! A szemét! Kihasznál és amikor nem megy tovább, eldob.
- Sietek - mondom neki - találkám van.
Nem is igaz, nincs is találkád, csak nem akarod, hogy az Irodalmár prédikáljon neked.
*
Nem tudom mi van velem. Unatkozom. A Főszerkesztő reggel elmegy és csak késő délután érkezik haza. Olyan hosszúnak érzem ezt az időt. Nem tudok mit kezdeni magammal. Nem jó ez így. Egyáltalán nem. Céltalanul sétálok az utcán. Meglátok egy telefonfülkét. Telefonálok a Főszerkesztőnek a hivatalba. Ezt eddig még sosem csináltam, de most tényleg vacakul vagyok, szükségem van valakire és már csak ő maradt nekem. Mindig kedves hozzám a Főszerkesztő, mégis most attól félek, hogy nem fog örülni, hogy a munkahelyén zavarom a lelki problémámmal. A titkárnő hangját hallom, egy kicsit fagyos. Azt mondja a Főszerkesztő értekezleten van, most nem lehet zavarni. Egy kicsit csalódottan teszem vissza a kagylót a fülkében. Sírnom kell. Bemegyek egy presszóba és bemegyek a mosdó előterébe és jól kibőgöm magam. Egy csomó faszi húz el mögöttem, brunyálni mennek, közben jól megnéznek. Nagyon zavar. Szép lassan megnyugszom. Hazamegyek.
*
A Főszerkesztő hazaérkezett. Alig vártam már, hogy megérkezzék.
- Mi a baj? Miért kerestél telefonon?
Megint eltört e mécses. A vállára hajtom a fejem és zokogok. A Főszerkesztő azt mondja, hogy biztos azért mert nem foglalom el magam. Például az írással. Hát igen lehet, hogy igaza van. Megpróbál vigasztalni.
- Figyelj ide Stella! A Hétvégén elmegyünk víkendezni a Balatonra. Tulajdonképpen egy üzleti megbeszélés lesz, de meglátod jó lesz. Sokat leszünk együtt. Jó?
Abbahagytam a sírást, de nagyszerű lenne. Olyan régen mentünk már valahová. Leültünk az asztalhoz vacsorázni. Az utóbbi időben ritkábban mentünk étterembe. Egy üveg bort is felbontott a Főszerkesztő. Noszogat, hogy igyak egy keveset, az majd rendbe hoz. Nem tudom, miért, de megint fojtogat a sírás. Nem akarok sírni, nem akarom, hogy azt gondolja, hogy egy hisztérika vagyok. Magam sem tudom miért, de kimondtam. Lehet, hogy tudat alatt emiatt sírok sokat.
- Gyereket akarok - mondom csöndesen.
- Azzal még ráérsz - mondja gyöngéden a Főszerkesztő.
- Öregnek érzem magam. Egy kisbabát akarok!
- Nagyon korai még huszonhárom éves korban gyereket szülni. Ebben a korban az ember nem tudja, hogy mit akar.
- Tudom mit akarok! Nem szeretem, hogy azt mondogassák nekem, hogy nem tudom, mit akarok. Egyedül vagyok és egy rózsaszín kisbabát akarok, akit magamhoz ölelhetek, akit nagyon szeretek, és aki nagyon szeret engem. Egy kisfiút.
- Nahát mit hallok, egyedül érzed magad? De hát itt vagyok neked én!
- Ez nem elég!
- Hogyhogy nem elég?
- Azt akarom, hogy szeressenek!
- De hiszen én szeretlek, teljesen beléd vagyok bolondulva!
- Alig látlak, állandóan magamra hagysz, nem is gondolsz rám!
- Micsoda? De édesem, mást sem csinálok. Egész nap rád gondolok. Már dolgozni sem tudok rendesen, alig tudok koncentrálni, amint rád gondolok, feláll a farkam egyből.
- Szarok rá, hogy feláll vagy sem! Másra vágyom! Azt szeretném, ha foglalkoznál velem és gyengéd lennél, mint az elején. Különben nem is biztos, hogy miattam áll fel a farkad, honnan tudjam?
Teljesen elképedt arcot vág.
- Mit jelentsen ez?
- Hát igen! Például, mikor legutóbb abban a puccos étteremben voltunk, láttam, hogy megnézted a pincércsajt. A szemeddel már le is vetkőztetted!
- De hát ez képtelenség. Ilyen hülyeséget még nem hallottam. Stella! Nem ismerek rád! Nem gondoltam, hogy ilyen vagy!
- Gyereket akarok - zokogom.
- Stella kicsikém...
- Szeretnék egy kisgyereket - ismétlem rögeszmésen.
- Te beteg vagy. Rosszak az idegeid. Bejelentelek az orvosomhoz.
Abbahagytam a sírást. Elfáradtam. Már veszekedni sincs erőm. Beleegyezek, hogy elmegyek a dokihoz. Lehet, hogy tényleg kimerült vagyok és az idegeimmel van baj.
*
Két nappal később ott vagyok az orvos magánrendelőjében. Az orvos apró, kopaszodó férfi. Megnyerően rám mosolyog fekete fémkeretes szemüvege mögül. Félelem szorongatja a torkomat. Nem szeretem az orvosokat. Mi a francot keresek én itt? Az orvos azt mondja vetkőzzek le, mert megvizsgál. Irtózom pucéran állni vadidegen tagok előtt. Akár orvos akár nem, a lényegen nem változtat. Sírhatnékom támadt. Ez már lassan szokásommá vált. Rusnyának érzem magam, ráadásul a melltartóm is lyukas. Nem értem, hogy kerülte el reggel a figyelmemet. Szörnyen zavarban vagyok, amennyire lehetséges megpróbálom eltakarni a mellem, közben meg igyekszem fesztelennek mutatkozni. Az orvos közelebb lép, nyakában sztetoszkóp. Hátrálok, mint a rák. A doki megvizsgál, majd visszaül az íróasztalához. Mondja, hogy üljek le. Hangosan sorolja, hogy milyen vizsgálatokat kellene elvégezni. Rémülten megkérdem:
- Mi a bajom?
- Semmi, csak a biztonság kedvéért kell néhány vizsgálatot elvégezni.
- A biztonság kedvéért?
Nem kapok levegőt. Én, aki annyira irtózom mindenfajta orvosi és laboratóriumi vizsgálattól. Leroskadok az asztallal szemben lévő fotelba. Még mindig félpucér vagyok. A műbőr hideg és cuppanó hangot ad. Az orvos különböző kérdéseket tesz fel. Mióta érzem magam rosszul, milyen az emésztésem, jól alszom-e. Tisztára röhejesen érzem magam. Nyugodtan néz rám és sorolja:
- Semmi édesség... semmi alkohol... semmi zsíros étel... egy kis diéta.
- De hát nekem nincs semmi probléma a súlyommal
- Nem fogynia kell. A jó közérzethez kell.
- De nekem jó a közérzetem, nincs semmi bajom.
- Azt csak hiszi. A lelki rendellenességek igen gyakran a fel nem ismert testi bajok következményei. Tessék itt a recept, felírtam néhány vitamint. Két hét múlva keressen meg.
Kibotorkálok a rendelőből. Lassú léptekkel indulok a Főszerkesztő lakása felé. Útközben süteményeket veszek, ma este lakoma lesz. Eszembe jut, mit akartam mondani az orvosnak, csak elfelejtettem: gyereket akarok. Előveszem a zsebemből a doki receptjét és miszlikre tépem és bedobom egy csatornanyílásba. Öregnek érzem magam.
Alig léptem be a lakásba megszólalt a telefon. A Főszerkesztő az. Tudakolja, hogy vagyok, voltam-e a dokinál. Csak a második kérdésre válaszolok. Észre sem veszi. Az agyában a probléma már rendeződött, attól az egyszerű ténytől, hogy orvosnál voltam, már biztosan meggyógyultam. Sajnálattal közölte, hogy ma későn fog megjönni, mert egy üzleti vacsorán vesz részt. Esetleg későig is elhúzódhat. Ne nagyon számítsak rá.
Kezdem megszokni. A Főszerkesztő melója az utóbbi időben nem reggel kilenctől ötig tart, hanem jóval tovább. Az utóbbi időben sokszor tölti fűvel-fával estéit az üzlet reményében. Természetesen engem is elvihetne, de nem ragaszkodik hozzá.
- Egy csomó marha, unatkoznál. Nehogy azt hidd, hogy olyan szórakoztató.
Ez az első érve. Ha esetleg erőltetem a dolgot:
- Nem hozzád illő alakok.
- Miért, nem találsz eléggé megfelelőnek, nem akarsz mutogatni? Olyan ronda vagyok Közönségesnek látszom?
- Ugyan, miket beszélsz! Ellenkezőleg, túlságosan jó vagy hozzájuk képest! Drágám, te olyan ártatlan vagy, olyan tiszta. Ha tudnád milyen szennyes alakokkal tárgyalok, milyen romlott világban élnek.
- Na de ezek az emberek a barátaid...
- Ezek hivatalos kapcsolatok, a kettő nem ugyanaz. Az ember csak úgy tesz.
Egyedül vagyok. Kimegyek a konyhába befalom az utolsó süteményt is. Teát iszom hozzá. Majd bemegyek a szobába tévét nézni. Hirtelen megint elsírom magam. Olyan egyedül vagyok. Szeretetre vágyom.
Amikor felébredek a Főszerkesztő hajol fölém. A tévében már nincs műsor, csak a fehér vibrálást látni. Csak úgy ruhástól elaludtam. Megágyaztunk és én hálásan bújtam hozzá. Legalább néhány órára érezhetem a közelségét. A Főszerkesztő magához szorít. A hajamat simogatja. Kezem az ágyékára teszem. Kicsi és lankadt. A nyakába csókolok. A lélegzete nagyon egyenletes. Alszik.
Amikor felébredek , a szoba fürdik a napfényben. Későre jár. A Főszerkesztő már régóta elment. Helyet cserélek az ágyban, érzem az illatát végigszagolom a párnáját, mint egy kutya. Szomjas vagyok, felkelek. Ólomlábakon járok. Pulcsit veszek fel és arra gondolok, megint milyen hosszú nap lesz. Csöng a telefon. Biztosan ő az. Három szökkenéssel ott termek. Már csak a búgó hangot hallom. Biztos téves kapcsolás.
Kimegyek a fürdőszobába mosakodni. Belenézek a tükörbe. Az arcom püffedt a sok sírástól. A szemem körül karikák, a kialvatlanságtól. A hajam zsíros. Nincs erőm megmosni. Nagyon csúnyának látom magam.
Péntek van. Egész délelőtt a tévét bámultam szomorúan. Olyan nagy szükségem lett volna a Főszerkesztő szavaira. Úgy szomjazom rá, mint a gyermek, aki régóta várja a cumisüveget. Ruhástul fúrom be magam a szőrmetakaró alá, már megmozdulni sincs erőm.
Amikor felébredek a Főszerkesztő hajol fölém. Azt mondja:
- Indulunk.
- Hová?
- Hát a Balatonra, egyik ismerősömhöz, már említettem.
Tényleg, valamikor a napokban említette, de már minden összekeveredett bennem. Felvillanyozva ugrok ki az ágyból. Olyan régen voltunk együtt.
Késő délután odaértünk a barátja balatoni házához. Hű, mekkora kégli. Messziről érezni a pénz szagát.
- Micsoda öröm találkozni veletek - mondja a házigazda, amikor elénk siet. Engem is úgy üdvözöl mintha már nagyon régóta ismernénk egymást. Egy kicsit kínosan érzem magam, mint mindig, ha vadidegen közé kerülök. Az előtérben bemutat a házigazda egy szép törékeny asszonynak, Éva a felesége. Egy másik pár is jelen van. A férfit, ha jól emlékszem Péternek hívták, a barátnője nevét azonban pontosan megjegyeztem, mert hasonlóan furcsa név volt, mint az enyém: Vanda.
A Főszerkesztő magabiztosan és otthonosan viselkedik, látszik nem először van itt. Felviszi az emeletre a holminkat megmutatja a szobánkat. Szép nagy hálószoba. Visszamentünk a hallba. Ital került az asztalra. Unalmas csevegés. Látom, a házigazda felesége elvonul a konyhába vacsorát készíteni. Utánamegyek, hogy segítsek neki.
Éva a konyhába éppen a szendvicseket készítette. Félénken megszólítom.
- Éva? Segíthetek?
Széles mosollyal fordul felém.
- Ugyan drágám, már végeztem, már csak a majonézt kell kikevernem.
Lassan kihátrálok a konyhából. Olyan kínosan érzem magam. Kizárólag egy kiút van számomra: meg kell nyernem a tetszésüket. Ők a Főszerkesztő barátai. Lehetővé tette, hogy megismerjem őket. A helyzet tarthatatlan, nem rejtőzhetem el bőgve a sarokba.
Igyekezni! Talán én elvárom a Főszerkesztőtől, hogy megerőltesse magát? Én talán a nyakába varrom a barátaimat? Dehogyis. Soha nem nyilvánította ki azt az óhaját, hogy látni kívánná őket. Az eredmény: nincs már egyetlen barátom sem. Miért nem tudok neki erről egészen egyszerűen beszélni? Miért nem tudok már ezzel az emberrel beszélni? Mitől lesznek olyan üresek, semlegesek a beszélgetéseink, miért beszélünk mindig mellé?
Visszamegyek a szalonba. Unalmas csevegés. Azt látom, hogy a Főszerkesztő éppen a szép szőke nőnek, Vandának magyaráz. Hangja mézes-mázosan cseng, nagyon jól ismerem. A Főszerkesztő tetszeni akar. Sírhatnékom támad. Fogok egy poharat, amiben vermut van, egy húzásra meg-iszom. Érzem ahogy szétárad bennem. Egy kicsit megnyugszom.
- Mivel foglalkozol? - fordul felém Vanda hapsija.
- Novellákat szoktam írogatni, ebből élek .
- Egy ideje már nem igazán írogat - szólt közbe a Főszerkesztő - de majd megpróbálom inspirálni.
- Fáradt vagyok - mondom és felállok. Amilyen gyorsan csak bírok, felrohanok a számomra kijelölt szobába vezető lépcsőn. Mégsem bőghetek mindenki szeme láttára. Ez a víkend nem nekem való. Alkalmatlan vagyok rá. Szar az egész. Holnap reggel vonatra szállok és hazamegyek.
Léptek közelednek a lépcsőn. Megismerem a Főszerkesztő hőn imádott lépteit. Belép a sötétbe, tapogatózik, át akar ölelni. Megcsókol. Hagyom magam. Szeretkezünk. Nyitott szemmel bámulok a semmibe, hallom ahogy lélegzete felgyorsul.
A szeretkezés után gyorsan kiszabadítja magát és felöltözik.
- Le kell mennem, várnak vacsorára, meg kell egy-két üzleti dolgot is beszélnünk. Képzelem, most mit gondolnak, hogy ilyen sokáig fenn időztem.
Az éjjeliszekrény-lámpa fényénél látom a szemében, hogy nem bánja, mit gondolnak majd róla a többiek.
- Majd meglátod - folytatja a szoba küszöbéről - minden rendbe jön. Ez csak egy átmeneti rossz állapot. Az életben mindig adódnak hullámhegyek és hullámvölgyek.
Hallom, amint lemegy a lépcsőn. A távolodó léptei örökké szíven ütnek. Mikor nem hallom már, felkelek, megtörlöm a combom közét, elrakom a szétszórt ruháimat, és bebújok egy hálóingbe.
Végül mégsem mentem haza másnap reggel. A Főszerkesztő lebeszélt róla. Valahogy kibírtam a hétvégét, de nem ez volt eddig a legjobb hétvégém.
Visszafelé a kocsiban nem sokat beszélgettünk. Ő is, én is a hallgatásba burkolózott. Valami mintha eltörött volna a kapcsolatunkban.
Hazamentünk, nagyon fáradtak voltunk. A Főszerkesztő rögtön elaludt. Egy ideje horkol. Háton fekve alszik. Eddig azt hittem, nyitott szájjal szoktak horkolni, de ő csukott szájjal is tud. Azért meg kell hagyni, nem horkol hangosan. Mivel egyedül érzem magam ébren az ágyban, a mellkasára hajtom a fejem, és hallgatom a halk „khrr”, „khrr” forrását. Kicsit megnyugtat. Álmában megsimogatom. Apró elégedett nyögés hallatszik, majd ismét horkolni kezd.
*
Ismét megkezdődtek az unalmas hétköznapok. Valamit kéne csinálnom. Elkezdek írni. Talán összekaparok valami hülye történetet. Csöng a telefon. Pattanok. Felemelem a telefont. Semmi. Csak a búgás. Mi van ezzel a telefonnal? Visszaülök a számítógép mellé. Újabb csengetés. Hoppá! Ez nem a telefon ez a bejárati csengő.
Kinyitom az ajtót. Egy nagyon szép karcsú, elegáns nő áll az ajtóban. Ölében egy kis kutya. Mind a nő, mind a kutya kíváncsian néz rám.
- Á, szóval ön az új barátnő - szólal meg barátságos hangon a nő - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A Főszerkesztő felesége vagyok.
- Ö, Ö, Igen... Stella vagyok - nyögöm ki, a meglepetéstől szinte megbénultan.
A nő belépett a lakásba, kutató szemmel körülnézett.
- Azt látom, hogy a férjem ízlése nem igazán változott, mindig is szerette a világos dolgokat. Hogyan jön ki vele?
- Hát, hmm... szóval, jól - mondom ki nehezen.
- Ne áltassa magát, a férjem mindig is olyan volt, mint egy vadász. Csak addig érdekli a vad, amíg le nem terítette. Nem akarom magát bántani, csak azt hiszem, hogy magát is kihasználja. Ilyen volt örök életében. Higgye el ismerem tizennégy éve.
Zúg a fejem, nem is tudom hogyan viselkedjek. Ez nagyon cikis helyzet, nem gondoltam volna hogy ilyen szituba kerülök. Mikor a nő elment és illatos parfümcsíkot húzva maga után, kitört belőlem a zokogás.
Csöngött a telefon. Abbahagytam a sírást. A Főszerkesztő volt, mintha megérezte volna a katasztrófát.
- Hogy vagy kicsim?
- Nem túl jól.
Valamiért nem merem elmondani neki, hogy épp nem rég látogatta meg a hajlékunkat a kedves felesége. Nem megy. A Főszerkesztő hangját hallom megint.
- Ejnye, ejnye, ne hagyd magad el ennyire. Minden rendbe jön, meglátod.
- Mi jön rendbe?
- Nos, szóval... minden. Ide hallgass majd megbeszéljük ezt jó?
- Nincs kedvem beszélgetni! - tört ki belőlem - Nincs más vágyam, csak egyedül megdögleni. A veled való beszélgetéseket ismerem. Monológok. Kiszabadulok a karmaid közül, még az életem árán is.
- Stella, nagyon kérlek, ne mondj ilyet, olyan boldogtalan vagyok. El sem tudod képzelni. Nem is tudok már dolgozni, mert szenvedek miattad.
Csöndben letettem a telefont. Nem volt kedvem hallgatni az ömlengését. A telefon újra csöngött. Kihúztam a zsinórt, hogy ne is halljam.
Nem is tudom miért, de becsomagoltam a holmimat az utazótáskámba és elvittem a lakásomba. Kettőt kellet fordulnom, mert apránként szinte minden ruhámat áthordtam a Főszerkesztőhöz.
Hazaérve kiszellőztetem a kicsi lakásomat, hamar átjárja a friss levegő. Bemegyek zuhanyzóba, megeresztem a csapot és közben belenézek a nagy tükörbe. Felmérem a pusztulást. Lefogytam. Szinte már nincs is mellem. Tele vagyok pattanással, mintha rühes lennék. A hajam zsíros és csupa korpa. A szemem alatt hatalmas karikák. A szájam csücskén herpesz, a fogam sárga sok cigitől, amit az utóbbi időben szívtam. A körmöm repedezett, koszos. Úgy nézek ki, mint egy kukázó. Nem akarom, hogy így lásson a Főszerkesztő. Kár, hiszen éppen azt kellene megmutatni neki, mit tett velem.
A zuhanyozás után egy kicsit felfrissülve a szobába mentem és leheveredtem az ágyamra. De régen aludtam benne. Most egyedül, nagyon egyedül vagyok. Egyedül voltam egy férfival, egyedül vagyok a szenvedéssel. Harcolni kellene ellene, vagy legalább hozzászokni. Úgy érzem, mintha súlyos műtéten estem volna át, mintha most kezdenék magamhoz térni. Pillanatnyilag nem érzek semmit a sokk miatt. De már jön is a fájdalom. Még nem ért el egészen, fel kell rá készülnöm. Tudom, nagyon fogok szenvedni, lehetetlen elkerülni. Egy időre elborít a szenvedés, aztán majd lassan, lopakodva visszahúzódik, mint a tenger, amikor elérkezik az apály, és én ott maradok elsimulva laposan, de békésen és puhán, mint a homokos tengerpart. És ettől a naptól a Főszerkesztő nem lesz rám többé hatással, megszabadulok tőle, csak a lelkemben marad majd egy kis heg.
*
Kábultan, mint egy holdkóros, járom céltalan az utcákat. A szemem könnyes. Nem törlöm le. Az utcai lámpák fénylenek, de én sötétnek látok mindent. Az egyik sarkon gitárzenét hallok. A zenész előtt néhány bámészkodó tátja a száját, egy kockás kalapba aprópénzt dobnak. Még sosem láttam kockás kalapot.
Odébbállok. Már annyira elborítják a szemem a könnyek, hogy tényleg nem látok egyebet, mint hunyorgó fényeket, mozgó fénytöréseket.
- Rosszul van kisasszony - szólított meg egy tag.
Nem válaszolok. Későre járhat, sok időt elvesztegettem. Alig van valaki az utcán. Nincs hova mennem. Még mindig siratom magamat és a Főszerkesztőt, akit elveszítettem. Már semmim sincs a világon. Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Nem tudom mihez kezdek holnap. Különben is ez az élet dolga, hogy megoldja az átmeneteket. Én többé nem játszom. Hirtelen futásnak eredtem. Egy perc után abbahagyom. Nem bírok tovább futni. Kifárasztott a sírás. Úgy fulladozom, mint kislánykoromban, amikor iskolából hazamenet hógolyóval megkergettek a fiúk. De most nincs senki sem mellettem, sem mögöttem. Egyedül vagyok.
Hirtelen megtorpantam. Az utcán szemben velem egy elegáns étterem fényei szűrődött ki az utcára és halványan megvilágította az ott parkoló kocsikat. Az egyik ismerős volt. Egy sötét színű BMW. A döbbenettől lépni sem bírtam tovább, mert ebben a pillanatban nyílt az étterem ajtaja, ahonnan a Főszerkesztő lépett ki a szőke nővel, Vandával. A Főszerkesztő udvariasan a kocsihoz kíséri, majd elegánsan kinyitja az ajtót és besegíti Vandát. Nagyon ismerősek ezek a mozdulatok. Kiáltani akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Hallom, amint a kocsi motorja duruzsolni kezd, és kigyulladnak a lámpái. Végre felocsúdtam. Futni kezdtem az úttesten át a sötét BMW felé, amely most méltóságteljesen kigördül a parkolóból. Csak a két nagy piros hátsó lámpáját látom magam előtt, amint egyre kisebb lesz. Távolodik.
A másik lámpát nem láttam, azt amelyik a hátam mögött villant fel. A fékcsikorgást még hallom, aztán egy ütést érzek az oldalamon. Felrepülök, úgy érzem magam mint egy madár. Nem tudom meddig szálltam, majd azt éreztem, hogy visszazuhanok a nedves aszfaltra. Olaj és bitumenszaga volt. Aztán minden elsötétült, és elmúlt a fájdalom.
*
Amikor kinyitom a szemem a fertőtlenítő szagát érzem. Tipikus kórházszag. Fehér minden körülöttem. Amit először látok az, hogy magasra feldúcolva hatalmas gipszbe van a bal lábam. Valaki simogatja a kezemet. Jobbra nézek. Az Irodalmár ül ott. Együttérzőn néz rám. Szomorúság a szemében.
- Az orvos azt mondta, hogy elrepedt néhány bordád, meg eltört a lábad, de ezt úgyis látod. Megfigyelésre még egy hétig benntartanak utána haza-engednek és járógipszet, meg mankót kapsz.
A táskájába kotorász és egy zacskó mandarint vesz elő. Még emlékszik rá, hogy szeretem.
- Neked hoztam, kell a vitamin.
- Köszönöm - rebegem. Gyengének érzem magam.
- Bejövök mindennap jó? Hozzak valamit?
- Nem tudom, hogy mire lenne szükségem. Elég, ha meglátogatsz.
- Jó, de azért majd mindig hozok valami finomságot neked. Most az a legfontosabb, hogy meggyógyulj. De most mennem kell. Bírd ki ezt a hetet itt Stella, utána majd otthon majd könnyebb lesz. Ha akarod, akkor veled leszek, hogy ápoljalak.
- Akarom - mondom halkan, elérzékenyülve.
Teljesen meghatódom, hogy az Irodalmár ilyen kedves. Persze mindig ilyen volt, csak én voltam vele szemben mindig maximalista és mindig csak a hibáit akartam látni. Azt hiszem rájöttem arra, hogy fölösleges mindig a tökéleteset keresgélni, hajszolni. Azt kell megbecsülnünk, ami van és valóságos, és elérhető. Végül is az a lényeg, hogy az embert szeressék és megbecsüljék. Ez a legfontosabb a világon.
- Mennem kell - mondta az Irodalmár és felállt.
A homlokomra adott egy puszit és jellegzetes görnyedt járásával elindult a kórterem ajtaja felé. Ott visszafordult és hálás kutyaszemmel nézett vissza.
- Szia Stella - mondta, majd halkan becsukta az ajtót.
Sokáig néztem a csukott ajtót, ahol még az előbb az Irodalmár állt. Éreztem, hogy könnycsepp gördül le az arcomon. Hagytam, hadd folyjék végig fényes csíkot húzva, mert éreztem, hogy ez már nem a bánat, hanem az öröm könnycseppje.
Vége